Egy pszichiáter történetei

Diána harminc éve szokott rá a dohányzásra első munkahelyén. Egy kórházban dolgozott, ahol szinte mindenki dohányzott munkatársai közül. A kis nővérszobában „vágni lehetett a füstöt”. Attól kezdve „az a néhány perc cigarettaszünet jelentette a lazítást a kemény tizenkét órás műszakban”. Azóta többször próbált leszokni, sikertelenül, a ma már nem kapható Tabex-szal, sok nyugtatóval és folyamatos süteményevéssel, gyógyteával, agykontrollal, akupunktúrával, tapasszal, rágógumival, autogén tréninggel. Két napnál tovább soha nem bírta cigaretta nélkül.

„Örömbagóssá” váltam, vall önmagáról, mindig akkor jutalmazta önmagát, ha valamit rendesen elvégzett. Aztán az örömből üröm lett, a cigarettafüst (és az a személy, aki szívta – önmaga) egyre elviselhetetlenebbé vált a számára. A cigarettázási szokásai is megváltoztak az évek folyamán: a számára elviselhetetlen pillanatokban gyújtott rá leggyakrabban: amikor egyedül érezte magát, amikor megalázottnak érezte magát, amikor unalom ült rá. Az utóbbi években „az álmatlanság lett állandó társa”, éjszakákon keresztül hallgatta a rádiót, vagy éppen éjjel kettő órakor jutott eszébe, hogy süteményt süssön. A dohányzást „gúzsba kötő polipnak” jellemzi, amelytől hiába próbált megszabadulni. Gyűlöli a piszkos hamutartók, a szőnyegre hulló hamu látványát is. Soha nem engedte magát cigarettával fényképezni. „Ez nem én vagyok, nincs kit megörökíteni”, mondogatta ilyenkor.

Anyósa minden este kereste a férjét telefonon. Amikor meghallotta a telefoncsörgést, az első mozdulata a cigarettásdobozhoz való nyúlás volt, cigarettával ment a telefonkészülékhez, mire felvette és beleszólt a telefonba, már rá is gyújtott.

Házassága is megromlott az elmúlt években. „Úgy élünk együtt, mint két idegen”. De nem volt ereje ezen a helyzeten változtatni. Sem úgy, hogy megpróbálja helyrehozni kapcsolatukat, sem úgy, hogy kilépjen. Nap közben sokkal kevesebbet dohányzott, mint amikor hazaért. Nem bírta nikotin nélkül elviselni azt a tudatot, hogy semmi köze nincs a férjéhez.

Amikor meghirdettük a dohányzásleszoktató csoportot, úgy érezte, ez az „utolsó lehetőség” számára. A dohányzást tette felelőssé mindenért. Azonnal hosszú levéllel jelentkezett a csoportba. Ebben érzelmileg próbált hatni a szervezőkre: „ha önök nem segítenek, senki nem fog rajtam segíteni”, írta. Ha nem is emiatt (hanem azért, mert időben adta fel a levelét a postán, és a posta is ura volt akkor még a helyzetnek), de felvették.

Ekkor, sok hasonló sorstársával együtt találkoztam Dianával először. Nikotin-függősége a kitöltött teszt alapján megközelítette a maximumot (8 pont az elérhető 10-ből). A depresszió-kérdőívet a ’közepes mértékű depresszió’ szintjének megfelelően töltötte ki. Mindez arra utalt, hogy már a nikotinnal sem tudta ellensúlyozni az egyre jobban eluralkodó lehangoltságát.

Kezdettől rendkívül komolyan vett mindent, ami a csoportban elhangzott. Naplót írt, amelyben megpróbált valamennyi körülményt rögzíteni, ami befolyásolta dohányzási szokásait. Elemezte a dohányzásra való rágyújtást megelőző helyzeteket. Minden trükköt, fogást kipróbált, amit javasoltunk a csoporttagoknak (márkát váltott, nem ürítette ki a hamutartót, eldugta a dobozt, hogy ne legyen a keze ügyében, stb.). Bár sikerült néhány szállal csökkentenie a napi adagot, a döntő lépésre a nyolcadik csoportülés után vállalkozott. Ekkor valamennyi barátnőjét, munkatársát és csoporttársát mozgósította. Szombaton elszívta az utolsó doboz utolsó cigarettáját. Majd felült az autóbuszra, és elutazott az ország legtávolabbi helyén élő unokatestvéréhez. Közben öt percenként csörgött a mobil telefonja: „ugye, tartod még magad”, „ne add fel Diána”, „szurkolok, hogy sikerüljön”, kapta sorra az együttérző, érte aggódó, őt támogató hívásokat. Én is a hívók között voltam.

Ezután egy hétig alig ismert magára. Egyrészt alig jutott eszébe, hogy rágyújtson. Aztán: a sokszor átélt gonosz elvonási tünetek helyett azt érezte, hogy fokozatosan válik egyre könnyebbé a teste. Két nap múlva már nem lihegett, amikor két emeletet kellett a lépcsőn felmennie. Három nap múlva úgy érezte, már nem bűzlenek a ruhái. Öt nap múlva kifejezetten feldobott hangulatba került.

Az utolsó előtti csoportülésen vastapsot kapott a többi csoporttársától. Akkor még azt hitte, túl van a nehezén. A következő héten szembesült azzal, hogy a dohányzás abbahagyása csak élete megtisztításának első lépése volt. Nyakába zúdult mindaz, amit – részben a dohányzás miatt – elmulasztott. Tiszta fejjel kellett ráébrednie, hogy férjétől ebben a nehéz időszakban minimális támogatást sem kapott, számára idegen emberek jobban átérezték, mire van szüksége. Az utolsó, tizedik csoportülésre már konkrét forgatókönyvvel érkezett: házasságából kilép, beiratkozik az egyetemre és végre azt teszi, amit mindig is szeretett volna, képzőművészeti kiállításokat szervez gyermekek képeiből, gyermekeknek.

