Egy gyógyító pszichiáter szubjektív feljegyzései

Tanulságos történetek a terápiák világából

dr. Gerevich József

dr gerevich józsef: Gerevics portre for web

Gerevich dr a Facebook-on

Kövesse Gerevich dr legfrissebb bejegyzéseit a Facebook-on is

Filmpszichológiai villanások

A nagy érdeklődésre való tekintettel, és mert összeállt belőlük egy nagyobb csokor, Gerevich dr filmes bejegyzéseinek egy új blogot indítottunk: mozis.blog.hu

Utolsó kommentek

  • puzsu: Minden válasz ott ÉL bennünk, mert mindannyian megkaptuk a TUDÁS csíráit! Az önismeret és az önbizalom erősítése minden dolog ALAPja! MenjÉL bátran, indulj tovább, hiszen a megtapasztalás fontos dol... (2018.06.06. 16:50) Mese a néma lányról
  • György Fekete: "Sándort kíváncsivá tette, hogy miért jár hozzám, mi (ki) vagyok neki, mit akar tőlem..." Efféle érdeklődésre azok a "betegek" nyílnak meg, akik érzik, hogy orvosuk egyenrangú embernek tekinti őke... (2017.11.22. 11:00) A zugivás dilemmái
  • byron: Tisztelt Doktor Úr! Tudna valamilyen szakirodalmat, segítő irodalmat ajánlani zugivóból alkoholistává váló személy, illetve hozzátartozója számára? Tudom, hogy az ilyen szenvedélybeteg kezelése ugy... (2017.06.30. 12:37) A zugivás dilemmái
  • Anlagan: Sokszor ilyen esetek mögött találkoztam, azokkal a férfiakkal is,akiknek valamiféle illúzió volt a másik nemmel szembeni elvárásuk. Jobb nőt, más milyet akarnak, nem volt felvállalható az,akivel meg... (2016.05.05. 08:22) Vonakodó férfiak
  • tomasszo: Repetitio mater studiorum. (2015.12.09. 07:31) Drog vagy még rosszabb (avagy a harmadik út)
  • Utolsó 20

Falak kívül-belül

2013.01.15. 20:27 Dr. Gerevich József

amedeo_modigliani.jpgA rádióban egy órás élő műsorban szerepeltem az alkohol személyiségkárosító hatásaival kapcsolatban. A műsor befejeztével a Bródy Sándor utcai bejáratnál egy negyven és ötven éves kor körüli férfi szólított meg: Gerevich doktor? Igen. Miklós vagyok. Hallgattam, amit a személyiségzavarról mondott. Azonnal beszélnünk kell egymással. Nekem is személyiségzavarom van, az alkoholtól.

A szájából áradó alkoholszag adott hitelt szavainak.

Miklós hadarva beszélt, egy szuszra rengeteget szeretett volna elmondani. A dependens személyiségzavar fogalma ragadta meg: ugye ez olyasmi, mint amikor az ember képtelen arra, hogy függetlenül éljen, ne függjön semmitől? Kérdezte. Nem telhet el nap, hogy ne igyak. Az alkohol az apám, az anyám, a meg nem született lányom és fiam, a szeretőm, aki nincs. Elhiszi doktor úr, hogy még nem voltam nővel? Ugye nem.

Valóban nehéz volt elképzelni. Miklós jóvágású férfi volt, magas, széles vállú, bozontos szemöldökű. Olyan, aki képes hatni a nőkre, és kifejezetten férfiasnak látszik, legalábbis az első benyomás alapján.

A nőkérdést elnapoltuk. Az alkoholfüggőségre kellett összpontosítani. Többször rugaszkodott neki, hogy abbahagyja az ivást. Először úgy érezte, hogy lassan, fokozatosan tud csak megválni az italtól. Napi 1 centiliter konyakig jutott. Innen nem tudott tovább csökkenteni. Alkohol már alig volt abban a mennyiségben, amit naponta elfogyasztott: mégis, az ital szimbolikus ereje megakadályozta, hogy végleg megváljon tőle. Azután gyorsan visszatornászta magát a kiindulási szintre: napi fél liter Napóleon brandy. Ott tartottunk, ahonnan elindultunk.

Miklós belátta, hogy tévedett. A lépésről lépésre való megszabadulás az alkoholtól nem az ő személyiségéhez illik, állapította meg. Hérosz vagyok. Úgy kell leszoknom az italról, ahogy a héroszok végzik be küldetésüket. Hatalmas lendülettel, mindent egy lapra feltéve…

Így végre sikerült. Éreztem, hogy még nem vagyunk túl a nehezén. Eszembe jutott, amit a nőkről mondott. Kíváncsian vártam a történetét.

Bár felkészültem arra, hogy nem mindennapi életúttal találkozom, s eddigi klinikai munkám során sok különös sors keresztezte utamat, és mégis: amit Miklós magáról elmondott, hihetetlennek hangzott.

Kiderült ugyanis, hogy Miklós 45 éve él anyjával egy szobában.

Gyűlölöm őt! Álmaimban baltával, késsel, csákánnyal esem neki, és addig ütöm, amíg lélegzik, szakadt fel valamennyi indulata anyjával szemben. Az összes potenciális barátnőmet elüldözte a közelemből. Megtiltotta, hogy nővel legyek. Ahányszor nő közelébe kerültem, állandóan az anyám rosszalló tekintetét éreztem a hátam mögött…

Beszélgetéseink egy általam pontosan nem érzékelt stádiumában Miklós váratlan és gyors döntésre szánta el magát. Kőműves barátját elhívta egyszobás lakásukba, és arra kérte, hogy a szoba közepén húzzon fel egy falat. Barátja megtette a szokatlan kérést. Anyja ágyát átrakta Miklós a szoba elfalazott másik felébe. Amikor anyja hazajött a munkából, kénytelen volt tudomásul venni, hogy már nem egy szobában lakik a fiával. Egy szót sem szólt.

