Egy pszichiáter történetei

Volt egyszer egy elvarázsolt királyfi, aki egy tündérszép királykisasszony kezére pályázott. De csak úgy kaphatta meg, ha előbb felmegy űrhajóval a Holdra, majd a Marsra, és vissza is jön onnan, az összes megkezdett háborút megszünteti a földön, ártalmatlanná teszi az összes hétfejű sárkányt, felépít harmincnyolc kacsalábon forgó kastélyt, s életre csókolja, felébreszti, felrázza, éber tudatállapotba hozza, majd tizenkilencszer megnevetteti a befalazott, alvó királykisasszonyt. Sok-sok küzdelem, vérveszteség, soha nem behegedő, újra és újra feltépett seb begyűjtése, vesződségek, veszteségek, kalandok, hőstettek és további rémisztő utazások és verejtékes munka árán a királyfi túljutott valamennyi akadályon, eljutott a hétalvó, csaknem ébreszthetetlen állapotban lévő királykisasszonyhoz. Addig csókolta üde száját, addig dögönyözte gyönyörű testét, amíg a királykisasszony több ásítás és sóhajtás után kinyitotta a szemét, majd lecsukta, majd újra kinyitotta és elmosolyodott. Azon nyomban, még félálomban megtartották a lakodalmat. Aztán, hogy ez is véget ért, leültek egymással szemben, és mosolyogva babráltak a kezükkel, doboltak a lábukkal. Eltelt egy nap, s még egy, még egy, egyre idegőrlőbb semmittevésben. Már az első is igen nyugtalanító volt, mert sok órából állt, az órák meg sok percből, a percek sok másodpercből. – Hát most mihez fogjunk? – kérdezte a királyfi. – Élvezzük, hogy boldogok vagyunk – mondta a felesége. – Igaz is. De három nap múlva a királykisasszony szólalt meg. – Mit is csinálunk most? – azt kérdi. – Élvezzük, hogy boldogok vagyunk – mondta az ura. – Látod, igazad van, már teljesen elfelejtettem. Meghitt mosoly mindkettejük arcán egy kis ideig, majd egyre csak mosolyogtak egymásra egy teljes napig, de akkor egyszerre szólalt meg mind a kettő: – Van egy ötletem – mondta a királyfi. – Befalazlak és elaltatlak megint. – Jó! – Lerombolom a kacsalábon forgó kastélyt, és föltámasztom a hétfejű sárkányt. Hogy újra legyen mit építenem, és legyen kit legyőznöm. Neki is fogott mindjárt. Csakhogy ez nem volt már olyan egyszerű. Sem a sok vesződség, még több hőstett, sem kaland, jövés-menés árán sem bírta lerombolni a kastélyt – mert az mindig elfordult előle a kacsalábakon -, még kevésbé bírta helyére tenni a sárkány levágott hét fejét, s nem lehetett a királykisasszonyt sem befalazni, elaltatni többé. Teltek a napok, amikből hónapok lettek. Amikor rájött a királyfi, hogy ő a romboláshoz nem ért, csak az építéshez, újabb ötlettel állt elő: - Nem, ez nekem nem megy. Én csak ahhoz értek, hogy kiérdemeljek királylányokat. Megyek is, keresek egy másikat. És otthagyta a megrökönyödött királylányt. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Egy héttel kezelése megkezdése után Károly felesége, Márta, arra lett figyelmes, hogy férje imbolyog a konyhában, nyelve beszéd közben összeragad, olyan, mintha részeg lenne. Pedig már azt hitte, most minden rendbe jön. Károly végre jelentkezett a pszichiáternél, majd ünnepélyes fogadkozások között – állítólag – abbahagyta az ivást. És most megint részeg…

Az asszony úgy érezte, szembesítenie kell a látottakat Károllyal. De a férfi tagadta, hogy ivott. A szóváltást követően Károly dühösen elrohant otthonról. Hajnalban érkezett haza, láthatóan és egyértelműen italos állapotban.

Amikor másnap Károly és Márta megjelent nálam a megbeszélt időpontban, az asszony bejelentette, hogy válik. Férje megszegte a szavát, nem hagyta abba az ivást, amely annyi nyomorúságot okozott a családnak. Károly esküdözött, hogy csak azért esett vissza, mert felesége ráfogta, hogy ivott, holott egy korty alkohol sem volt benne.

„Igazságosztó” szerepemben – az apró részletek ismeretében – mindkettejüknek igazat adtam. Az asszony valóban nem túlzott, Károly tényleg úgy viselkedett, mintha részeg lenne. Károlynak is igaza volt, mert mégsem volt részeg. Lehet-e „részeg” egy alkoholbeteg alkohol nélkül? A válasz: igen. A magyarázat a pavlovi feltételes reflexekben keresendő. Károly, ahogy Pavlov kutyája az ételt, úgy „várta” az alkoholt. És ahogy a csengőre beindult a kutya nyálelválasztása, úgy indult ne Károly szervezete a munka után a konyhában, amikor és ahol rendszerint inni szokott. Erre a helyzetre reagált úgy, mint amikor hozzájutott az alkoholhoz. Pedig tényleg nem ivott.

Károly visszaesése így vált önmagát beteljesítő jóslattá. Márta, miután nem tudta, hogy lehet valaki „részeg” ital nélkül is, részegnek nevezte Károlyt. Ő pedig ezt az igazságtalanságot valódi részegséggel „köszönte meg”, újra inni kezdett.

