Édesanyja révén jelentkezett be hozzám; a férfiak sokszor anyjukra, asszonyaikra bízzák, intézzék ők a pszichiátert. Szabolcs kezdettől szűkszavú volt, keveset beszélt. Annak ellenére, hogy magától soha nem jött volna el, nem emelte volna fel a telefonkagylót, hogy felhívjon, bemutatkozzon, és azt mondja nekem, doktor úr, a segítségére van szükségem. Hetente kétszer jött, pontosan a megbeszélt időben. Beszélgetés közben megizzadt, rágta a körmét és a hajával babrált. Láthatóan erős érzelmekkel vett részt az órán.

Több fontos diagnosztikai tesztet végeztem el nála, hogy jobban megismerjem és megismertessem vele a személyiségét, egyes személyiségvonásait, reakciómódjait. Ezen kívül önéletrajz írására is ösztönöztem. Ez a páciensek nagy része számára jelentős érzelmi munkát jelent, Szabolcs is több hétig írta, egy-egy mondatot írt le naponta. Amikor elkészült vele, boldogan hozta el; nagy füzetben két hosszú oldal kerekedett ki belőle. Megdöbbentett, amikor kiderült a számomra, mennyire hiányosan írta le az életét. Nem volt például gyermekkora; élete eseményeit középiskolás korával kezdte. Azután: amikor eljutott öngyilkossági kísérletének leírásához, egyetlen mondatot szánt erre: „Ekkor környezetem és magam számára is megmagyarázhatatlan módon felvágtam az ereimet. Utána hónapokig kezeltek a pszichiátrián.” Ennyi, nem több, nem kevesebb.

Elolvasván írását saját életéről, szükségét éreztem annak, hogy felhívjam Szabolcs figyelmét néhány érdekességre. Arra például, hogy kimaradnak fontos életszakaszok. Lehetséges, hogy nem történt vele semmi például hét éves korában? Szabolcs gyorsan, kissé kapkodva válaszolt: „nincsenek emlékeim, egyáltalán nincsenek emlékeim. Én csak azt tudom leírni, amire vissza tudok emlékezni. Nem tudom, mi történt hét éves koromban.”

Azután öngyilkossági kísérletére tértem. Felolvastam a leírt mondatot és elhallgattam, majd ránéztem. „Tényleg nem tudom megmagyarázni. Azt sem tudom, mi történt. Nem is emlékeznék rá, ha nem lenne itt a csuklómon ez a heg. Alig akart begyógyulni, azt mondták, keloid…”

Vártam, talán hozzátesz valamit. Ő arra várt, hogy megszólaljak. Feszült, vibráló csönd vett körül minket. Végül megszólaltam: „a sebek tehát végül begyógyultak…”

Megint elhallgattam. Úgy éreztem, Szabolcs szűkszavúságát szűkszavúsággal lehet megtörni. Ezt ő is megérezte, mert elmosolyodott és annyit mondott, „de csöndes lett, doktor úr.”

Majd újra megszólalt: „lezártam életemnek ezt az időszakát, nem is akarok rá emlékezni, ne foglalkozzunk vele, előre nézzünk, ne hátrafelé.”

A pszichiáterek megtanulnak befelé mosolyogni. Kívülről semmi nem látszik, „pókerarc”, ahogy mondani szokták; ugyanakkor közben valamilyen mosolyfélét érez az ember. Én akkor szoktam befelé mosolyogni, ha eszembe jut valami fontos arról, amit a páciens éppen mond. Most az jutott az eszembe, hogy Szabolcs egy másik tesztre adott válaszában, amikor azt kérdeztem tőle, hogyan képzeli el egy jövőbeli napját, csak annyit írt: „nekem nincs jövőm.”

Hát itt állunk. Se előre, se hátra. A jelen létezik, a csend, egyfajta köd, a múlt köde, amely megakadályozza, hogy a jövő kontúrjai felsejlhessenek.

Nem tudtam nem kimondani, szorongva persze, mert nem voltam biztos benne, hogy most kell kimondani és így kell kimondani: „minél pontosabban tudunk előre nézni, annál élesebben látjuk a múltat. A múlt és jövő azonos fogalmak.”

Szabolcs csak nézett maga elé és hallgatott. Figyeltem az arcát. Lassan, alig észrevehetően, benedvesedett a szeme. A csend feszessége oldódott. Kezdtük szavak nélkül is érteni egymást.

E találkozásunkat követően Szabolcs „nyelve” megeredt; óriásfüzetét teleírta „jegyzetekkel”. Amikor megmutatta, csak annyit tett hozzá, „készülök egy újabb önéletrajz megírására. Eddig a szavakat emlékeim elfedésére fordítottam. Hamarosan – remélem – a szavak lesznek az emlékeim.”