Miklós az első külön töltött éjszakán egy percet sem tudott aludni. Hiányzott anyja szuszogása. Szorongás töltötte el. Hajnali háromig volt képes kibírni anyja nélkül. Ekkor felkelt, átment anyjához, karjába fogta a törékeny asszonyt, és átvitte őt a másik szobába. Befektette a saját ágyába, majd mellé feküdt. Azonnal mély álom lepte el. Azt álmodta, hogy egy virágokkal teli réten kergetőzik egy lánnyal, akinek a hajában virágkoszorú van. A lány folyton kisiklott a karjai közül. Aztán végre sikerült megfognia. Magához ölelte. Akkor vette észre, hogy anyját öleli…

Hosszú hónapok teltek el úgy, hogy Miklós az anyjával egy ágyban aludt. Aztán az egyik napon úgy érezte, most már elég erős ahhoz, hogy nekivágjon egy anyátlan éjszakának. Légszomj nélkül, néhány órás alvással vészelte át az éjszakát. Miklós lelkében ekkor épült fel az a fal, amely végre és visszavonhatatlanul elválasztotta anyjától. Elkezdhette önálló életét.

Szólj hozzá!

Címkék: alkoholprobléma anya-fiú kapcsolat személyiséghatárok

Oralitás és agresszió

2013.01.11. 21:52 Dr. Gerevich József

12471294590[1].jpgGyörgy majdnem hét év csökönyös udvarlást követően vette el Lillát. Előtte egy évig jegyben jártak. Mindkét család ellenezte a házasságot. Lilla szülei azért, mert Györgynek nem volt jövedelme, György szülei pedig azért, mert Lilla szakmai ambíciói előrevetítették a későbbi „két dudás egy csárdában” típusú konfliktus lehetőségét. Lilla ekkor 21 éves volt! És orvosnak készült, gyermekgyógyásznak.

Lilla menekült az apja elől. Apját valóságos „szörnyetegnek” festette le rögtön az első találkozásunk alkalmával. A házasság volt számára a kiút apja napi sértegetései elől. Másrészt akkoriban nem volt szokás a házasság előtti szexuális élet, ezért, mivel mindketten nagyon vágytak egymásra, a legbékésebb és leggyorsabb úton „így kaphatták meg egymást”.

De ahogy ez ilyenkor a leggyakrabban lenni szokott, azok, akik megkapják, amire vágynak, csalódást éreznek. Ők mindketten elsők voltak egymásnak, és néhány együttlétet követően elegük lett a szexből.

De ez volt a kisebbik baj. Az esküvő után György viselkedése egy csapásra megváltozott. A nászúton húsz kilogrammot hízott. Az esküvő előtt következetesen „bornemisszának” nevezte magát, az esküvő utáni napokban kiderült, hogy György ezt szó szerint gondolta: bort nem, de minden mást igen, méghozzá minél többet. Önző természete abban nyilvánult meg, hogy soha semmilyen személyes érdeklődést nem tanúsított sem felesége, sem később született leánygyermeke iránt. Különös csapásként élte meg azt is, hogy nem fiúgyermeke született. Be se ment a kórházba látogatni a családját, sőt utána hetekig nem is szólt feleségéhez. A mértéktelen evés és ivás töltötte ki minden nem munkával eltöltött idejét.

 De még ez is elviselhető lett volna egy olyan nő számára, aki gyermekkori családjában sem igen látott másfajta férfi-mintát. A fő baj György brutalitása volt. Félreértés ne essék: egy ujjal sem nyúlt asszonyához. Erőszakosságát szavak útján fejtette ki. Szitkozódott, káromkodott, folyamatosan sértegette Lillát, igyekezett önbizalmát teljesen lerombolni. Ez csak azért nem sikerült, mert Lilla két dologban egyértelmű bizonyosságot szerzett az évek folyamán: kiváló anya és megbízható gyermekorvos. Ezt a hitet György minden igyekezete ellenére sem tudta elvenni tőle.

Az évek során Lilla megtanulta, hogyan lehet ellensúlyozni György verbális agresszióját. Eleinte visszaszólt, sőt üvöltözött férjével. De ez nem vált be. György annál jobban felhergelődött, és ő bírta jobban. Később Lilla rájött, milyen mértékben idegesíti a férfit, ha enni látja őt. Amikor György részegen jött haza és neki kezdett felesége szidalmazásának, Lilla leült a konyhaasztalhoz és hozzáfogott az evéshez. György ekkor fuldokolni kezdett az idegességtől. Elnémult, szája tátogott még egy darabig kiejtett szavak nélkül, majd sarkon fordult és bevonult a szobájába.

A jól bevált harcászati megoldásnak azonban akadt egy súlyos mellékhatása. Lilla fokozatosan és folyamatosan elhízott, és ez nőiségének feladását jelentette a számára.

Amikor megkeresett, már jóval túl volt a száz kilogrammon, nehezen mozgott és egyáltalán nem gondolt arra, hogy kövérsége bármilyen problémát is jelent a számára. El szeretett volna válni a férjétől, és ehhez kért tőlem megerősítést. Én lehetőséget adtam neki arra, hogy újra és újra átgondolja az életét. Találkozásaink vissza nem térő alkalmat jelentettek a számára, hogy házassága történetét ne egy síkon és ne egy népmese-variációként értelmezze. Fokról fokra jutott el Lilla a kóros falánksága és férjével, majd apjával való kapcsolata között meglévő mély és szoros összefüggésre. A férfiakkal szemben megnyilvánuló indulataiból én is bőven kaptam. Kibírtam. Tudtam, csak idő kérdése, és a lelkében élő férfi-kép megváltozik, az új férfikép olyan lesz, amiért érdemes újra nőnek lennie. Lilla már néhány kilogrammal kevesebb, de ezzel is elégedetlen. Sokkal soványabb szeretne lenni. De már új frizurája és divatos ruhái jelzik, Csipkerózsika felébredt álmából.

Szólj hozzá!