Azóta három év telt el, újabb visszaesés nélkül. A történet tanulsága az, hogy visszaesés részleteinek és okainak feltárása hozzájárulhat annak elkerüléséhez. Ehhez persze az kell, hogy mind a férj, mind a feleség nyitott legyen a tanulásra.

Bertalan kedves fiú volt, mindenkit levett egy pillanat alatt a lábáról. Főleg a nőket. Anyja kedvenc gyermeke volt, nővére is imádta, a hasonló korú lányokról már nem is beszélve. Sokáig a család „életművészének” nevezték, annyira könnyen szerzett sikereket. A látszat azonban ebben az esetben is csalt.

Anyja hívott fel kétségbeesetten. Elmondta, hogy tizenhét éves fia hónapok óta nem mozdul ki otthonról. Csak fekszik az ágyán, egyik cigarettáról a másikra gyújt, és hallgat. Amikor kérdéseket tesznek fel neki arról, mit érez, mi baj van vele, csak annyit mond, félek.

Az egyébként gyorsbeszédű fiú szava akkor akadt el, amikor egyszer igazoltatta a rendőrség. Nem volt nála a személyi igazolványa, ráadásul „gyanúsan” viselkedett. Az éjszakát a rendőrőrsön töltötte. Amikor másnap kiengedték, már alig beszélt.

Pszichológustól pszichológusig vezetett az út. A különböző tesztvizsgálatok azt erősítették meg, hogy sokkszerűen érte a rendőri intézkedés, autisztikus állapotba került, de ez idővel oldódni fog. A mama akkor keresett fel, amikor az egyik nap – csodák csodájára – Bertalan megszólalt és arra kérte, szerezzen neki egy pszichiátert.

Bertalan jött, és egy csapásra minden más színt öltött. Kiderült, hogy a közlekedéstől fél. Ez sem egyik napról a másikra alakult ki, hónapok kellettek ahhoz, hogy ne merjen utcára menni.

Mindenki azt hitte, hogy a rendőrök erőszakos fellépése volt rá traumatikus hatással. Tévedtek.

Az is kiderült, hogy a cigaretta, amelyet „láncdohányosra” emlékeztető módon egyfolytában szívott, nem nikotinos cigaretta volt, hanem „fű”. Azaz marihuána. A rendőrök pedig azért találták gyanúsnak a viselkedését, mert két szál joint-ot találtak a zsebében.

A közlekedési fóbiát alaposabban szemügyre véve pedig egyértelművé vált, hogy nem emlékeztet az „igazi” közlekedési fóbiára. A közlekedéstől Bertalan nem azért félt, mert lelki szemei előtt előre látta, hogyan esik össze a tömegben, hogyan üti el egy száguldó autó. Azért félt kimenni az utcára, mert vadidegen emberek szólították a nevén, és felhívták a figyelmét arra, hogy tudnak arról, hogy ő „füves”.

Nem gondolta egy percig sem, hogy ezek a hangok nem igazi hangok, hanem lelkének belső hangjai, amelyek fején kívül kerülve riogatják a lelkiismeretét. Azt hitte, hogy futótűzként terjed a híre az ő marihuána-esetének a rendőrökkel. Amikor rájött, hogy ennyi ember nem tudhatja, tehát ő „megbolondult”, pánikba esett.

A téboly hónapok óta élt Bertalan lelkében, és a pszichiáter rendelőjében kezdett más megvilágításba kerülni. Ez a téboly nem volt az a téboly, az a másik, amire azt szokták mondani, onnan nincs visszaút (persze onnan is van visszaút). Ő ezt nem tudta. Azt hitte, minden téboly visszafordíthatatlan, ő már örökre be lesz zárva egy ketrecbe, amit kitesznek a főtérre, hogy mindenki ujjal mutogasson rá, akár a középkorban hűtlen asszonyok esetében.

A szorongást fűvel csillapította. Nem tudta, hogy a téboly és a fű hatása az ő szervezetében ok-okozati viszonyban van: tébolya visszavezethető a marihuána rendszeres fogyasztására. Az ördögi körből pedig egy módon lehet kikerülni: abba kell hagyni a füvezést, és más utat kell választani a szorongás oldásának.

Ez volt a legnehezebb, megértetni Bertalannal, hogy a fű az oka tébolyának. Ehhez az kellett, hogy higgyen nekem, elfogadja okfejtésemet és előző klinikai tapasztalataimat.

Bertalan még egy hónapig – egyre kevésbé intenzíven – hallucinált az utcán, miközben korszerű szorongáscsökkentő szereket szedett. A füvet kiiktatta az életéből, és a fű által fellépő téboly fokozatosan szűnt meg.

Magda anyjával keresett fel a rendelőmben. Szerettem volna négyszemközt beszélni vele, de kérte, hogy hármasban beszéljünk, mert neki nagyon nehéz megtalálni a megfelelő szavakat. Anyja foglalta össze helyette az elmúlt évek eseményeit. Magda időnként bólogatott, időnként rázta a fejét vagy éppen nézett maga elé és könnybe lábadt a szeme.

Magda „szóvivőjétől” annyit tudtam meg, hogy harminckét éves lánya nem tud meglenni alkohol nélkül. Ha nem iszik, remeg a keze, és olyan feszültté válik, hogy képtelen bármilyen értelmes tevékenységre. Többször próbálta abbahagyni az ivást, de két tiszta napnál tovább nem jutott. Az anya szerint Magdának az a baja, hogy magányos. Hiába van férje, hiába szereti a férje és ő is a férjét, a férfi – munkája miatt – nagyon kevés időt tud feleségével együtt lenni, így Magda egész nap otthon ül, és nem csinál semmit.