Diánával azóta havonta egyszer találkozom. Mindig felkészülten jön, tudja, mit szeretne a csoportnak elmondani. Új barátja van, az egyetemen ismerkedtek össze. „Épp akkor szokott le ő is a dohányzásról, amikor én. De neki a csoport nélkül sikerült. Nekem való, nem?”

Szülei hozták el hozzám, amikor huszonnegyedik születésnapja után néhány nappal, éjjel, egy rock koncert közben, három férfi megerőszakolta. Feltűnő volt, hogy az esemény a szüleit sokkal jobban felkavarta, mint őt. Tőmondatokban beszélt. „Ennél sokkal rázósabb dolgok is történtek már velem”, mondta, utalva arra, hogy nem osztja szülei véleményét a kezelés szükségességéről.

Hamar cinkosok lettünk, annyi titokra derült fény az elkövetkező alkalmakkor. Ez a finom, kulturált, úgynevezett „jól nevelt” lány kamaszkora a magára hagyott, tekintélyproblémákkal küszködő gyermekekhez hasonló módon zajlott, de gyönyörű külseje miatt sokkal drámaibb fordulatokkal.

Eszter – rácáfolva a közhiedelemre (mely szerint a szexuális fejlődés első látványos állomása három és hat éves kor között van, majd a szexuális megnyilvánulások eltűnnek, hogy azután kamaszkorban még nagyobb intenzitással törjenek elő) – kilenc éves korában hatalmas szexuális fantáziával rendelkezett. Vágyai még nem tettek különbséget férfi és nő között: leginkább csoportos jelenetekről álmodott, melyekben mindkét nem csábította.

Szép arca, nyúlánk termete már tíz éves korában provokálta környezetét, nem csoda, ha sok csábítás érte sokfelől. Tizenegy éves korában előbb egy lánnyal szerelmeskedett, majd néhány hónappal később egyik fiú udvarlójával feküdt le. Első szexuális élményei olyan erősek voltak, hogy hamar kialakult az a kép benne magáról: „jó vagyok a szexben, szeretem csinálni, miért ne”. Tizennégy és tizennyolc éves kora között négy évig volt szerelmi kapcsolata egy fiúval, ezzel párhuzamosan azzal a lánnyal is, akivel elkezdte szexuális életét. És közben sok-sok alkalmi kapcsolat. Szabályosan ingázott a fiúk és a lányok között. Hol a fiúkat szerette jobban, hol a lányokat.

Máig nem cövekelt le egyik nem mellett sem. Tizenhat éves korában – ekkor már egyedül lakott - erőszakolták meg először. Barátja elleni bosszú áldozatává vált, nyolc férfival kellett közösülnie. Alig élte túl. „Szeretem a szexet, doktor úr, de önként és dalolva, nem a torkomra szorított kés révén, a halál árnyékában…” Legtöbb barátját és barátnőjét túladagolás vagy öngyilkosság vagy mindkettő vitte el. Azt hitte, vele ilyesmi nem fordulhat elő. Hirtelen egyedül maradt. Depressziós lett. A kokain dobta fel. Három hónap múlva már intravénásan adta magának. Hamarosan már csak kokain hatására volt képes szexuális kapcsolatra.

Amikor megismerkedtünk, olyan gyógyszert szedett – kiváltva és helyettesítve a kokaint -, amely kiapasztja a nemi étvágyat, miközben javítja a hangulatot. Eleinte ezt alkohollal ellensúlyozta – az ital oldotta a gátlásait, fokozta a szexuális késztetéseit - , majd már az alkohol sem befolyásolta szexuális érdeklődését. Barátaival sorra szakadt meg a kapcsolata emiatt.

Az a fonák helyzet alakult ki, hogy mozdulataival, tekintetével továbbra is erős vonzó hatást gyakorolt a környezetére, de az intim közelségtől távol tartotta magát. Ez a nőkre és a férfiakra egyaránt jellemző volt.

Szülei magához vették. Újra kislány lett, kedves, udvarias, mosolygós. Igazi kirakatbaba. És folytatódott az, ami a gyermekkorában félbeszakadt: minden felelősség lehullott róla, akkor ébredt, amikor kedve tartotta, semmilyen kötelezettsége nem volt. Csak a „gyógyulás”.

Minden alkalommal legalább tíz perccel előbb érkezett a rendelőmbe. Örült, hogy jöhet és elmesélheti álmait, emlékeit. Naplót vezetett. Fotóiból kronológiai albumot készített, valamennyi fotót apró, sűrűn teleírt sorokkal látta el, hogy érthetővé tegye mindenki számára a fényképek látványát. Az egyik fotón elegáns dáma néz büszkén a szemünkbe, máshol szakadt ruhájú, fiús rocker tekint ránk szinte haragosan, megint máshol egy gyönyörű fotómodell néz kihívóan a kamerába.

„Talán azért szeretem ezeket a fényképeket, mert arra emlékeztetnek, hogy nő is voltam valamikor”, tört ki belőle, jelezve, hogy „hidegségét” érzi a legnyomasztóbb tehernek. Fokozatosan levetkőzve élete deviáns korszakát, elkényeztetett úri lány lett Eszterből, akinek legfőbb gondja már nem a frigiditás volt, hanem az, hogy minél hamarabb és minél kevesebb áldozattal váljon felnőtté. Talán azért apadt el a vágya, hogy újra kezdje pszichoszexuális fejlődését attól a ponttól, amikor – éretlenül – nekivágott. Amikor azt hitte, már „nagy lány”.

Eszter másodszor veszítette el szüzességét a kezelés hatására. A torkában dobogó szerelem érzését a ragaszkodás és kötődés élménye váltotta fel. Kamaszkora végérvényesen lezárult.

Mosolygós, negyven év körüli asszony keresett fel azzal, hogy házassági kapcsolatának rendezésében kér segítséget. De ha úgy látja, érdemes járni hozzám, más, ennél is fontosabb dolgokról szeretne velem gondolatot cserélni.