Címkék: evés elhízás verbális agresszió partnerkapcsolati problémák oralitás

Az elengedés nehézségei

2013.01.06. 09:12 Dr. Gerevich József

116003 1„Nem tudom, miért kellene magához mennem. Ezt mondja mindenki, az apám, a nővérem, a barátaim és a barátom. Hát eljövök. De nem lesz könnyű dolga velem. Ki kell találnia, mi a bajom. Nekem fogalmam sincs.” Így mutatkozott be Viktória a telefonban. Azután az első találkozás során legalább három olyan dolgot tudtam meg róla, amelyek közül egy is elég, hogy az ember pszichiáterhez menjen.

Vegyük sorra. Mindjárt az ajtóban megcsapta az orrom Viktória nem éppen üdítő lehelete, amely alkoholszagot árasztott. Ez még akár véletlen is lehetett. Izgul, és nem akadt más a keze ügyében a pohár italnál. Bár önmagában is elgondolkodtató, hogy miért éppen az alkohol van a legközelebb…

Viktóriának volt egy azonnal feltűnő, apró fogyatékossága. Amikor izgatott volt – és miért ne lenne izgatott az ember, amikor először van életében pszichiáternél – érthetetlenül ejtette ki a szavakat. Többször kellett – nagyon óvatosan, megértően, de határozottan – rákérdeznem, mert tudtam, minden szót értenem kell ahhoz, hogy reális képet nyerjek Viktória jelenlegi állapotáról.

Végül már az első alkalommal kiderült, hogy Viktória legnagyobb baja, hogy vannak férfiak is a világon, és nem telhet el nap, hogy a kiválasztott férfi ne ölelje meg, nem telhet el éjszaka, hogy a megjelölt férfi ne szuszogjon mellette az ágyban. Ráadásul éppen a legtöbb baj forrása az a férfi, aki történetesen szerelme, szeretője és barátja is egyben. Mert senki nem képes belőle olyan indulatokat kiváltani, mint ő. Viktor.

Viktornak semmilyen különös ismertető jele nincs. A leginkább találó jelzője az, hogy kitartó, hogy türelmes, hogy a végletekig képes megérteni azt, akit szeret. De épp ez az erény – Viktória szavaival – „halvérűség” volt benne a legidegesítőbb. Viktor ugyanis nem tudott választani a szeretetének tárgyai között. Amikor az édesanyja meglátogatta, akkor az édesanyja volt szeretetének egyetlen tárgya, miközben Viktória mintha nem is létezett volna, ha a barátai hívták, a barátok jelentették számára a legönfeledtebb perceket, miközben Viktória a feledés homályába merült. Ezeket az alkalmakat Viktória nem tudta elviselni. Egész életében úgy érezte, hogy ő „nem kell”, nem kell az anyjának, az apjának, a testvérének. És eddigi minden barátjával azt élte át, persze mindenkivel másként, hogy „nem kell”, hogy „ő nincs”, „ő a másik számára nem létezik”.

Amikor Türelmetlen Viktória hozzám került, Viktorral való kapcsolata már romokban volt. Elég volt Viktornak a televízió elé ülni, hogy Viktóriában a fölöslegesség-érzés szétáradjon. Ha Viktor úgy döntött, hogy Húsvétra elhívja a szüleit, Viktóriában felcsapott az elhagyatottság-érzés által vezérelt pánik, és elindult a konyhába, hogy „feldobja magát egy kis alkohollal”. Rezignáltan jegyezte meg egyszer: „egyedül az alkoholban nem csalódtam soha.” Ha ivott, Viktória kifordult önmagából: agresszív lett, szabályosan nekitámadt a másiknak, gyakran tettlegességig gerjesztve indulatait.

Míg Viktória ott tudta a kapcsolatot folytatni, ahol alkohollal terhelt ámokfutása előtt abbahagyta, Türelmes Viktorban nem múltak el nyomtalanul ezek az órák, sőt napok. Egyre inkább menekült Viktória elől. Későn járt haza, több éjszakai ügyeletet vállalt, gyakran szervezett több napos külföldi munkautakat, Viktória nélkül. Viktória akkor hívott fel engem először, amikor egy több napos munkaút után hatalmas őrjöngést csapott, és Viktor ultimátumot nyújtott be a lánynak.

Az alkohollal és a furcsa beszédzavarral viszonylag hamar dűlőre jutottunk. Az igazi kihívást az elszakadástól való félelem jelentette. Ehhez a félelemhez egy sajátos kötődési mód társult. Viktória annál erősebben kötődött Viktorhoz, minél egyértelműbbé vált számára a kapcsolat kudarca.

Ebből az önmagát gerjesztő folyamatból én voltam a kiút Viktória számára. Én mindig ott voltam a megbeszélt időpontban, mindig figyelmesen hallgattam, és igyekeztem megérteni őt. Viktória kötődni kezdett hozzám, és kapcsolatunk kiegyensúlyozottsága, átláthatósága ráébresztette őt arra, hogy egy kapcsolat nemcsak drámai pillanatokból, szeretet- és gyűlöletrohamból áll. Bár Viktorral való kapcsolatát nem sikerült megmenteni (nem sokon múlott), Viktória ma már készen áll arra, hogy újra megszeressen valakit. Csak úgy, egyszerűen.  

Szólj hozzá!

Címkék: alkohol elengedés párkapcsolati problémák

Elszakadás

2012.12.30. 10:08 Dr. Gerevich József

www tvn hu 0b7f9a4327b9d62d866ba270a982404fBea 30 éves volt, amikor összehozott vele a sors. A Nők lapja olvasójaként talált rám, azt kérte, legyek útitársa, amíg végleg nem sikerül saját lábára állnia, nagyon egyedül érzi magát.

Húsz és harminc éves kora között egy fiúval élt, ekkor kezdett el – barátja hatására - „füvet” szívni. A marihuána egyre fontosabb lett neki: „soha ilyen nyugalmat még nem tapasztaltam, így érezheti magát a magzat az anyja méhében”, fejezte ki magát igen érzékletesen. Aztán – részben a „fű”, részben a fiú félrelépése miatt – szakítottak. Azóta Bea nincs senkivel, marihuánát hétvégi party-kon használ, de nem minden héten.