Az első találkozás során már éreztem, nem bízhatom Magdára annak eldöntését, mikor akar megszabadulni az alkoholtól. Azonnali alkoholelvonást javasoltam. Az anyát arra kértem, töltsön minél több időt Magdával. Magdának pedig felhívtam a figyelmét arra, miért van szükség minél gyorsabb alkoholelvonásra. Az alkoholizmus „önmagát gerjesztő, hömpölygő folyamat”, amely egyre súlyosabb és visszafordíthatatlanabb állapotot idéz elő, különösen nőknél. Ezt a folyamatot a lehető leggyorsabban kell megszakítani. Sikerült kellő ijedtséget kiváltanom a lányban és anyjában egyszerre. Jól megszeppenve távoztak.

Magdát mintha kicserélték volna a második találkozásunkkor. Anyja nélkül, egyedül jött és dőlt a szájából a szó. Egy hete nem iszik, ahogy megbeszéltük. A hetet anyjánál töltötte, aki ügyelt arra, hogy minél távolabb legyen mindenfajta alkoholtartalmú italtól. Sokkal felszabadultabbnak érzi magát. Ma költözik vissza a férjéhez, mert érzi, ha túl sok időt tölt anyjával, elveszíti azt a kis önállóságát is, amire eddig büszke volt.

Az alkoholmentesség drámaian jó hatással volt Magdára. Alig ismertem rá, amikor újra megjelent. A „lepusztult” külsejű lányból ápolt, gondozott, elegáns nő lett. A szavakat is másképpen formálta, sokkal választékosabban, gazdagabb szókinccsel beszélt. Tele volt tervekkel, be akarta fejezni a középiskolát, és azt a lehetőséget sem zárta ki, hogy érettségi után valamelyik főiskolán folytatja a tanulást. „Ehhez azonban az kell, doktor úr, hogy megszerettesse velem a tanulást”, tette hozzá, „mert azt az iskolai tanárok annak idején nagyon megutáltatták velem”.

A jövő a múlt feldolgozásán keresztül válik egyre megfoghatóbbá. Ezért helyeztünk Magdával nagy súlyt arra, hogy megvizsgáljuk, valójában mi is történt azt követően, hogy Magda félbeszakította a gimnázium elvégzését, elköltözött otthonról, és elkezdte ál-önálló, vagy más szavakkal, látszat-felnőtt életét. A vendéglátóiparban pincérnőként annyit keresett, hogy fenn tudott egy kis garzonlakást tartani. Változatos szexuális életet élt, a férfiak egymást váltották, míg meg nem ismerkedett Csabával. Összeköltöztek. Csaba tapasztalt, érett férfi volt, úgy érezte, Magdában megtalálta élete párját. Ez fordítva nem így volt. Magda minden porcikáját taszította egy férfi közelsége. Ha Csaba erőszakosabban vagy bátortalanabbul közeledett volna hozzá, ő is a többi férfi sorsára jut. De Csaba megtalálta a kulcsot Magdához.

Ennek a kulcsnak a felleléséhez azonban éveknek kellett eltelnie. Közben Magda fokozatosan rabja lett az alkoholnak. Csak alkohollal tudta elviselni a Csabával való bensőséges viszonyát. Aztán egyik veszekedésük alkalmával – Csaba kérte, hagyja abba az ivást – Magda feldúltan elköltözött Csabától. Ha ekkor Csaba rimánkodva megpróbálja visszakönyörögni magát, vagy teljesen megszakítja kapcsolatát Magdával, lehet, hogy a lányt soha nem ismertem volna meg. A férfi egy harmadik utat választott: elkezdett járni egy lánnyal. Amikor Magda ezt megtudta, teljesen összeomlott. Az járt a fejében, hogy „legyőzték”. Jött egy lány, aki szebb, okosabb, többet tud, mint ő, jobban tud bánni Csabával, itt a vég. Nem, ez nem lehet. Ő a szebb, ő az okosabb. De hogy legyen szebb és okosabb? Hogyan tudja legyőzni ezt a ki tudja, honnan előkerült perszónát? Felhívta anyját telefonon. Segítséget kért tőle. „Anya, le kell állnom az alkohollal, különben Csabát elhappolja előlem egy kis ribanc”, mondta neki. Aztán lázasan nyomozni kezdett valamilyen orvos után, aki alkoholbetegekkel eredményesen foglalkozik. A többit már tudja a kedves olvasó. Magda szép lett és okos. Legyőzte vetélytársát. A férfiakkal szembeni ellenállása megszűnt. Sikerült Csabával harmonikus kapcsolatot kialakítania. Most gyermeket vár.

Hiába vette körül „szerető család”. Férje, gyermekei mind „jót” akartak neki. Szenvedtek attól, hogy évtizedek óta iszik. Olyan asszonyt, feleséget, anyát szerettek volna, mint a „többi”, amilyent a szomszédban, a barátok között, filmeken lehet látni: józan, okos, szívós, gondoskodó, két lábbal a földön járó, és hátán hordja a családot. Ő nem ilyen asszony volt.

Boglárka apja alkoholistaként halt meg, súlyos májbetegségben. A nagyszülei szerint mindenben hasonlított az apjára. Olyan volt az orra, a szeme, a bőre és még a hangja is. De leginkább abban hasonlított rá, hogy ő is szeretett inni. Húsz éves korában már naponta ivott, igaz, akkor még csak társaságban.