A „férj-ügy” viszonylag gyorsan rendeződött. Mária erőre kapott a beszélgetéseinktől, hamar a sarkára állt, és olyan jól képviselte a saját érdekeit férjével szemben, hogy a megszeppent férfi elfogadta valamennyi feltételét.

A páciensek nagy része ilyenkor szépen elköszön. Mosolygós Mária nem ezt tette. Súlyos terhet cipelt a vállán: az anyját.

Hogy lehet egy anyát súlyos teherként cipelni? Mária szerint fizikai reliktumok is őrzik az anyjával kapcsolatos rossz emlékeket. „Nagyon szerettem kisöcsémet, igyekeztem sokat törődni vele. Egyszer szerettem volna megigazítani ágyában a lepedőt, és kivettem az ágyból. Anyukám ekkor bejött és rettenetes ordítozásba kezdett. Elmondta, majd elmondja Apának, mit tettem, és tőle majd jól kikapok. Könyörögtem, inkább ő verjen meg, de hajthatatlan volt. Amikor apám hazajött, jól fültövön vágott. Szörnyen fájt. Berepedt a dobhártyám. Azóta sem hallok erre a fülemre.”

Egyszer megtörtént Máriával, mikor édesanyjával lement vásárolni a fűszereshez, hogy az anyja ott felejtette. Amíg Mária bámészkodott a boltban, az anyja elfelejtette, hogy a lányával van. Egy néni segített, hogy Mária hazataláljon.

A családi ünnepekre Mária különösen nem szívesen emlékezett vissza. Volt olyan húsvét és karácsony, amikor anyja ki akart ugrani az ablakon. Mivel egy lakótelepen, a nyolcadik emeleten laktak, Mária ilyenkor pánikba esett. Amikor anyjának – az apjával való korai válása után – éppen nem volt partnerkapcsolata, rengeteget veszekedett a gyermekeivel. Mindenért azonnal „felkapta a vizet”. Ha Mária születésnapján kapott valamilyen ajándékot – nem minden születésnapon történt ez meg, mert néha elfelejtette a gyerekei születésnapját - azt rendszerint egy veszekedéssel rögtön visszakérte.

A legszörnyűbb emlékei közé tartozott, hogy anyja azzal fenyegette meg, intézetbe, állami gondozottak közé küldi őt és öccsét. Ez nemritkán fordult elő. Több alkalommal össze is pakoltatta velük a ruháikat, felszólítva őket az indulásra.

Mit lehet tenni egy belső anya-képpel, amely tele van gonoszsággal, tehetetlenséggel és az anyaságra való alkalmasság hiányával? Mit lehet tenni ezzel annak tudatában, hogy amíg haragban van az ember az anyjával a lelkében, kétséges, hogy jó anyává tud-e válni? A férfiakkal való kapcsolatokról nem is beszélve.

Mária – bátorításomra – átjutott az „anyámról vagy jót vagy semmit” dilemmán. Amíg hozzám járt, megosztotta velem mindazokat a keserű emlékeket, amelyek a lelkét nyomták és tabuként kibeszélhetetlenek voltak. A férjével való konfliktus megbeszélése során felszakadtak a múlt zsilipjei, és előtörtek az indulatok. Mert, tudott haragudni az anyjára. Aztán az indulatok is alább hagytak. Máriának túl kellett lépnie az anyjával való konfliktuson is, úgy oldva meg azt, hogy megbocsátott neki. Mivel első találkozásunkkor Mária anyja már nem élt, az élő, hús-vér anyával már nem volt módja lerendeznie semmit. Mindössze annyit tehetett, hogy anyja születésnapján a temetőben elhelyezett egy nagy koszorút. Ráíratta: „szerető lányod, Mária, elfogadva Téged, de nem követve".

Mónika úgy emlékezett vissza a gyermekkorára, akár egy tündérmesére. Szülei és ő tökéletes harmóniában éltek. Mindenki mindenkit „rajongva” szeretett. Ebben a nagy és kölcsönös rajongásban az apja és az apjával való kapcsolata volt a „legtökéletesebb”. „Imádtuk egymást, úgy, ahogy egy igazi apa-lány kapcsolathoz illik”, mondta könnyes szemekkel. Aztán egy napon vége lett a tündérmesének.

Mónika már egyetemre járt, ráadásul nem abban a városban, ahol szülei éltek, amikor megtudta, hogy apja elköltözött otthonról és soha többet nem akar anyjához visszamenni. Azonnal hazautazott, hosszasan beszélt apjával is, anyjával is, de nem tudta meg a teljes igazságot. Először azt hitte, valamilyen nőügy lehet a hirtelen elköltözés oka, de nyoma nem volt semmilyen nőnek. Viszont szomorúan döbbent rá arra, hogy apja folyamatosan iszik. Kérdezte, mióta, de nem kapott választ. Kérlelte apját, hagyja abba, de apja erre semmilyen hajlandóságot nem mutatott. Mónika ekkor még azt hitte, meg tudja menteni az apját. Nem sokkal később felkeresett a rendelőmben, hogy segítséget kérjen: képtelen volt abbahagyni az ivást.

Beszélgetéseink során sok mindent megtudtam Mónikáról. Például azt, hogy húsz éves kora ellenére nem mutat érdeklődést a fiúk iránt. Pedig nőiesen öltözött és feltűnően csinos volt. Arra is fény derült, hogy amíg nem tudta meg apja alkoholproblémáját, soha egy korty alkoholt nem ivott. Az is kiderült, hogy apai nagyapja is sokat ivott, bár soha nem kezelték emiatt.

Mónika alkoholivását viszonylag gyorsan le lehetett állítani. Nem alakult ki még nála függőség, elvonási tünetei sem alakultak ki. Találkozásaink „helyettesítették az alkohollal való találkozást”, izgalmas oknyomozó beszélgetéseink annyira felvillanyozták, hogy szinte szenvedélyévé vált az igazság kiderítése: mi lehet az összefüggés apja és az ő ivása között.