Amikor a szüleiről kezdett beszélni, arca lángolt, tele volt indulattal. „Azért sajnálom, hogy vége lett a kapcsolatomnak, mert a szüleim maradtak egyetlen támaszom”. És támasz nélkül nem tudott élni. De gyűlölte, hogy a szülei mindenbe beleszóltak, nem vettek tudomást arról, hogy mire van szüksége, mit érez, hogyan gondolkodik. „Bármit mondok, bármit csinálok, az biztosan rossz. Soha egyetlen bátorítást nem kapok. Csak egyszer dicsértek volna meg, látod Bea, ezt jól csináltad, nem, soha, soha…”

Szépségszalont nyitott a szülei segítségével. Különleges érzéke volt a széphez, remek tanácsokat adott a hozzá látogatóknak, hogyan „alkossák meg magukat”, hogyan legyenek minél nőiesebbek, férfiasabbak, vonzók, elegánsak. Ő is szép volt. Mégis magányos, mert nem tudott elszakadni a szüleitől, harminc évesen is kamasz maradt, akinek az egyik kezét fogni kellett, hogy lépni tudjon.

Amíg „fogtam a kezét”, lépésről lépésre vált egyre magabiztosabbá. „Magánya” megtelt emlékekkel, álmokkal, szeretettel. Egyre többet konfrontálódott szüleivel. Eleinte agresszíven reagált rájuk, később agresszivitása megszelidült, elszállt, feloldódott. Ehhez már marihuána cigaretta sem kellett. Úgy tudta képviselni az érdekeit, hogy közben nem bántott meg senkit.

Bea még mindig egyedül van, de már nem „görcsöl” azon, hogy hétvégén most sem sikerült helyes fiúval megismerkednie. ”Majd eljön annak is az ideje”, mondja, „amikor már teljesen alkalmas leszek rá, hogy oda tudjak a páromra figyelni. Most még van egy kis dolgom magammal.”

1 komment

Címkék: felnőtté válás individuáció szingli-lét szülő-gyermek kapcsolat

Előítélet

2012.12.28. 18:35 Dr. Gerevich József

Anya és lánya-1897.jpgOrsolya egyik lánya nyomozta ki a telefonszámomat. Kérte, vegyem kezelésbe az anyját, aki „súlyos alkoholista”, és „eddig senki nem tudott rajta segíteni”. Ez az utóbbi mondat akkor nem tűnt fel, később viszont, más összefüggésben, jelentőséget nyert. Amikor ilyet hallok, inkább arra gondolok, hogy a páciens vagy a hozzátartozója így szeretné a tudtomra adni, mennyire bíznak bennem. Most, ebben az esetben, nem erről volt szó.

Orsolya félszeg, sovány, ötven éves asszony, a férje kíséretében jött, és amikor először hármasban váltottunk néhány mondatot, meg sem mert szólalni. Később, négyszemközt elárulta, hogy nagyon szégyelli magát alkoholproblémája miatt. Nemcsak szégyelli magát, bűntudata is van miatta. Ráadásul nem hisz gyógyulásában. „Az anyám is az alkoholizmus miatt halt meg, senki nem tudta megmenteni”, mondta, ezzel felállítván azt a diagnózist, amely a legsúlyosabb alkoholbetegségnél is súlyosabb: a szkepszist. Már első beszélgetésünk során tisztán láttam, hogy ezzel a hitetlenséggel kell elsősorban megküzdenem, mert ha ezen nem tudunk változtatni, valóban nehéz lesz a gyógyuláshoz vezető út.

Bíztam abban, hogy találok valakit Orsolya szűkebb családjában, akivel szövetséget köthetek Orsolya hitének visszanyeréséhez. A férje, János, már az első találkozásunk során kifejtette, hogy az alkoholizmus nem betegség, és aki iszik ahelyett, hogy a családjával törődne, nem érdemel semmi könyörületet. Majd Orsolya két fia következett, de mindketten apjuk álláspontját képviselték. Most már csak a lányokban bízhatok, gondoltam, és velük is tárgyalásba kezdtem. De ekkor – meglepetéssel tapasztaltam – hogy a lányokban sem bízhatok. Ők, ha nem is apjuk előítéletével azonosultak, de Orsolyához hasonlóan, azt a gondolatukat fogalmazták meg, hogy az alkoholizmus örökletes betegség, és ha Orsolya anyja is ebbe halt bele, számára sincsenek jobb esélyek.

Egyedül voltam, aki bízott abban, hogy Orsolya meggyógyul. A „magányos pszichiáter” szerepe nem volt ismeretlen a számomra. Voltak már hasonló esetek, amikor a pácienssel és családjával szemben kellett valamit képviselnem. Hol azt, hogy gyógyszer nélkül is meg lehet szabadulni a kényszeres alkoholfogyasztástól, hol azt, hogy nem szükséges kórházba feküdni ahhoz, hogy hatékony gyógykezelést kapjon a páciens. Mégis: az esetek nagyobb részében mindig akad valaki, akivel szövetségre léphetek, akinek kapóra jön, hogy a „doktor úr is ugyanazt mondja, amit ő”.

Miután körvonalazódott a gyógykezelés ellen ható családi előítélet, azt is végig kellett gondolnom, hogy nem elég Orsolya gondolkodásán változtatni. A családtagokat ebből a kezelésből nem lehet kihagyni, ellenkező esetben elveszíthetjük mindazt, amit nyerünk a pszichoterápiával. Ezért abban állapodtam meg Orsolyával, a férjével és a gyerekeivel, hogy Orsolyával eleinte minden nap találkozom, a többiekkel pedig hetente egy alkalommal. A családtagokkal való találkozást azzal indokoltam, hogy szükség van a folyamatos tájékoztatásukra is ahhoz, hogy tisztában legyenek a kezelés fejleményeivel. Ezt a javaslatot mindenki elfogadta.