Akkor lépte át azt a bizonyos láthatatlan határt az ivás és a kóros ivás között (ha van egyáltalán ilyen határ), amikor férjhez ment. Pedig szerelmi házasság volt. Férje, János, szép szál, nagy darab ember volt. Apjára hasonlított egy dolgot kivéve: soha egy kortyot sem ivott. Nem tudta, milyen az az ember, főleg, ha nő, aki viszont szeret inni. Boglárka kizárólag bort ivott, fehér bort, szárazat, finomat. Lassan kortyolgatott, közben egész testét áthatotta egyfajta meleg zsibbadás.

Már két lánya és fia is megszületett, amikor János úgy döntött, hogy nem nézi tovább Boglárka napi kortyolgatásait. Alkoholelvonó kúrára vitte, ahol vízben feloldott tablettákat kellett lenyelnie, majd alkoholt innia, és amikor már olyan rosszul volt, hogy úgy érezte, nem bírja tovább és üvölteni szeretett volna, meghányatták. Az alkoholról ezzel a módszerrel nem szokott le, az elvonókúrákról igen.

János megtiltotta neki, hogy elmenjen dolgozni. „Az asszonynak otthon a helye, a gyerekek mellett”, mondta, és nem tűrt ellentmondást. Boglárka így otthon maradt, és gondoskodott a gyermekekről és a férjéről. És ivott. Eleinte csak este, amikor a lányok és a fia már aludtak, később nap közben is. Amikor megismerkedtünk, már reggel is ivott, elszívott hozzá egy cigarettát, megitta kávéját, és elkezdte a napot.

Amikor a férje és a gyermekei meglátták a szemén, hogy alkohol hatása alatt van, összebeszélés nélkül egyféleképpen cselekedtek: azonnal kimentek a szobából. Ivásával mindig egyedül maradt.

Egyik fiát annyira ingerelte anyja ivása, hogy egyszer agyba-főbe verte emiatt. Boglárka csak bámult rá, kitágult szemekkel, és ennyit mormogott: „ nem ezt érdemlem a fiamtól…”

Az egész család megoldhatatlan problémaként élte meg a családanya alkoholizmusát. Férje válással fenyegetőzött, üvöltözött Boglárkával, néha jól elverte, majd becsapta a lakás ajtaját, és napokig Boglárka felé sem nézett. Két nap múlva felhívta, és kedves, lágy hangon annyit mondott a telefonba: „tudod, hogy nagyon szeretlek. De addig nem jövök haza, amíg abba nem hagyod az ivást.” Boglárka gyűlölte a magányt, és még több alkohollal igyekezett ellensúlyozni azt.

Én voltam az első Boglárka életében, aki nem azzal büntettem, ha ivott, hogy kimentem a szobából, magára hagyva őt nyomorúságában. Tudta, hogy minden helyzetben számíthat rám, akár ivott, akár nem. Ismerkedésünket követően még néhányszor nem tudta megállni, hogy ne igyon. Ha ivott, azonnal felhívott, és izgatottan vallotta be, hogy „megcsalt, most az alkohollal tartja a terápiás kapcsolatot, nem velem”. Én ilyenkor megköszöntem a hírt, és amikor legközelebb találkoztunk, részletesen megbeszéltük, mi történik ilyenkor. Az automatikus ivás ekkor már helyzetfüggővé vált: csak akkor ivott, ha feszültségek támadtak fontos emberi kapcsolataiban. Később megtanulta ezeket a helyzeteket is kezelni. Az alkohol továbbra is része maradt az életének. Arra is képes volt, hogy megtanulja az alkohol ártalommentes használatát: hetente egy-két alkalommal ivott csak, egy jóízűen elfogyasztott vacsora után.

A szenvedélybeteg nők és férfiak specifikus megközelítése még gyermekcipőben jár. Pedig a tapasztalat azt mutatja, hogy igen nagy különbségek vannak a női és a férfi függők között.

A nemek közötti különbségek vizsgálata az orvostudomány elhanyagolt területét jelenti. Különösen igaz ez a megállapítás a függőségek terén. Ez alól egyedül a gyakoriság szempontja a kivétel: azt tudjuk, hogy a kémiai függőségek gyakorisága férfiaknál sokszorosa a nőkének. Persze önmagában ez a megállapítás is magyarázatra szorul. Miért több a férfi dohányos, a férfi alkoholista vagy a férfi kokainista? Ennek viszonylag egyszerű történeti-kulturális okai vannak: a férfiak – szociális (domináns) helyzetüknél fogva – megengedhették maguknak, hogy átadják magukat a legkülönbözőbb élvezeteknek, az ő szenvedélyeikkel szemben mindig is jóval elfogadóbb volt a társadalom. De nemcsak erről van szó. Egy másik magyarázatot kínál a lelki rugalmasság, a reziliencia fogalma. A „rugalmas” gyermek – Michael Rutter amerikai pszichológus szerint (1987) abban különbözik nem rugalmas társaitól, hogy nehéz körülményei ellenére sem lesz később szenvedélybeteg. Vagyis ellenáll a negatív, kórnemző tényezők hatásainak. A rugalmas gyermekek nagy része lány, ugyanis ők teherbíróbbak, jobban tudnak védekezni a sors szeszélyeivel, szüleik mérgező hatásaival szemben. Ám ha a nők mégis szenvedélybeteggé válnak, szervezetük és személyiségük hamarabb összeroppan a szerek súlya alatt, hamarabb alakulnak ki testi szövődmények, és ha nem hagyják abba a szerhasználatot, hamarabb halnak meg a férfiaknál.
Van egy harmadik magyarázat is: a nők függősége kevésbé kémiai anyagok felé irányul, és inkább az un. viselkedési addikcióban nyilvánul meg, amely anyaghasználat nélküli szenvedély-ciklusokat foglal magában. A viselkedési addikció, így a vásárlási kényszer, bulimia (rohamszerű evés hányással vagy hányás nélkül) inkább a nőkre, a kóros szerencsejáték vagy az internet addikció pedig a férfiakra jellemző.