Lassan, fokozatosan ébredt rá Mónika arra, hogy az a bizonyos tökéletes gyermekkor messze nem volt annyira tökéletes. Gyermekkora rekonstrukciója során figyelt fel arra, hogy apja már akkor is ivott. Apja végig itta a gyermekkorát anélkül, hogy ő ezt észrevette volna. De ez a folyamatos alkoholivás akkor került új és még veszélyesebb mederbe, amikor ő kilépett a szülői házból. Apját sokkszerűen érte lánya „elvesztése”. Teljesen belebetegedett. Megsokszorozta a naponta elfogyasztott ital mennyiségét. Hónapokig képtelen volt dolgozni. Nem érdekelték a nők. Csak egy nő érdekelte. A saját lánya, aki „elhagyta őt”.

Könnyebb volt apját megértenie Mónikának, mint saját magát. Számtalan kérdést tett fel. Miért nem látta gyermekkorában olyannak a családját, amilyen valójában volt? Miért kezdett ő is inni, ahelyett, hogy hozzájárult volna apja leszoktatásához? Mi a baja a férfiakkal? Mi a baja a nőkkel? Törvényszerű-e, hogy az apák, és a lányaik között ilyen erős kapcsolat alakuljon ki?

A válaszok lassan érlelődtek Mónikában. Meg kellett erősödnie, fel kellett nőnie a válaszokhoz. Az idealizált „jó” apakép tört össze Mónikában, amikor meglátta apját súlyosan ittas állapotban. Ez akkora krízist okozott, hogy elveszítette a lába alatt a talajt, és önkéntelenül is a szeretett apa mintáját követte. Az idealizált apakép akadályozta meg abban is, hogy férfiakkal kapcsolatot építsen ki. Minden férfi elvérzett, amikor összehasonlította ezzel a valóságos apától független apaképpel. A krízisből egy másik „apa” segítette kilábalni, aki nem ivott, és akire támaszkodni tudott élete kritikus időszakában. Én. A „jó” apa.

Ezek a felismerések Mónikát felbátorították. Egyszer elhozta apját is a rendelésre, aki korábban soha nem fogadott el semmilyen orvosi segítséget. Lánya orvosában megbízott. Apa és lánya egyszerre és külön-külön jártak hozzám. Mónika megerősödött, és képessé vált arra, hogy apjával való kapcsolatát átértékelje. Ennek egyik első megnyilvánulása az volt, hogy szerelmes lett egy korban hozzá közel álló férfibe. Apja még sokáig járt hozzám, több évtizedes alkoholizmusát legyőzendő. De ez már egy másik történet.

Édesanyja révén jelentkezett be hozzám; a férfiak sokszor anyjukra, asszonyaikra bízzák, intézzék ők a pszichiátert. Szabolcs kezdettől szűkszavú volt, keveset beszélt. Annak ellenére, hogy magától soha nem jött volna el, nem emelte volna fel a telefonkagylót, hogy felhívjon, bemutatkozzon, és azt mondja nekem, doktor úr, a segítségére van szükségem. Hetente kétszer jött, pontosan a megbeszélt időben. Beszélgetés közben megizzadt, rágta a körmét és a hajával babrált. Láthatóan erős érzelmekkel vett részt az órán.

Több fontos diagnosztikai tesztet végeztem el nála, hogy jobban megismerjem és megismertessem vele a személyiségét, egyes személyiségvonásait, reakciómódjait. Ezen kívül önéletrajz írására is ösztönöztem. Ez a páciensek nagy része számára jelentős érzelmi munkát jelent, Szabolcs is több hétig írta, egy-egy mondatot írt le naponta. Amikor elkészült vele, boldogan hozta el; nagy füzetben két hosszú oldal kerekedett ki belőle. Megdöbbentett, amikor kiderült a számomra, mennyire hiányosan írta le az életét. Nem volt például gyermekkora; élete eseményeit középiskolás korával kezdte. Azután: amikor eljutott öngyilkossági kísérletének leírásához, egyetlen mondatot szánt erre: „Ekkor környezetem és magam számára is megmagyarázhatatlan módon felvágtam az ereimet. Utána hónapokig kezeltek a pszichiátrián.” Ennyi, nem több, nem kevesebb.

Elolvasván írását saját életéről, szükségét éreztem annak, hogy felhívjam Szabolcs figyelmét néhány érdekességre. Arra például, hogy kimaradnak fontos életszakaszok. Lehetséges, hogy nem történt vele semmi például hét éves korában? Szabolcs gyorsan, kissé kapkodva válaszolt: „nincsenek emlékeim, egyáltalán nincsenek emlékeim. Én csak azt tudom leírni, amire vissza tudok emlékezni. Nem tudom, mi történt hét éves koromban.”

Azután öngyilkossági kísérletére tértem. Felolvastam a leírt mondatot és elhallgattam, majd ránéztem. „Tényleg nem tudom megmagyarázni. Azt sem tudom, mi történt. Nem is emlékeznék rá, ha nem lenne itt a csuklómon ez a heg. Alig akart begyógyulni, azt mondták, keloid…”

Vártam, talán hozzátesz valamit. Ő arra várt, hogy megszólaljak. Feszült, vibráló csönd vett körül minket. Végül megszólaltam: „a sebek tehát végül begyógyultak…”

Megint elhallgattam. Úgy éreztem, Szabolcs szűkszavúságát szűkszavúsággal lehet megtörni. Ezt ő is megérezte, mert elmosolyodott és annyit mondott, „de csöndes lett, doktor úr.”

Majd újra megszólalt: „lezártam életemnek ezt az időszakát, nem is akarok rá emlékezni, ne foglalkozzunk vele, előre nézzünk, ne hátrafelé.”