Az előítéletek felszámolásának útján mindent, amit csak lehetett, felhasználtam, hogy jobb belátásra térítsem Orsolya családját. A laboratóriumi vizsgálatok eredményein keresztül demonstráltam, milyen gyorsan javulnak a máj működését tükröző leletek az alkohol nélkül eltelt napok számának arányában. Pszichológiai tesztekkel mutattam be, hogy Orsolyának milyen sok kedvező személyiségvonása van, amelyekre építeni lehet a gyógyulás folyamatában. Édesanyja tragikus sorsát elemezve rá kellett világítanom, hogy nem valamiféle homályos „végzet” végzett vele, hanem az a szomorú körülmény, hogy érdemi kezelésben sehol nem részesült.

Orsolya hamar túljutott alkoholbetegsége kritikus periódusain. Az a tévhite, hogy ő is úgy végzi, ahogy anyja, viszont lassan változott meg. Lányai ezt előbb látták be, és segítettek anyjuknak ahhoz, hogy ő is szakítson ezzel a felfogással. A férfiakat most is, mint általában, a nők győzték meg arról, hogy az alkoholizmus nem bűn, hanem ugyanolyan betegség, mint a cukorbaj vagy a koszorúér-betegség. 

Szólj hozzá!

Címkék: előítélet alkoholizmus anyai alkoholizmus önmagát beteljesítő jóslat

Drog vagy még rosszabb (avagy a harmadik út)

2012.12.21. 20:36 Dr. Gerevich József

www tvn hu 30be9cd766787ba5538b559ecaa49646Zita még tizenhárom éves sem volt, de már dohányzott, ivott és marihuánát szívott. Igaz, nem mindennap, kivéve a cigarettát, abból naponta többször is, füstjét beleengedve a hörgőkbe és tovább. Krónikus apahiányban szenvedett. Ráadásul egyik apapótlékjában nagyot csalódott. A koraérett lány rokonszenvét egyik távoli, hozzá igen közel álló férfirokona félreértette, és szexuális ostrom-sorozattal szerette volna a gyermekkor és serdülőkor között vibráló lány ellenállását megtörni. A lány ellenállt és nem állt ellen egyszerre. A végeredmény: elementáris undort érzett, bárki hozzáért.

Miért van szüksége Zitának pótapára, kérdezheti az olvasó. Zita apja a lány ötödik születésnapján halt meg, hatalmas űrt hagyva maga után.

Anyjával jött, egy szólt sem szólt, hagyta, hogy anyja vigye a szót. Csak annyit kért, hogy legyen idő egy négyszemközti beszélgetésre is. Volt rá idő. Zita megragadta a kezemet, és könyörgött, hogy fogadjam el őt olyannak, amilyen. „Őszinte leszek önhöz, doktor úr, bizalmasommá fogadom, de ha ezzel visszaél, első helyre kerül a kivégzendők listáján…”

Zita évekig járt hozzám anélkül, hogy a kivégzendők listájára kerültem volna. Pedig eleinte valóban élet és halál között éreztem magam. De főleg Zitát. Múltjából falcolások hegeit, hatalmas adag nyugtatók által végigaludt napok rémálmait, a halálközeli élmény által edzett elszántságát hozta magával.

Az egyik napon felhívott, és keresetlen szavakkal közölte, hogy én döntsem el, mi legyen vele. „Vagy újra kezdem a drogozást, vagy megölöm magam. Doktor, az Ön kezében van a döntés.” A drogot szerettem volna választani, ha biztosan tudom, hogy nincs más alternatíva. Az ösztönöm azonban azt súgta, hogy a jelenet teátrálisabb annál, semhogy valóban csak e két lehetőség között lehet választani. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy a világ legteátrálisabb jelenetét is komolyan kell venni.

„Én egy harmadik alternatívát választok”, szóltam, mire ő: „mi az”? Az első csörtét megnyertem, gondoltam, hiszen nem zárta le a beszélgetést azzal, hogy nincs harmadik út. Az érdeklődő kérdés arra utalt, hogy talán mégis lehet irányítani a figyelmét más dimenziók felé. Na de most mit mondok? Milyen alternatívát kínálhatok neki? „Mi ketten vagyunk a harmadik alternatíva”, mondtam. „Hogy-hogy?” Kérdezte. „A terápiára gondoltam”.

Elfogadta a harmadik utat tárgyalási alapnak. Teátrális telefonjairól azonban nem szokott le. „Élet-halál kérdésekben” keresett, sokszor éjszaka is. „Tesómnak nem mondhatom el, két évvel fiatalabb nálam, még pisis. Csak megzavarnám a fejlődését. Még olyan ártatlan szegény”, mondta, hogy indokolja, miért én lettem az egyetlen társalkodó partnere, szövetségese, haverja, gyóntató papja, tanácsadója.

De leginkább az apja. Nagyon haragudott az apjára, így rám is. Nem tudott megbocsátani neki azért, hogy elhagyta őt, végleg, visszafordíthatatlanul. Éppen akkor, amikor megízlelte, milyen egy apával az élet, egy totális anya-korszak végén. Még elköszönni sem tudott tőle. Apja autóbaleset áldozata lett.

Megkaptam tőle a magamét. Néhány hónappal megismerkedésünk után már záporoztak rám a szitokszavak. Zita sok új káromkodással gazdagította a szókincsemet. Mindig a legváratlanabbul törtek elő belőle az indulatok. Amikor éppen valamilyen hőstettet hajtottam végre, egy hosszú éjszakai életmentő telefon után, amikor úgy éreztem, én vagyok a legjobb. Nem hagyta, hogy sikerélményben legyen részem, sokáig nem.

Amikor párhuzamba állított apjával, véget ért a szitok-korszak. Az indulatok felszívódtak, elkezdődhetett a gyász. Hetekig nem tudott aludni (virrasztott).

Zita előttem ért nővé, végigbukdácsolva kamaszkora valamennyi buktatóján. A halálközeli pillanatok megritkultak, a találkozásainkra hozott problémák életközelivé szelidültek. A terápia bizonyult fiatal élete legéletképesebb megoldásának.