Emancipációs drogok

Ha a nők szenvedélybetegségének okait vizsgáljuk, két gyermekpszichológiai fogalommal, az externalizációval, illetve az internalizációval kell megismerkednünk. Joseph Sandler brit pszichoanalitikus (1987) szerint az externalizáló gyermek belső feszültségei viselkedési zavarban nyilvánulnak meg, míg az internalizáló gyermek szorong, úgy érzi, boldogtalan, és szenvedést él át. A kémiai addikció a nőknél az internalizáción, míg a férfiaknál az externalizáción keresztül vezet. A nők az addikció kialakítása révén csökkentik szenvedésüket, míg a férfiak veszélykereső viselkedésüket „olajozzák meg” alkohollal, drogokkal.
Az elmúlt évtizedekben – többek között Magyarországon is – megfigyelhető az a tendencia, hogy csökken a férfiak és nők kémiai anyaghasználatának gyakorisága közötti különbség. Azaz míg a férfiak fogyasztása stagnál vagy csökken (vagy enyhén növekszik), a nőké markánsan növekszik, különösen a dohányzás esetén (ezt munkatársaimmal mutattuk ki 2011-ben). Ez a tendencia arra is rávilágít, hogy a kémiai anyag egyfajta emancipációs szimbólummá vált. Egy nőpáciensem első „lázadása” a férje ellen abban mutatkozott meg, hogy a párja kifejezett rosszallása mellett elkezdett dohányozni. Amikor férje ultimátumot adott neki azzal, hogy elválik, ha nem hagyja abba, a hölgy maga adta be a válóperi keresetet.
A kilencvenes évek elején Belgiumban a szenvedélybeteg nők számára ma is működő koedukált női osztályokat hoztak létre a kórházakban, nő-terapeutákkal. A nők speciális megközelítésére különösen nagy súlyt helyeztek, mondván, a nők teste és lelke is másképpen működik, mint a férfiaké. Azt állították például, hogy egy csoportos helyzetben a nők egészen másként nyilvánulnak meg, ha csak nők vannak a csoportban. A férfiak jelenléte beindítja a nőknél a férfinak való megfelelés kényszerét, és ez őszintétlenné teszi a megnyilvánulásokat.

Az alkohol jelentései

Ugyanez vonatkozik egyébként a kémiai anyaghasználatra is. Egy nőnek egészen mást jelent például az alkohol, mint egy férfinak. A kórházakban alkoholizmussal kezelt nők többsége alkoholfogyasztó apjuk által súlyosan traumatizált állapotban van. Egy részüket apjuk részeg állapotban szexuálisan is bántalmazta. Számukra az alkohol jelenti a férfiak zsarnokságát, és a zsarnokságnak való behódolást, a zsarnokkal való azonosulást is. Az egyik nőpáciensem például azért ivott, hogy jobban megértse az apját, aki ittas állapotban molesztálta őt. Csak így tudta magát túltenni a traumán. A zsarnokkal való azonosulás motívuma a férfiaknál is megjelenik, de ez párosul azzal, hogy a nagy mennyiségű alkohol elfogyasztása egyfajta férfivirtus, amely hozzátartozik a férfivá érés beavatási szertartásához. Míg a nő lelkében az alkohol az áldozattá válás, a kiszolgáltatottság jelképe, addig a férfiaknál a szabadságé és a férfiasságé.
A kémiai anyagoknak – egyes pszichoanalitikusok, mint például a magyar származású Rado Sándor szerint (1957) - szexuális funkciója is lehet. Míg a pszichostimulánsok (amfetaminok, kokain) és az alkohol „maszkulinizálnak”, azaz erőszakossá tehetik a fogyasztót, addig más szerek, például a marihuána vagy a heroin, inkább „feminizálnak”, vagyis lágyabbá, szelídebbé tehetik azokat, akiknél az agresszió a személyiség egyik alapvonása. Volt egy nőpáciensem, akinél a heroin-megvonás során – az apjával szembeni indulatait rám vetítve – gyilkos agresszív indulatok fejlődtek ki irántam. Fegyvert is vásárolt a feketepiacon, és az otthonában céllövő gyakorlatokat végzett, a céltáblába az én fejemet képzelve. Az egyik éjszaka pengével felhasította élettársa bőrét, akit kórházba kellett szállítani. A heroin ezt a gyilkos indulatot kötötte meg. Egy másik, súlyosan agresszív környezetben nevelkedett amfetaminfüggő nőpáciensem az amfetamin hatására erősnek, támadhatatlannak érezhette magát. Míg korábban egy nagy öblös szekrénybe menekült családtagjai agresszív megnyilvánulásai elől, az amfetamin hatása alatt már nem szorult arra, hogy elbújjon.
A szenvedélybetegségek területén a férfiak és a nők megkülönböztetése, specifikus megközelítése tehát még gyermekcipőben jár. Ez a tény annak ellenére igaz, hogy számos jel utal arra, eltérő motívumok vezérlik a női és férfi fogyasztókat a szenvedélyproblémák kialakítása felé, másképp alakul a drogkarrierjük, és gyógykezelésük is számos specifikus elemet tartalmaz.