A pszichiáterek megtanulnak befelé mosolyogni. Kívülről semmi nem látszik, „pókerarc”, ahogy mondani szokták; ugyanakkor közben valamilyen mosolyfélét érez az ember. Én akkor szoktam befelé mosolyogni, ha eszembe jut valami fontos arról, amit a páciens éppen mond. Most az jutott az eszembe, hogy Szabolcs egy másik tesztre adott válaszában, amikor azt kérdeztem tőle, hogyan képzeli el egy jövőbeli napját, csak annyit írt: „nekem nincs jövőm.”

Hát itt állunk. Se előre, se hátra. A jelen létezik, a csend, egyfajta köd, a múlt köde, amely megakadályozza, hogy a jövő kontúrjai felsejlhessenek.

Nem tudtam nem kimondani, szorongva persze, mert nem voltam biztos benne, hogy most kell kimondani és így kell kimondani: „minél pontosabban tudunk előre nézni, annál élesebben látjuk a múltat. A múlt és jövő azonos fogalmak.”

Szabolcs csak nézett maga elé és hallgatott. Figyeltem az arcát. Lassan, alig észrevehetően, benedvesedett a szeme. A csend feszessége oldódott. Kezdtük szavak nélkül is érteni egymást.

E találkozásunkat követően Szabolcs „nyelve” megeredt; óriásfüzetét teleírta „jegyzetekkel”. Amikor megmutatta, csak annyit tett hozzá, „készülök egy újabb önéletrajz megírására. Eddig a szavakat emlékeim elfedésére fordítottam. Hamarosan – remélem – a szavak lesznek az emlékeim.”

Sándor zugivó volt. Mindenki, aki ismerte, ezt mondta róla, feleségét, Orsolyát is beleértve. Azzal is kezdte mondandóját, hogy „Sándor vagyok, zugivó”. Majd csendben hozzátette: „de nem alkoholista. Azt csak a feleségem állítja rólam.”

A zugivás amolyan stigmaként ült Sándoron. Nem azért jött, hogy abbahagyja az ivást, hanem azért, hogy leszokjon az ivás rejtegetésének szokásáról. Orsolya a második alkalommal jött el vele. Ő viszont az ivást tartotta nagyobb problémának. „férjem iszik, doktor úr, naponta, hatalmas mennyiségeket. Meg fog halni.” Sándor csak mosolygott, meg nem szólalt, pedig provokálva érezhette magát. Mindössze annyit jegyzett meg Orsolya hosszú monológja után, hogy „egyszerűen szeretem az alkoholt, és nem én vagyok az első ezen a világon.”

Orsolya jött, elmondta kasszandrai jóslatait férje májzsugor-betegségéről és korai haláláról, majd teljesen eltűnt az életemből. Máig próbálom megfejteni, miért nem jelentkezett többé. Rám bízta volna a férjét? Lemondott róla? Belefáradt az örökös „rabló-pandúr” játszmákba? Szeretőt tartott?

Sándor viszont, bármennyire nem tekintette alkoholistának magát, „csak” zugivónak, rendületlenül járt hozzám. Még nem találkoztam olyan pácienssel, aki ennyire motivált lett volna élete problémája egy kis mozaikjának megoldásában. Önéletrajzát ”A rejtőzködés kultúrája című esszével helyettesítette, amelyben eleinte elvont gondolatokat fejtett ki arról, miért nem vállalják fel önmagukat az emberek. A tizenharmadik oldaltól kezdve azonban személyessé vált és új fejezetének ezt a címet adta: „Sándor, a világ legzugabb ivója”.

A legzugabb ivó töredelmesen vallotta be, hogy gyermekkorában is „zug” volt, de ekkor még nem ivó, hanem vásott kölyök, akinek az okozott a legnagyobb örömet, ha sikerült félrevezetnie szüleit. „Hazudtam nekik egyfolytában és élveztem, hogy tökéletes hazugságokat találtam ki”. Vagy a hazugságok voltak tökéletesek, vagy egyszerűen a szülei nem figyeltek rá eléggé, mindegy, Sándor kamaszkorára jóképű szélhámossá cseperedett. Többnyire a naiv, hiszékeny nőknek imponált laza, ellenőrizhetetlen mondataival. Nála a szó jelentése többsíkú volt: mindig azt jelentette, ami aktuális érdekeinek legjobban megfelelt. Azt hitte, velem is könnyen elbánik. Hihette. Sok orvost „elfogyasztott” előttem, egyik sem tudta megállítani az alkoholizmus sikamlós csúszdáján. Harmadik felesége, Orsolya, nem volt hiszékeny.

Eleinte úgy tűnt, én sem vagyok ura a helyzetnek. Bosszantott a fölényessége, ahogy áradó mondatait nem az önmegismerésre, hanem sziporkázó szellemessége fitogtatására fordította. Meg kellett tanulnom a nyelvét, kommunikációs kultúráját ahhoz, hogy segíteni tudjak neki. Ez sok időt vett igénybe. De megérte.

Azon a ponton fordult meg a viszonyunk, amikor elmondtam Sándornak, hogy ugyanaz a játszma van kettőnk között, mint amilyen játszmát folytatott a feleségével. Felnézett rám és tréfásan megkérdezte: „ez azt jelenti, hogy a doktor úr most a feleségem?”

Így is mondhatjuk, tettem hozzá. Valami olyasmiről van szó, hogy közös óráinkon is zugivás folyik, alkohol nélkül. Ő a „tökéletes páciens”, aki elhiteti magáról, hogy kíváncsi arra, miért rejti el a világ elől, hogy iszik, csak azért, hogy még biztonságosabban ihasson.

Alibi-kezelésünk ekkor más mederbe terelődött. A kapcsolatunkat elemeztük. Sándort kíváncsivá tette, hogy miért jár hozzám, mi (ki) vagyok neki, mit akar tőlem, mit akar magától.

