Már évek óta dolgoztam pszichiáterként, és még nem voltam tisztában azzal, hogy van valami, ami rendkívüli módon megnehezítheti egy pszichiáter munkáját. A szégyen. Amikor a páciens „szégyelli magát”, és emiatt nem tud, nem mer, nem akar elmondani fontos dolgokat. És ami még rosszabb: a szégyen miatt nem jön el többet, abbahagyja a kezelést, vagy nem jön vissza, amikor visszaesik. A szüleivel még harminckét évesen is együtt élő Szilvia felidézte szakmám egyik ősi ellenségét.
Szilvia szülei jelentkeztek be hozzám, és eleinte úgy tűnt, hogy a fiatal nő az ő unszolásukra keresett fel a rendelőmben. Együtt érkeztek. A szülők alig hagyták szóhoz jutni lányukat, olyannyira, hogy le kellett rövidítenem az ilyenkor szokásos közös beszélgetésre szánt időt. Amikor négyszemközt maradtunk, Szilvia azonnal hangot és tempót váltott. Bár „azért kellett eljönnie, hogy azokról az őrült bulikról beszéljen, amikor hatalmas mennyiségű alkoholt önt magába, és elfelejt mindent, ami a bulin történik”, valójában őt leginkább az nyomasztja, hogy még egy orvoshoz sem tud egyedül elmenni. Szülei állandóan a „sarkában vannak, nem hagyják a saját életét élni”. „Itt vannak most is a másik szobában, lehet, hogy minden szót hallanak”. Biztosítottam, hogy nem hallják, amit beszélünk. Nem nyugodott meg teljesen, de ez nem akadályozta meg abban, hogy hosszasan kifejtse gondolatait a szüleivel való, számára egyre elviselhetetlenebb kapcsolatáról.
Megnyugodtam (bár ez hiba volt). Azt hittem, ideális páciens ül velem szemben. Hasonló esetekben hónapokkal később jutunk el oda, hogy az alkoholprobléma mögött kimondhatóvá váljék a szülőkről való leválás sürgető igénye. Lám, Szilvia ezt az első találkozás során pontosan megfogalmazta. Elkerülte a figyelmemet, hogy szinte alig esett szó az alkoholról, és egyáltalán nem esett szó arról, hogy mi is történik akkor, amikor „filmszakadás” következik be ittas állapotban. Úgy éreztem, aki ilyen nyíltan képes beszélni a felnőtté válás nehézségeiről, annak szinte semmiség szembenézni az alkoholivás feletti kontroll elvesztésével…
Én, aki egyetemi előadásaimban íratlan szabályként mutatom be, hogy az alkoholivással összefüggő problémák csak az alkoholfogyasztás abbahagyását követően rendezhetők, Szilvia szuggesztív hatására most lazán átsiklottam e tétel fölött. Néhány héttel később, amikor Szilvia nem jött el a megbeszélt időpontban, sőt a következő alkalommal sem csöngetett be az ajtón, már gyanakodtam, hogy itt valami nincs rendben. De Szilvia mágikus hatása most is érvényesült: arra gondoltam, hogy a szülők hiúsították meg a kezelés folytatását. Azon törtem a fejem, mivel léptek közbe, mit találtak ki, hogy Szilviát eltávolítsák tőlem.
De itt és most nem (csak) erről volt szó. A szégyen volt az, ami elsősorban közénk állt, és nem hagyta, hogy Szilvia zavartalanul átadja magát a pszichoterápiának. Ahhoz, hogy ez kiderüljön, az ölbe tett kézzel való várakozás helyett felhívtam Szilviát és jeleztem neki, hogy két alkalommal hiába vártam. Felhívtam a figyelmét arra, hogy a szokott időpont folyamatosan a rendelkezésére áll, biztosan lesz is mit megbeszélnünk. Szilvia zavarban volt, dadogva kereste a szavakat, majd elnézést kért és elbúcsúzott, kétségek között hagyva. Nem tudtam, eljön-e, s ha nem, mi lesz a teendő.
Eljött, fél órás késéssel, csapzottan, enyhén alkoholos állapotban. Ellentétben eddigi találkozásainkkal, most nem volt beszédes, pedig láthatóan azért ivott, hogy megkönnyítse a szavak zavartalan áradását. Leült, tágra nyitotta nagy barna szemeit és maga elé nézett. Én vártam egy picit, bíztam a csönd erjesztő hatásában. És valóban, a csönd hatásosabbnak bizonyult, mint az alkohol.
Szilvia megszólalt. Akadozva, lassan beszélt. Elmondta, hogy „mardossa a szégyen”, emiatt nem tud a szemembe nézni, emiatt nem tudott eljönni sem két alkalommal. „Nekem nem az a legnagyobb bajom, doktor úr, hogy iszom, és nem tudom abbahagyni. Az sem, hogy a szüleim egész életemben rám telepedtek. Az a szörnyű, hogy bármit csinálok, ami nem illik bele az általam elfogadható normák közé, iszonyú szégyenérzet tör rám, megbénít, elakasztja a beszédemet, nem tudok emberek közé menni. Önnel szemben érzem ezt a legerősebben. Pedig ön pszichiáter, még ha a szüleim szerezték is…”
A szégyen végre átbeszélhetővé és legyőzhetővé lett. Az alkohol és a felnőtté válás dilemmái előtt szabaddá vált az út.
Utolsó kommentek