Zita még tizenhárom éves sem volt, de már dohányzott, ivott és marihuánát szívott. Igaz, nem mindennap, kivéve a cigarettát, abból naponta többször is, füstjét beleengedve a hörgőkbe és tovább. Krónikus apahiányban szenvedett. Ráadásul egyik apapótlékjában nagyot csalódott. A koraérett lány rokonszenvét egyik távoli, hozzá igen közel álló férfirokona félreértette, és szexuális ostrom-sorozattal szerette volna a gyermekkor és serdülőkor között vibráló lány ellenállását megtörni. A lány ellenállt és nem állt ellen egyszerre. A végeredmény: elementáris undort érzett, bárki hozzáért.

Miért van szüksége Zitának pótapára, kérdezheti az olvasó. Zita apja a lány ötödik születésnapján halt meg, hatalmas űrt hagyva maga után.

Anyjával jött, egy szólt sem szólt, hagyta, hogy anyja vigye a szót. Csak annyit kért, hogy legyen idő egy négyszemközti beszélgetésre is. Volt rá idő. Zita megragadta a kezemet, és könyörgött, hogy fogadjam el őt olyannak, amilyen. „Őszinte leszek önhöz, doktor úr, bizalmasommá fogadom, de ha ezzel visszaél, első helyre kerül a kivégzendők listáján…”

Zita évekig járt hozzám anélkül, hogy a kivégzendők listájára kerültem volna. Pedig eleinte valóban élet és halál között éreztem magam. De főleg Zitát. Múltjából falcolások hegeit, hatalmas adag nyugtatók által végigaludt napok rémálmait, a halálközeli élmény által edzett elszántságát hozta magával.

Az egyik napon felhívott, és keresetlen szavakkal közölte, hogy én döntsem el, mi legyen vele. „Vagy újra kezdem a drogozást, vagy megölöm magam. Doktor, az Ön kezében van a döntés.” A drogot szerettem volna választani, ha biztosan tudom, hogy nincs más alternatíva. Az ösztönöm azonban azt súgta, hogy a jelenet teátrálisabb annál, semhogy valóban csak e két lehetőség között lehet választani. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy a világ legteátrálisabb jelenetét is komolyan kell venni.

„Én egy harmadik alternatívát választok”, szóltam, mire ő: „mi az”? Az első csörtét megnyertem, gondoltam, hiszen nem zárta le a beszélgetést azzal, hogy nincs harmadik út. Az érdeklődő kérdés arra utalt, hogy talán mégis lehet irányítani a figyelmét más dimenziók felé. Na de most mit mondok? Milyen alternatívát kínálhatok neki? „Mi ketten vagyunk a harmadik alternatíva”, mondtam. „Hogy-hogy?” Kérdezte. „A terápiára gondoltam”.

Elfogadta a harmadik utat tárgyalási alapnak. Teátrális telefonjairól azonban nem szokott le. „Élet-halál kérdésekben” keresett, sokszor éjszaka is. „Tesómnak nem mondhatom el, két évvel fiatalabb nálam, még pisis. Csak megzavarnám a fejlődését. Még olyan ártatlan szegény”, mondta, hogy indokolja, miért én lettem az egyetlen társalkodó partnere, szövetségese, haverja, gyóntató papja, tanácsadója.

De leginkább az apja. Nagyon haragudott az apjára, így rám is. Nem tudott megbocsátani neki azért, hogy elhagyta őt, végleg, visszafordíthatatlanul. Éppen akkor, amikor megízlelte, milyen egy apával az élet, egy totális anya-korszak végén. Még elköszönni sem tudott tőle. Apja autóbaleset áldozata lett.

Megkaptam tőle a magamét. Néhány hónappal megismerkedésünk után már záporoztak rám a szitokszavak. Zita sok új káromkodással gazdagította a szókincsemet. Mindig a legváratlanabbul törtek elő belőle az indulatok. Amikor éppen valamilyen hőstettet hajtottam végre, egy hosszú éjszakai életmentő telefon után, amikor úgy éreztem, én vagyok a legjobb. Nem hagyta, hogy sikerélményben legyen részem, sokáig nem.

Amikor párhuzamba állított apjával, véget ért a szitok-korszak. Az indulatok felszívódtak, elkezdődhetett a gyász. Hetekig nem tudott aludni (virrasztott).

Zita előttem ért nővé, végigbukdácsolva kamaszkora valamennyi buktatóján. A halálközeli pillanatok megritkultak, a találkozásainkra hozott problémák életközelivé szelidültek. A terápia bizonyult fiatal élete legéletképesebb megoldásának.

1 komment

Címkék: drog agresszió felnőtté válás falcolás pótapa

Decemberi ámokfutás

2012.12.15. 22:08 Dr. Gerevich József

Január 3. 11 óra 312471293180[1].jpg0 perc: csörög a telefon, erőteljes női hang mutatkozik be, és rögtön jelzi, nem vele van a baj, hanem a férjével. „Éppen túléltük a decembert, doktor úr, nem tudom, mi ütött a férjembe…”

Zsolt, a férj, valaha sikeres bróker, mára a téli napsugár hiányától szenvedő, és szenvedését elviselhetetlen embergyűlöletbe burkoló ábrándozó, december elejétől január elejéig járt kocsmáról kocsmára. Kétszer bevitte a mentőszolgálat a kijózanítóba, ahol a „civilizált” körülmények, a „segítő” bánásmód valóban gyorsan kijózanították, de csak az első kocsmáig. Aztán ivott tovább.

Január 6. 19 óra 18 perc: csörög a telefon, bizonytalan rekedt hang csak annyit mond, „én vagyok az a részeges, aki tönkre tette a családja karácsonyát és szilveszterét, és nem szívesen, de eljönne Önhöz, hogy a család megnyugodjon”…

Január 9. 16 óra 3 perc: A negyvenes férfi akár egy öregember, összegörnyedve jön be, nem néz a szemembe, keze reszket, két napja nem ivott. Felesége, Katalin kíséri. Az asszony sugárzó nyugalma és magabiztos megjelenése éles ellentétben áll a férj tétova viselkedésével. Úgy tűnt, hogy az ámokfutás lecsengett. Éreztem, van legalább két hetünk arra, hogy kinyomozzuk, a felszín mögött mi történik Zsolttal valójában.