A zugivó ráébredt arra, hogy nem az alkoholon van a hangsúly a zugivásban, hanem a feleségén. Ő az, akinek, mint annak idején anyjának és apjának, nem mond igazat. Az alkohol csak kellék. A kelléknek az a sorsa, hogy az előadás után a sarokba dobják.

Sándor egy éve nem iszik. Havonta egyszer találkozunk. A megállapodásait betartja, ura lett szavainak.

A lába és a nyelve is botladozott, amikor belépett rendelőm ajtaján, sokadmagával. Egy fiatal nő volt a szóvivő: egy vidéki színtársulat aggódó mindenese. „Doktor úr, György most nem tud beszélni rendesen, legalább látja, hogy mi a baj”. „Ital?”, kérdeztem. „Nem, vagyis igen, de nem az ital a lényeg.” György tegnap elkezdett dadogni. Rómeót játssza, ő a legjobb, mindent tud, amit egy színész tudhat, az egész előadás ráépül, de tegnap óta dadog. Segítsen, mert egy hét múlva lesz a premier.” Közben Júlia, Merkúció, a dajka és Lőrinc barát is izgatottan leste, mit mondok, vállalom-e, tudok-e segíteni. Bevallom, ritkán kerülök ilyen helyzetbe. A hasonló „megrendeléseket” nem szoktam elvállalni. A pszichoterápia nem színházi attrakció, a gyógyulásnak nem szabhatunk határidőt. Hogy gondolkodási időt nyerjek, azt kértem, hogy Györggyel négyszemközt beszélhessek.

Amikor kettesben maradtunk, György lassú, elkent beszédéből nem értettem szinte semmit. De azután összeszedte magát, s a beszélgetés végére csaknem kijózanodott. A színész gyermekkorában dadogott, s a nagy görög szónokhoz hasonlóan, olyan pályát választott, amelyben nincs helye a dadogásnak. Sikeres színész lett belőle. Aztán – Shakespeare drámájának egyik próbáján – újra dadogni kezdett. Ettől bepánikolt, és azóta iszik. A stáb megijedt, féltették az előadást, a rendező kivételével mindenki eljött, hogy a probléma megoldásához hozzásegítse Györgyöt.

Elvállaltam, hogy segítek. Döntésemben szerepet játszott, hogy a középiskolában amatőr színész voltam, és később is, pszichiáterként színdarabokat taníttattam be betegeimmel. Másrészt a Rómeó és Júlia legkedvesebb olvasmányaim közé tartozott. Végül izgatott a probléma: hogyan jön elő újra egy régen elfeledett tünet.

A színésszel naponta találkoztam. A kezelés egyetlen feltétele volt a teljes absztinencia: az alkohol ugyan átmenetileg oldja a szorongást, de alkoholos állapotban nem lehet időutazásokat tenni. Nekünk pedig a dadogás gyökereit kellett feltárnunk. A dadogás megjelenésének körülményei vezettek rá minket a múltbéli trauma megtalálására és felszínre hozatalára. A nyers modorú rendező – félreértve Rómeó töprengő hallgatását, türelmetlenül szólt Györgyhöz. Olyasmit mondhatott, hogy „mi van, te kis mamakedvence, nem jön ki hang a torkodon?!” Az volt a feltételezésem, hogy a tünet újrajelentkezése hasonló módon történhet csak, mint az eredeti tünet keletkezése: kell találnunk a múltból egy „nyers modorú rendezőt”, aki annak idején rosszkor szólt, és rosszat mondott. A premier ideje vészesen közelgett. Látható volt, hogy nem juthatunk addig a tünet „végére”. Mentőötletként a következő stratégiát találtam ki. Rómeó dadogni fog. A színháztörténet első dadogó Rómeójának szerepét Györgyre bíztam, akinek tetszett az ötlet. Rómeót annyira felkavarja barátja, Merkúció halála, hogy dadogni kezd. „De mi lesz addig, doktor úr, képes leszek Merkúció haláláig dadogás nélkül beszélni?” Megnyugtattam,  én inkább attól félek, hogy Merkúció halála után majd nem megy a dadogás.

A premier éjszakáján a színész felhívott. Gyorsan, kapkodva beszélt. Elmondta, hogy bármennyire is igyekezett, nem sikerült dadognia a színpadon. „Hát még sem én vagyok a színháztörténet első dadogó Rómeója”, mondta, viszont az előadásnak nagy sikere volt. „Mindez persze semmi. Az előadás közben jöttem rá egy fontos momentumra. Első osztályos voltam az iskolában. A tanárnő feltett az osztálynak egy kérdést. Senki nem jelentkezett. Ekkor rám nézett és felszólított, hogy válaszoljak a kérdésére. Én felálltam és gondolkoztam, mit válaszoljak. Ő türelmetlenül rám kiáltott: mi van, te kis pipec, anyuka drága ruhákba öltöztet, és még a nyelvedet is lenyelted?! Akkor kezdtem el dadogni. Ezzel már lehet valamit kezdeni, doktor úr, ugye? Jöhetek önhöz a premier után is?”

A dadogó színész még sokáig járt hozzám szorgalmasan. A kezelés olyan jól sikerült, hogy nemcsak a dadogással, a színjátszással is felhagyott.

Tisztelt Doktor Úr! Szeretnék mindenképpen találkozni Önnel. 17 éves vagyok, de többnek nézek ki. De nem ez a fő baj. Nem szeretem a szüleimet, egyiket sem. Nem szeretek otthon lenni, ezért csavargok. Tegnap nagyon megijedtem. Két fiú rávett, hogy pénzért feküdjek le férfiakkal, akikkel az utcán ismerkedek meg. Azt gondoltam, így megszerzem a függetlenségemet. Az első férfi, akit felszedtem, szociális munkás volt és magát ajánlotta. Azt mondta, a doktor úr majd megmondja, mi a baj. Hát ez van.

Így még nem jelentkezett be hozzám senki. Csilla valóban tizenhét éves volt, és valóban többnek nézett ki. Eljött, nagy szemeit rám emelte, és ennyit mondott: várom, hogy kérdezzen, én nem tudok mondani semmit.

