Amikor felhívott, nem lepődtem meg. Hasonló típusú telefonokat gyakran kapok. Aggódó anya, aki nem érti, mi történik a „kicsi fiával”. A „kicsi fiú” történetesen már 19 éves. De lehet akár 22 vagy 25 is, nem lenne meglepő. Az anyák nyelve jól tükrözi a neveléssel kapcsolatos szemléletmódot. A felnőtt fiút gyermekként kezelő anyák tipikus kifejezése a fiúkkal kapcsolatban: „még járunk iskolába”, „nem tanulunk rendesen”, „még nem választottunk magunknak hivatást”. Ezek a mondatok pontosan jelzik az anya és a fia között meglévő szimbiotikus kapcsolatot. Vagyis a probléma lényegét.
Nikolett 43 éves volt, amikor úgy döntött, segítséget kér fia miatt. Nehéz döntés volt. Nem könnyű belátni a kudarcot, amikor az ember élete javát arra teszi fel, hogy tisztességesen felnevel egy gyermeket. Számtalan álmatlan éjszakát áldoz rá, még a hivatását is, nem is szólva a házasságáról, amelynek megromlásában Tamás, a 19 éves fia is szerepet játszott. Most mégis be kellett ismernie, hogy valamit nem jól csinált. Ez a beismerés erős bűntudat forrása lett. A bűntudat pedig tovább rontotta Tamással való nevelési stratégiájának hatékonyságát. Hiszen a bűntudatot csak az oldja, ha egyfolytában fia kegyeit keresi. Ahelyett, hogy megtanítaná egy csomó mindenre.
Tamás két évet fejezett be a középiskolából, majd úgy döntött, nem neki való a tanulás. Azzal a felkiáltással, hogy dolgozni megy, abbahagyta a tanulmányait. De nem ment el dolgozni. Semmit nem tett, kivéve persze azt, ami ilyenkor szinte törvényszerűen előtérbe kerül: naponta szívta a marihuánát.
Nikolett addig nem érzékelte, hogy baj van, amíg nem vette észre Tamás „füvezését”. Pontosabban: amíg Tamás el nem mondta neki, hogy rendszeresen szív. Ez szíven döfte. A marihuána lett egy csapásra minden baj forrása. Ámokfutás a budapesti drogsegély-szolgálatok között, drogstop, szülőcsoport, drogambulancia, számtalan felvilágosító könyv lázas végigolvasása és kijegyzetelése. Amikor Nikolett először meglátogatott, kész marihuána-szakértőként mutatkozott be.
Aztán újabb hideg zuhany: a doktor úr nem a fűben látja Tamás megrekedésének fő okát. Ennyi elég is volt elfojtott bűntudatának, amely újra előtört, és éjszakai szorongásos rohamokba torkollott. Hosszú hetekbe került, amíg Nikolett végre belátta, hogy fia füvezése nem ok, hanem okozat. Ekkor jött a következő lecke.
Amikor arról beszélgettünk, hogyan alakulhat ki egy fiúnál, hogy élete legfogékonyabb időszakában szinte semmi nem érdekli, Nikolett-ből indulat tört ki: „Nem értem. Pici gyerekkora óta azt látja nálam, hogy éjjel-nappal dolgozom. Azt hittem, ez követendő minta lesz a számára. Miért nem lett az?”
Igen, ez az egyik szülői típushiba. Az a hiedelem, hogy a szülői mintán múlik, egy gyermek mennyire lesz aktív. Aktív szülőnek aktív gyermeke lesz, a passzív szülő gyermeke lehet csak lusta.
De így van-e ez? Bizonyosan így van egyes esetekben. De van egy fontosabb nevelési tényező, amelyre a szülők egy része nem elég fogékony. Nikolett sem volt az. Mit és hogyan vár el a gyermekétől. Nikolett semmit nem várt el Tamástól. Felmentette minden felelősség alól. Tamásnak nem volt soha dolga a családban. Helyette gondolkoztak, helyette végezték el a házi munkát, helyette tanultak. Tamás kívül rekedt a kötelezettségek birodalmából. Ott állt tizenkilenc évesen, egy befejezetlen középiskolával a háta mögött, napi tétlenségre kárhoztatva, füves cigarettával a szájában.
Nikolett fejlődőképes anyának bizonyult. Komoly szemléletváltáson esett keresztül: már nem takarítja ki Tamás szobáját, és nem készíti el a reggelijét. De addig, amíg Tamás cselekvőképessé válik, még sok a tennivalója. El kell engednie a fiát.
Utolsó kommentek