Levélíró nők kérdezik tőlem kíváncsian, miért kell mindent a férfiak szájába rágni. Hogy lehet az, hogy a férfiak maguktól nem gondolnak arra, hogy mire van szüksége egy nőnek. Az egyik levélíró azt írta, hogy „szerettem volna néha virágot kapni a páromtól, de nem kaptam. Végül úgy gondoltam, szóvá teszem. Kaptam is hideget-meleget. Megmagyarázta nekem, hogy ő nem olyan, aki rózsát ad a párjának, de esténként részegen megveri. Nem volt erőm vitatkozni vele…” Vagy egy másik levélíró: „miért kell elmagyarázni a férfinak azt az egyszerű tételt, ha a férfi ’elmegy’, a nő attól még kielégítetlen marad. Mindenről kell beszélni, semmi nem magától értetődő?” A kérdésben benne van a válasz: igen, mindenről kell beszélni, még akkor is, ha „nincs erőnk hozzá”, vagy akkor is, ha „dedóban”, óvodában érzi magát az ember ilyenkor. Ugyanis azok a férfiak, akiknek nem magától értetődő, hogy egy nőnek is szüksége van a kielégülésre, valószínűleg olyan nőkkel voltak korábban, akik ezt soha nem tették szóvá. A férfinak az a furcsa illúziója támadhat ezekben a kapcsolatokban (és ezt sokszor a nők szavakkal is megerősítik), hogy a nők már attól kielégülnek, ha látják a férfi kielégülését. A férfi így fordított szocializációs folyamaton megy keresztül. Már az édesanyjától megtanulja, hogy az ő puszta léte boldogság a nők számára. Ezért neki semmit nem kell tennie. Miután nincsenek elvárások felé, vagyis ő úgy jó, ahogy van, és ezt első szerelmei sem cáfolják, sőt megerősítik, a férfiak sajátos narcisztikus csapdába kerülnek. Ha valaki ünneprontásként egyszer meri az ellenkezőjét mondani mindannak, amit korábban hallottak, vagy egyszerűen csak mondani valamit, vagy elengedi a füle mellett, mintha meg sem hallotta volna. Vagy világvége hangulatba kerül, és napokig nem lehet hozzá szólni. Ritka az a férfi, aki az őt istenítő nők kavalkádja után ránéz a nőre, és csak ennyit mond: bocsánat, teljesen igazad van, ezt magamtól is tudnom kellett volna, máskor sokkal jobban fogok figyelni erre.
Nem úszhatják meg a nők azt, hogy a férfi partnerüket ne vigyék végig egy olyan másodlagos szocializációs folyamaton, amelyben a férfi megtanulja mindazt, aminek a nagy részét saját anyjától (és más nevelő személyektől) kellett volna megtanulnia. Ráadásul ez sem elég. Már az első találkozások során el kell indítani ezt a folyamatot. Úgy is fogalmazhatnánk, meg kell mondani a férfinak, „merre van az előre”. Ha ezzel a nők késlekednek, később már egyre nehezebb dolguk lesz. Kétféle férfi van. Van, aki már rögtön az elején közli, hogy ő erre alkalmatlan, hagyják őt békén, jó ő így, ahogy van, sőt így a legjobb. Még hozzáteheti: elég sok nőnek beletörött ebbe már a bicskája. Az ilyen férfival nincs többé semmi teendő, csak annyi, hogy messziről kerülni kell őket. És van a másik típus. Ezt a fajtát ajánlom szíves figyelmébe a nőknek, mert vele lehet valamit kezdeni. A férfiaknak ez a típusa rögtön „veszi a lapot”. Könnyedén vagy nehezebben, de igyekszik minél hamarabb ráállni arra a hullámhosszra, amelyet a nő kínál. Megérzi, hogy szüksége van a nő által meghatározott szempontok végiggondolására. Még válságon is képes átmenni azért, hogy megtarthassa a nőt. Tulajdonképpen a férfiak felnőtté válását jelenti ez a folyamat. És egy érett, autonóm nő csak érett, autonóm férfival lehet boldog. De szavak nélkül ez nem megy.
Utolsó kommentek