A tizennégy éves Ernőt fél évvel a megismerkedésünk előtt leplezték le a szülei, amint éppen rágyújtott egy saját maga által sodort marihuána-cigarettára. Szó szerint „a fülénél fogva” ráncigálták hozzám aggódó ősei. Ernő pragmatikus ember volt: belátta, hogy találkozásainkból legalább az a haszna származik, hogy valakivel jól kibeszélheti magát. Annak ellenére vállalta el a kezelést, hogy a félig elszívott joint-ot ártatlan és ártalmatlan dolognak tartotta.

Két hónappal megismerkedésünk után Ernő beavatott élete egyik aktuális és nyomasztó titkába. Észrevette, hogy a magyar tanárnője szerelmes belé. „Ezt hiába mondom a barátaimnak, nem hiszik el nekem. Legalább te hidd el (tizenhat éves kor alatt mindenkivel tegeződöm), hogy nem tévedek. Anna néni szerelmes belém. Látom, ahogy megakad a szeme rajtam, csillog a tekintete, és amikor magyaráz, kizárólag engem néz, mintha senki más nem lenne a teremben.”

A harmincöt éves „Anna néninek” gyermeke nem volt. Tíz éve volt férjnél. Könyvelő férje húsz évvel idősebb nála. Amikor beleszólt a telefonba, vékony, éretlen hangját alig hallottam; mintha egy kamaszlánnyal beszéltem volna. „Doktor úr, egy problémával szeretném megkeresni. A foglalkozásommal függ össze. Tanár vagyok. Tizenkét éve tanítok, mégsem tudok mit kezdeni a helyzettel: szerelmes belém egy kamaszfiú.” Amikor ezeket a mondatokat hallottam, még nem gondoltam arra, hogy ezt a kamaszfiút ismerem.

A pszichiátriai munkám során kifejlesztettem egy képességet. Agyamba úgy raktározom a páciensek információit, mint egy számítógép. Ha új páciens lép az életembe, fájlt nyitok neki. Ha vége a beszélgetésnek, a fájl addig nyitva van, amíg le nem jegyzem a fontosabb információkat. Aztán becsukódik a fájl. Amikor Anna hívott, az Ernő dolgaival teli fájl éppen csukva volt.

Anna nagyon izgatott volt, amikor először találkoztunk. A rendkívül rendezett külsejű asszony beszédstílusa éppen ellentétes volt ezzel a rendezettséggel. „Látom, ahogy egyfolytában engem néz. Csodálatos kék szemeivel bámul rám, mintha akarna tőlem valamit. De hát mit akarhat egy nálánál több mint húsz évvel idősebb nőtől? Ez nem normális dolog…” Amikor vége az órának, Anna szerint a fiú azonnal kirohan, megáll mellette, és hosszasan kérdezi. Az elhárító válaszok újabb kérdéseket gerjesztenek. Lassan vége a szünetnek, és a fiú csak nem mozdul mellőle. Úgy kell elhessegetnie.

A „kék szemre” csak később figyeltem fel. Akkor, amikor Anna kiejtette a fiú keresztnevét: Ernő. A számítógépes rendszer egy pillanat alatt összeomlott. A fájlok hirtelen összekeveredtek. Anna és Ernő. Anna az Ernő-történet „Anna nénije”. Ernő az Anna-történet kék szemű fiúja. Ugyanaz a történet, két szempár szemszögéből.

A közhiedelemmel ellentétben a felismerés nem javította segítő tevékenységem hatásfokát. Kifejezetten zavart, hogy ismertem a történet mindkét szereplőjét. Eleinte igyekeztem kikapcsolni mindent, amit Annától tudtam Ernőről és fordítva, de ez most nem igazán sikerült. Azt éreztem, hogy nem mindennapi kapcsolattal állok szemben. Az is rendkívül ritka, hogy egy időben egy történet mindkét szereplője egymástól függetlenül ugyanazt a pszichiátert keresi fel (Ernő esetében ez persze csak némi finomítással érvényes).

Igazi kamasz-szerelem volt mindkettejüknél. A harmincöt éves tanárnő most élte át élete első, megkésett szerelmét. Egyikük boldogsága sem lehetett felhőtlen: érzéseikbe bekódolták a kapcsolat reménytelenségét. Ernő Annát, Anna Ernőt látta szerelmesnek.

Nem az volt a dolgom, hogy az úgynevezett „igazságot” felderítsem. Az sem, hogy e különös szerelemmel foglalkozzam. Inkább arra tereltem mindkettejük figyelmét, hogyan lehetne megérteni, miért nem tudják jól kezelni ezt a helyzetet. Mi akadályozza őket abban, hogy felismerjék saját érzéseik valódi természetét, és azok gyökereit?

Így jutottunk el Anna férfiakkal való viszonyához, gyermektelensége okaihoz, Ernő esetében pedig a fiú anyjához, Ottiliához. Hamarosan észrevették mindketten, hogy a másik már nem figyeli őt lázas érdeklődéssel. Ernő a szünetekben osztálytársnőinek udvarolt, Anna pedig képessé vált arra, hogy kilépjen tíz éves kapcsolatából.