Január 11. 16 óra 50 perc: Az első, hevenyészett diagnózis - „december-szindróma”. Miért a decembert éreztem először kulcsfontosságúnak mindabban, amit Zsolt és a családja az elmúlt időszakban átélt?  Zsolt és Katalin szerint a decembert megelőzően Zsolttal „semmi baj nem volt”. Legalábbis, tegyük hozzá, semmi feltűnő. Ahogy a karácsony egyre közeledett, Zsoltnál egyre súlyosabb alkoholprobléma jelentkezett. A két ünnep között csökkent az ivás, de mielőtt megszűnt volna, a szilveszter újra felszította az alkohol iránti sóvárgást. Nem véletlen tehát, hogy Zsolt karácsonyhoz való viszonya került először a vizsgálódás homlokterébe.

Január 15. egész nap: Nem hagy nyugodni Zsolt és Katalin viselkedésének különbözősége. Miért olyan fölényes, sőt diadalittas az asszony? Valamiért érdekelt abban, hogy Zsolt nyomorultul legyen? Az alkoholivás kettejük küzdelmének egyik terepe? De miért éppen decemberben? Milyen volt a tavalyi karácsony? Egyáltalán: hogyan él e két emberben a karácsony? Milyen múltbéli karácsonyokat hurcolnak magukkal?

Január 19. 14 óra 40 perc. Az óra háromnegyed részéhez közeledve néhány kérdésre választ kaptam. A tizennyolc éves házasság első időszakában Zsoltnak választott szakmájában minden sikerült. Katalin – bár diplomát szerzett már - otthon maradt, nevelte a gyermekeket és egyre nagyobb áldozatnak érezte magát, hogy a családja miatt fel kellett adnia szakmai karrierjét. Évekkel ezelőtt fordult a kocka. Zsoltot egyre több kudarc érte, Katalin újra munkába állt, és sikert sikerre halmozott. Kettejük rejtett rivalizációja egyértelműnek látszott.

Január 25. 17 óra 24 perc: Kezdem megérteni, miért decemberben indult Zsolt rohama a családi ünnep lerombolása felé. Évek óta kínos és nehéz karácsonyokat éltek át. Zsolt – gyermekkori emlékeinek hatására – sokat várt minden karácsonytól. Katalin – rengeteg munkahelyi teendői miatt – nem tudott elég időt fordítani arra, hogy kidíszítse a lakást és több fogásos ételeket készítsen. Legfőbb „bűne” volt, hogy nem tudott bejglit sütni. Zsolt szerint nem karácsony az az ünnep, amikor nincs bejgli. „A bolti bejgli pedig nem bejgli.” Bár jellemzőnek tűnt, mégis úgy éreztem, Zsolt most „mellébeszél”.

Január 28. 18 óra 23 perc: A „december-szindróma” mögött a szeretet elvesztésétől való félelem húzódik meg. Zsolt apja karácsony előtt két nappal költözött el otthonról, nyomasztó karácsonyokat hagyva maga után. Minden olyan karácsony, amely nem hasonlított arra a karácsonyra, amikor még együtt volt a család, Zsoltban tragikus érzeteket keltett. Eleinte sikerült ezt valahogy lerendeznie magában. De ahogy munkával kapcsolatos ügyei egyre rosszabbul mentek, egyre kevésbé volt képes rá. Ezen a télen pedig a „ha már rossz, legyen minél rosszabb” típusú megoldás született.

Az alkohollal Katalin egyszerűen nem tudott mit kezdeni, tehetetlennek érezte magát. Gyűlölte az alkoholt és mindazokat, akiknek alkoholos a lehelete. Ezért nem találta meg Zsolt  alkoholos ámokfutásának ellenszerét. Minden oka meg volt rá. Zsoltnak ez a viselkedése apját juttatta eszébe. „Jaj doktor úr, szerettem volna elkerülni, hogy olyan karácsonyaink legyenek, mint amilyeneket apám idézett elő italozásával, és most minden kezdődik elölről...”

Zsolt és Katalin így gabalyodott bele egymás életébe. Sok-sok tisztázó beszélgetés van még hátra ahhoz, hogy a két ember újra a legjobbat hozza ki egymásból.

Szólj hozzá!

Címkék: karácsony alkoholizmus december-szindróma

Bűntudat

2012.12.08. 18:01 Dr. Gerevich József

ranni velencei maszk 15Esküvője napján Emőke számára még elképzelhetetlen volt, hogy élete párja, Gergely mellett bárki más férfi fontos szerepet tölthet be az életében. Pedig így történt. Amikor leánya, Panka, iskolás lett, Emőke beleszeretett egyik tanárába. Olyan váratlanul érte az érzés, hogy rosszul lett tőle, elájult, a mentőszolgálatot is ki kellett hívni. Egy vérnyomásemelő injekció hatására magához tért, de fejfájása támadt. Napokig lüktetett a feje homloktájon. Úgy érezte, valamilyen titokzatos erő szétfeszíti a koponyáját. Egyik vizsgálat következett a másik után, míg az orvosok kiderítették, hogy mindez „idegi alapon” van. Emőke ekkor került először pszichológushoz.

A pszichológus (még nem én) jó gyógyszernek bizonyult. Emőkének nem voltak barátnői, anyjával nem volt bizalmi viszonyban, Gergelynek nem mert erről a hirtelen jött érzésről beszélni. Végre találkozhatott valakivel, akit „neki találtak ki”. Szabadon, kötetlenül és őszintén elmondhatta neki, mi terheli a lelkét.

Mert Emőke ezt az érzést súlyos lelki tehernek érezte, amelytől szeretett volna megszabadulni. Bármennyire is vonzó volt a férfi, akit kétszer látott életében, osztályfőnöki órákon, sok feszengő szülő társaságában, eszébe sem jutott, hogy ebből „még nagyobb baj lehetne”. Elég bajnak érezte már magát az érzést is. Őt nem hűtlen feleségnek nevelték. Anyja, bármennyire is rosszul érezte magát a férje mellett (akinek súlyos mozgásszervi betegsége elvette valamennyi hitét az életben, és leszázalékolását követően egész nap csak azt leste, kibe köthet bele), férje hosszú betegeskedés után még hosszabb ideig tartó haldoklásában is hűségesen kitartott mellette, míg le nem zárta a szemét.  Az Emőke „fajtája” hűséges” volt, monogám, a férfira felnéző, a férfi tekintélyét nem megkérdőjelező. És ez az Emőke egy látszólag kiegyensúlyozott, „boldog” házasságban (mert miért ne lenne boldog az a házasság, amelyben a férj, Gergely soha egy ujjal nem nyúl a feleségéhez, nem iszik, haza hozza a teljes fizetését, és láthatóan nagyon ragaszkodik asszonyához?).  