 Engem főleg az érdekelt, miért nem érzi jól magát otthon. A válasz rövid volt, látszott, hogy Csilla ezt nem most fogalmazza meg: szülei öt gyermeket vállaltak felelőtlenül. Még egynek a felneveléséhez sincs elég képesség bennük, és én ezt megmondtam nekik, mondta.

Aztán hamar kiderült, hogy Csilla nemcsak a szüleivel áll konfliktusban, testvéreivel is. Főleg két bátyjával. Nem mondta ki, csak sejtetni engedte, hogy a két goromba idősebb fiú – közös szüleik szeme láttára - többször úgy megverte, hogy napokig erős fájdalmai voltak. Csilla húgai kiszolgálták a két idősebb testvért ahelyett, hogy nővérük pártjára álltak volna. Így a lány teljesen egyedül maradt. Barátnőket keresett, de mindegyikben csalódott, senki sem állt ki mellette. Mivel Csilla kora gyermekkora óta folyton olvasott, olvasmányélményei hatására kialakított egy férfi eszményképet magának. Amikor kiállt az út mellé, arra gondolt, bárcsak a megálmodott férfi állna meg mellette, soha nem érezné többet egyedül magát. Csaknem teljesült a vágya. A férfi, aki megállt az autójával mellette, nem nőt keresett pénzért. Megsajnálta a lányt. Segíteni akart neki.

Nem volt könnyű dolgom Csillával. Nehezen vette tudomásul, hogy találkozásaink végesek, és nem ő az egyetlen páciensem. Teljesen megrészegült attól, hogy valaki figyel rá, emlékszik arra, mit mond, kérdez és válaszol, és még konkrét tanácsokat is ad neki, ha úgy érezte, most erre van szüksége. A szociális munkás fiú (nevezzük Lacinak) egyre nagyobb szerepet kapott az életében; amikor látta, hogy Csilla rendszeresen jár hozzám, felbátorodva ezen, randevúkra hívta a lányt. Ez a kapcsolat sokat segített Csillának: Laci tette lehetővé a számára, hogy végleg leváljon a szüleiről.

Csilla három évig járt hozzám. Közben befejezte a középiskolát, leérettségizett. Lacival való kapcsolata viszonylag gyorsan felbomlott: Csilla képtelen volt hűséges maradni hozzá, fenntartotta magának azt a jogot, hogy gátlás nélkül lefeküdjön azzal, akit éppen megkívánt. Ez a tulajdonsága tette világossá, miért került az út szélére, amikor megismerkedtünk. Telhetetlen volt a szexben, és ezt a mohóságot egyetlen szerelmes férfi sem volt képes hasonló mohósággal viszonozni.

Csilla könnyen szerzett magának egzisztenciát, mert rendkívül szorgalmas volt. Érettségi után három helyen dolgozott, előbb albérletben lakott, majd egy kis lakást is tudott venni magának.

És akkor, amikor már nem voltak anyagi gondjai, felkereste őt az apja, hogy pénzbeli támogatást kérjen tőle. Csilla számára ez nagy megrázkódtatást jelentett. Apját legalább három éve már nem látta. Úgy érezte, végleg megszabadult a családjától, és addig, amíg maga nem alapít családot, „csavarogni” fog. Apja jelentkezése válaszút elé állította: támogassa-e, és ezáltal vegye tudomásul a családját, vagy ne ezt tegye, hanem zárja le végképp a múltat.

Sokat beszéltünk erről. A választási lehetőségek lélektani hátterét feltárva Csilla ráébredt arra, hogy a gyökereitől soha nem tud megszabadulni. Figyelmét a szülői család felé fordítva úgy döntött, hogy nem ad pénzt az apjának. „Ha már nem neveltetek engem, engedjétek, hogy én neveljelek titeket”, mondta. Csilla ezzel a döntéssel vált végképp felnőtté.  

Morcosan lépett be az ajtón, és az első beszélgetés alatt végig morcos maradt. Bár segítő kapcsolatunk során arcjátéka nem sokat változott, Egont később már egyáltalán nem láttam morcosnak. Ő ilyen volt: nem mosolygott, ráncolta a homlokát, vonogatta a vállát, ritkán nézett a szemembe. Ekkor múlt tizenhárom éves, és a szülei „alig bírtak vele”.

Egon nem kereste pszichiáterek társaságát, talán azt sem tudta még, létezik ilyen mesterség. Anyja hozta el. Mirella 33 éves volt, tele kételyekkel, bizonytalansággal, görcsökkel. Egyet biztosan tudott: fiának pszichiáterre van szüksége. Első kérdése az volt, hogy ő is beszélhet-e velem. Amikor magától értetődően igent mondtam, felcsillant a szeme. Ömlött belőle a szó. Fia maga volt a megtestesült gonoszság, aki minden csínyjét azért teszi, hogy anyját bosszantsa. Egon arcán néha furcsa fintor suhant át, jelezve, hogy nem mindig ért egyet anyjával. De meglepően békésen hallgatta végig Mirella mondandóját. Látszott rajta, nem először hallja mindezt.

Aztán Egontól két órán keresztül egy serdülőkori strukturált interjút vettem fel, amelyből elsősorban családi és pszichológiai problémák tárultak elő. Szüleivel, elsősorban anyjával, folyamatos konfliktusban volt. A konfliktus nem a szavak szintjén zajlott. Amikor úgy érezte, anyja megbántotta, rápattant a biciklijére és kilométereket hajtott vele. Mirella Egon apját küldte utána, amikor már annyira szorongott Egon holléte miatt. Az apa sokszor éjszakába nyúlóan nyomozott Egon után, míg végre megtalálta.