Az utóbbi években több olyan játékfilm is bemutatásra került, melyekben a férfiak megrekedtek a szexuális érettség alacsonyabb szintjein. Ez a megrekedés abban nyilvánult meg, hogy hús-vér nők helyett élettelen tárgyak iránt éreztek szexuális vágyódást. Példa rá a Plasztik szerelem és a Műanyag szerető. Mivel e történetek hősei rokonságot mutatnak azokkal a férfiakkal, akik – nőpartnerük elmondása és saját bevallásuk szerint – nem élettársuk kelti fel szexuális figyelmüket, hanem az interneten található pornójelenetek, pornószínésznők látványa, érdemes a jelenséget közelebbről is megvizsgálni. Több levélíró nő panaszkodik arról, hogy esténként, elalvás előtt hiába várnak partnerükre, ők az interneten szörföznek, és leggyakrabban pornóoldalakat keresnek, és a látványra maszturbálnak. Mi a lényege ennek az infantilis viselkedésnek? Elsősorban az, hogy reprodukálják a kamaszkori szexuális fantáziákat. Ezek a fantáziák szabadon alakíthatók. Nem állnak egy konkrét másik személy, partner befolyása alatt, vagyis zavartalanok. Ha belép ebbe a zavartalan fantáziálásba a másik, a fantázia és a realitás összeütközésbe kerül. A partner ugyanis puszta jelenlétével provokál, kérdez, válaszol, egyszóval megbontja az autoerotika narcisztikus világát. A férfi interaktív erotikára kényszerül. Ekkor már nemcsak magára, hanem – és elsősorban – egy másik személyre kénytelen figyelnie, akinek vágyai, érzései, fantáziái konfliktusba kerülhetnek az övéivel. Erre sok férfi nem elég érett, és sokszor élete végéig ezen a szinten marad. A Plasztik szerelem című filmben az interneten rendelt guminő mintegy átmenetet képez a pubertás-fantázia és az érett férfi-nő kapcsolat között. A férfinak szüksége van erre az átmenetre, hogy zavartalanul megőrizhesse kamaszkori fantáziáit (a guminő nem beszél, nem reagál, nem tolakszik, de jelen van). A „Nő” jelenléte megszokottá válik. Barátkozni lehet a gondolattal, hogy nemcsak én vagyok, van más is rajtam kívül. De még a férfi alakíthatja a játékszabályokat. A film hőse végül deklarálja a gumipartner halálát, és ezzel kezdetét veheti az igazi, érett, kölcsönösségen alapuló szexuális kapcsolat. Az interneten megjelenő virtuális figurák a guminők előalakjai. A sóvárgó férfi zavartalanul beleképzelheti magát a jelenetbe. Minden ideális, a nő gyönyörű, érzéki, „kurvás”, a legvadabb fantáziák is konkrét alakot ölthetnek általuk.

Mit lehet tenni ilyen esetekben? A helyzet nem könnyű, hiszen a legtöbb férfi mindezt nem problémaként éli meg. A nőnek probléma ez igazán, aki a kapcsolat nyitányakor azt hitte, érett férfival hozta össze a sors. Csalódnia kell. Frusztrációt él át. Összebújásra, simogatásra, együttlétre, szenvedélyes szexre vágyik. De ezt nem kapja meg. Sőt, néha durva szavak hangoznak el a férfi szájából, ha a nő szóvá meri tenni elhanyagoltságát. Ezen a ponton fordulhat a kocka, ha…

Ha a nő nem hagyja magát, és határozott lépéseket tesz a megoldás érdekében, és meri saját és partnere érdekeit képviselni megrekedt partnere felé is, akkor van kiút. A férfinak egészen biztosan pszichoterápiára van szüksége, arra, hogy kikászálódjon ebből az infantilis állapotból, és elkezdjen növekedni, fejlődni az érett szexualitás felé, lezárva végleg a kamaszkort. Ha a férfi hajlandó erre, nyitva áll az út a kapcsolat megújulása felé. Ha nem, ha a férfi többszöri próbálkozás után sem hajlandó feladni infantilis pozícióit, egyetlen megoldás marad: ott kell hagyni. Amíg nem késő.

Lars von Trier filmje, A nimfomániás (2013), újra reflektorfénybe emelte a csaknem elfeledett kifejezést, a nimfomániát. Antonioni Az éjszaka című filmjében (1961) a nimfomániás lány alakja úgy jelenik meg, mint eszét vesztett tébolyult, aki maga sem tudja, mit tesz, amikor a kórházban ráveti magát a meglepett férfira, Giovannira, a film hősére. Joe, Lars von Trier nimfomániás hősnője viszont kellő önkritikával, távolságtartással mutatja be beteges promiszkuitását. Le is szögezhetjük, hogy önmagában a nimfománia nem tartozik az elmebetegségek közé, de a túlzott mértékű szexuális késztetés elmebetegek között is előfordulhat.

A kifejezés mára azért ment ki a divatból, mert a nimfa szóból kiindulva úgy állít be egy jelenséget – a kórosan felfokozott szexualitást – mintha az a nők sajátja lenne. Ma már inkább az erotománia, illetve a szexuális addikció kifejezések használatosak, amelyek mindkét nemre egyformán érvényesek. A filmművészet természetesen a férfiak szexuális addikciójával is bőven foglalkozik, gondoljunk csak Fellini Casanovájára (1976), vagy a 2011-ben készült Shame – A szégyentelen című filmre.