A legnagyobb aggodalmat – a veszélyes biciklizés mellett - az váltotta ki, hogy Egon sok tantárgyból bukásra állt. Ennek egyik oka volt, hogy a fiú nem szeretett olvasni, nem szeretett semmit, amely írással, betűkkel volt kapcsolatban. Ő a tettek embere volt. Különleges gyakorlati érzéke, kézügyessége már három éves korában megmutatkozott, amikor megszerelte apja elromlott villanyborotváját.

 Hogy miért szűkült be Egon érdeklődése a kamaszkor kezdetén a biciklizésre, csak találgatni lehet. Ez a kérdés rajtam kívül igazán senkit nem érdekelt. Én megelégedéssel nyugtáztam, hogy legalább valami érdekli őt. Szinte mindent tudott a biciklizésről, legkülönbözőbb válfajairól, nehézségi fokairól, a különböző veszélyességű gyakorlatok kivitelezésének feltételeiről. A kezelés kulcskérdésének egyre inkább az tűnt, hogy ez a jóra való fiú miért látszik ’gonosznak’ anyja szemében.

 Anyja minden alkalommal elkísérte fiát, és egyre több időt kért magának a személyes beszélgetésekre. Aztán egyszer csak előállt a javaslattal: szeretne ő is kezelésbe jönni. Mirella első találkozásunk óta komoly belső vívódásokat élt át. El kellett jutnia addig a felismerésig, hogy nem a fia, hanem ő a páciens. Erre kevés anya képes. Aztán négyszemközti beszélgetéseink során feltárta apjával való súlyos konfliktusát.

 Mirella apja katonatiszt volt, és magasra jutott a ranglétrán, de hamar nyugdíjazták. Otthon nem tudta magát elfoglalni, megkeseredett ember lett, és ellenségessé vált a világgal szemben. Ebből bőven kijutott a feleségének és a gyermekeinek is. Mirella emlékei szerint megalázó módon bánt vele, minden kezdeményezését erőszakos módon csírájában elnyomta, hasznavehetetlen „embriónak” tartotta.

Mirella minden kapcsolatát megszakította apjával. Azt sem tudta, hogy az anyjától való elválást követően újra nősült-e. Egon soha nem látta nagyapját.

Hosszú terápiás folyamat kezdődött közöttünk, amelyben Mirellának legalább két dolgot kellett tisztáznia magában.  Az egyik: Egon nem azonos az apjával, bármennyire is őrá emlékezteti. Így azokat az indulatokat sem érdemli meg, amelyek apjával szemben élnek benne. Ahogy erre a belátásra eljutott, Mirella megtanulta kezelni, pontosabban okosan szeretni fiát. Egon ezt azzal „hálálta meg”, hogy év végén nem bukott meg egy tantárgyból sem. A veszélyes biciklizésről azért nem mondott le.

A másik: meg kellett tanulnia, hogy két apja van. Az egyik: akivel elvágott minden fonalat. Akiről nem tudja, most mit csinál, él-e még egyáltalán. Aki akár egészen más ember /lett/, mint amilyen gyermekkori emlékeiben él. Akit akár fel is hívhatna telefonon.

De van egy másik apja is. Ő az igazi probléma. Ennek az apának semmi köze nincs ahhoz az apához. Ez az apa a lelkében él csupán. A gonosz, a szörnyeteg, a gazember. A lelki látóterébe befészkelt ’rossz apa’ folyamatosan mérgezi Mirella életét. Ezzel az apával van dolga Mirellának, ezt az apát kell átdolgoznia.

Mirella szívósan jön, lefekszik a díványra, mesél álmairól, munkájáról, emlékeiről. Hamarosan fel fogja hívni valóságos apját telefonon és megkérdezi tőle, hogy van.

Amikor Dalma gyermektelen házassága véget ért, úgy érezte, meg kell ünnepelnie egy fogadalommal: többé nem gyújt rá. Erős dohányos volt, három doboz cigarettát is elszívott egy nap alatt. Most mégis úgy érezte, „tiszta lappal és tüdővel” kezdi az új életet.

Hetekig kóválygott, szédült, hányingere volt. Alig emlékszik vissza az elvonás néhány hetének részleteire, szinte minden kiesett abból az időből. Egy valamire viszont jól emlékszik: úgy tudta átvészelni az erős elvonást, hogy ahányszor cigarettára kellett volna gyújtania, megevett egy almát.

Hamarosan új társra lelt: nyolc kiegyensúlyozott év következett. Aztán ennek a kapcsolatnak is vége lett. Ekkor Dalma elkezdett alkoholt inni. Eleinte csak étkezéshez, később már inkább a hatás kedvéért. A hatás pedig nem maradt el: kevésbé érezte magányát.

Amikor nyugdíjba került, megint úgy érezte, lépnie kell: alkoholizmusát fel kell számolnia. Elővette a cigarettánál már jól bevált saját receptjét, naponta másfél kilogramm almát vásárolt, megivott még egy pohárkával kedvenc borából és elkezdte az elvonást.

Sikerült zökkenőmentesen leállnia az alkoholivással. Négy hónappal az utolsó pohár után keresett meg, mert egy szakembertől szerette volna megtudni, jó úton jár-e. Doktor úr, egy valamitől félek, kezdte, ha véletlenül elfelejtek almát vásárolni, egyre inkább úgy érzem, hiányzik. Nem vagyok én almafüggő?

Megnyugtattam, sőt megdicsértem a kiváló ötletet. Az alma a nikotin esetében megelőzte az elhízás problémáját. Jól helyettesíti az alkoholt, ezáltal a függőségigényt is kielégíti anélkül, hogy veszélyt jelentene a szervezet működésére. Nem is szólva az almában lévő vitaminokról. Ne hagyja abba, kértem, mindenképpen folytassa az almakúrát, még akkor is, ha úgy érzi, nem tudna már alma nélkül élni. És Dalma – most már orvosi tanácsra - továbbra is eszi az almát.

Kíváncsi vagyok, vajon az olvasók között van-e olyan, akinek hasonló tapasztalatai vannak az almával. Ha van, arra kérem, írja meg.