A szexuális addikció fogalma jól érzékelteti, hogy vannak, akik úgy „használják” a szexet, mint az alkoholt vagy a drogokat. A szexuális addikcióban szenvedő személyek számára a szexuális viselkedés kontrollvesztett módon és kényszerként jelentkezik. Betegséggé is ezáltal válik. Hiszen a páciens nem tud uralkodni önmagán, nem tudja társadalmilag elfogadott keretek közé szorítani a szexuális késztetéseit. Emiatt konfliktushelyzetekbe kerül. A megoldatlan konfliktusok miatt kerül sor rendszerint a kezelésükre is.

Mindkét nemnél előfordul, de a férfiaknál jóval gyakrabban. A társadalmi normák alapján a köztudat a férfiak kontrollálatlan szexuális viselkedését inkább elfogadja, mint a nőkét, ezért a nők hamarabb érzékelik a problémát, és kezelésre is könnyebben vállalkoznak. A férfiak rendszerint feleségük vagy állandó partnerük erős nyomására, és nem belső motivációval fordulnak szakemberhez. A kezelés kimenetele attól függ, milyen más pszichés betegséggel, esetleg személyiségzavarral párosul, és milyen motívumok serkentik a pácienst arra, hogy felülkerekedjen a bajon. A páciens mellett végig kitartó partner nagyban hozzájárulhat a terápia sikeréhez.

Jeanette Batz szerint "ha sérülékeny vagy, nem szeretnek vagy nincs meg a biztonságod, a szex az életedben a kokainhoz hasonlóan addiktívvé válhat."

Levélíró nők kérdezik tőlem kíváncsian, miért kell mindent a férfiak szájába rágni. Hogy lehet az, hogy a férfiak maguktól nem gondolnak arra, hogy mire van szüksége egy nőnek. Az egyik levélíró azt írta, hogy „szerettem volna néha virágot kapni a páromtól, de nem kaptam. Végül úgy gondoltam, szóvá teszem. Kaptam is hideget-meleget. Megmagyarázta nekem, hogy ő nem olyan, aki rózsát ad a párjának, de esténként részegen megveri. Nem volt erőm vitatkozni vele…” Vagy egy másik levélíró: „miért kell elmagyarázni a férfinak azt az egyszerű tételt, ha a férfi ’elmegy’, a nő attól még kielégítetlen marad. Mindenről kell beszélni, semmi nem magától értetődő?” A kérdésben benne van a válasz: igen, mindenről kell beszélni, még akkor is, ha „nincs erőnk hozzá”, vagy akkor is, ha „dedóban”, óvodában érzi magát az ember ilyenkor. Ugyanis azok a férfiak, akiknek nem magától értetődő, hogy egy nőnek is szüksége van a kielégülésre, valószínűleg olyan nőkkel voltak korábban, akik ezt soha nem tették szóvá. A férfinak az a furcsa illúziója támadhat ezekben a kapcsolatokban (és ezt sokszor a nők szavakkal is megerősítik), hogy a nők már attól kielégülnek, ha látják a férfi kielégülését. A férfi így fordított szocializációs folyamaton megy keresztül. Már az édesanyjától megtanulja, hogy az ő puszta léte boldogság a nők számára. Ezért neki semmit nem kell tennie. Miután nincsenek elvárások felé, vagyis ő úgy jó, ahogy van, és ezt első szerelmei sem cáfolják, sőt megerősítik, a férfiak sajátos narcisztikus csapdába kerülnek. Ha valaki ünneprontásként egyszer meri az ellenkezőjét mondani mindannak, amit korábban hallottak, vagy egyszerűen csak mondani valamit, vagy elengedi a füle mellett, mintha meg sem hallotta volna. Vagy világvége hangulatba kerül, és napokig nem lehet hozzá szólni. Ritka az a férfi, aki az őt istenítő nők kavalkádja után ránéz a nőre, és csak ennyit mond: bocsánat, teljesen igazad van, ezt magamtól is tudnom kellett volna, máskor sokkal jobban fogok figyelni erre.

Nem úszhatják meg a nők azt, hogy a férfi partnerüket ne vigyék végig egy olyan másodlagos szocializációs folyamaton, amelyben a férfi megtanulja mindazt, aminek a nagy részét saját anyjától (és más nevelő személyektől) kellett volna megtanulnia. Ráadásul ez sem elég. Már az első találkozások során el kell indítani ezt a folyamatot. Úgy is fogalmazhatnánk, meg kell mondani a férfinak, „merre van az előre”. Ha ezzel a nők késlekednek, később már egyre nehezebb dolguk lesz. Kétféle férfi van. Van, aki már rögtön az elején közli, hogy ő erre alkalmatlan, hagyják őt békén, jó ő így, ahogy van, sőt így a legjobb. Még hozzáteheti: elég sok nőnek beletörött ebbe már a bicskája. Az ilyen férfival nincs többé semmi teendő, csak annyi, hogy messziről kerülni kell őket. És van a másik típus. Ezt a fajtát ajánlom szíves figyelmébe a nőknek, mert vele lehet valamit kezdeni. A férfiaknak ez a típusa rögtön „veszi a lapot”. Könnyedén vagy nehezebben, de igyekszik minél hamarabb ráállni arra a hullámhosszra, amelyet a nő kínál. Megérzi, hogy szüksége van a nő által meghatározott szempontok végiggondolására. Még válságon is képes átmenni azért, hogy megtarthassa a nőt. Tulajdonképpen a férfiak felnőtté válását jelenti ez a folyamat. És egy érett, autonóm nő csak érett, autonóm férfival lehet boldog. De szavak nélkül ez nem megy.