Boldognak érezte Emőke magát, de ezt a „boldogságot” nagyon unta, egyáltalán nem elégítette ki. Gergely csöndes volt, zárkózott, visszahúzódó, a lelki dolgok iránt érdeklődést nem mutatott. Unalmasak, egyhangúak voltak a hét végék. Emőke koncertre, színházra, társaságba vágyott. Nagyon szeretett táncolni. Gergelytől mi sem állt távolabb, mint az ilyen „értelmetlen időtöltések”. Jobban szeretett fúrni-faragni a pincében, vagy pecázni a közeli halastóban. Fizikai fájdalmat érzett, ha arra gondolt, valamilyen zenés szórakozóhelyen kell eltöltenie az estét.

A pszichológussal való beszélgetéssorozat eredményeként Emőke könnyebbnek érezte a lelkét. Már nem tűnt annyira eretnek gondolatnak, hogy van más férfi is az életében. Maga is meglepődött, milyen könnyen csavarta el a nős tanár, Zsigmond fejét. Minden szabad percét új szeretője töltötte ki, napi húsz sms-váltás, heti kétszer két óráig tartó titkos találkozás szeretkezéssel vagy anélkül, aszerint, Emőkét mennyire kerítette hatalmába egy másik érzés, a szerelem érzése mellett, a bűntudat.

Ilyenkor remegett a teste, sírt, kezét és fogait összeszorította, és meredten bámult Zsigmondra, aki ijedtében nem győzte vigasztalni. Aztán egy végigzokogott együttlét után Emőke úgy döntött, ez így nem mehet tovább. Vette a telefonkagylót, kedvenc újságja szerkesztőségét felhívta, az olvasószolgálat munkatársa készségesen megadta annak a pszichiáternek a telefonszámát, akinek rovatát rendszeresen olvasta (ez már én voltam).

Az első órákat Emőke könnyes szemekkel hadarta végig. Kifogyhatatlan volt a mondandóból. Elmesélte szüleivel való nyomasztó emlékeit, apja gonosz megjegyzéseit, amelyek ma is ott csengenek a fülében, szapora szívverést okozva, gyermekkori és kamaszkori vágyait, amelyekből, úgy érezte, semmi nem valósult meg. Zsigmondra azért van szüksége, mondta zaklatottan, mert vele kiszabadul abból az életből, amelyhez semmi köze sincs.

Szeretné megtalálni azt az életet, amelyben jól érzi magát, kérdeztem. Ennek csak az a módja van, hogy néhány lopott órát tölt valakivel, akit nem is ismer, és akinek megvan a maga, nem Emőkével kialakított, élete? Milyen más módja lehet még élete megváltoztatásának? Mert ez az út bűntudattal jár és kilátástalan.

Ezekre a kérdésekre sok-sok találkozás során, együtt kerestük meg Emőkével a választ. A boldogtalan asszony megtanulta, hogyan kell a férjével bánni. Ráébredt, hogy Gergely nem „reménytelen eset”. Céltudatos beszélgetések során képes arra, hogy belássa, Emőkének nem arra van szüksége, amit elképzelt, hanem arra, amit elmond, ha megkérdezi, ha odafigyel rá, ha fontos neki, ha tényleg érdekli őt, kivel él együtt. Több átmeneti „jó apa” (a pszichológus, Zsigmond, a pszichiáter) után Emőke felfedezte a férjét, aki ezt azzal hálálta meg, hogy ő lett a „jó apa”, ha a feleségének apára volt szüksége.

Szólj hozzá!

Címkék: bűntudat hűtlenség rossz apa jó apa

A játékember

2012.12.03. 20:40 Dr. Gerevich József

ranni maszkMindig szeretett játszani, de veszíteni soha. A veszítés elviselésének képessége nem fejlődött ki nála. Szülei, mint oly sok mindenre, erre sem figyeltek eléggé. És nagyon szerette a pénzt, a gazdagságot, a fényűző életet, amelyre nem volt módja gyermekkorában, amikor apja szerény fizetéséből öt embernek kellett jóllaknia. A pénzzel való bánást sem tanulta meg. Hol túlságosan visszafogta, hol meg két kézzel szórta, mint egy gyerek.

A játékteremben lélegzetét visszafojtva figyelt. A játékgépeket tanulmányozta; meggyőződése volt, hogy be lehet állítani úgy, hogy senki ne nyerjen, és úgy, hogy néha valakinek megszaladjon. A nyerésre beállított géphez ült le és sokat nyert. Ez megrészegítette. Újra és újra nyert. Önfeledt boldogságot érzett. Szemei előtt százezerszer lejátszott képek peregtek le a méregdrága sportautókról és ragyogóan berendezett kastélyokról. Azután veszített. Minél többet veszített, annál erősebb feszültség és félelem keletkezett benne: félt, hogy mindene odavész, és nyomorogni fog.

A játékteremben lévő többi játékost megvetette. „Primitív bunkó újgazdagok”, morogta magában. Csak a játék-automatával kommunikált, csak a gép volt a fontos.

Felesége keresett fel előbb. Egyik, férjével közös barátjuk kérdezte tőle, „mi baj van, miért nincs soha a férjednek pénze, régebben soha nem kért kölcsönt, most meg rendszeresen”. Rákérdezett, férje az egyenes kérdésre egyenes választ adott. Igen, játszom. Ekkor már tíz millió forintnál is több volt a veszteség.

A felesége válaszút elé állította: vagy ő, vagy a játék. Túl sok partnerkapcsolat végződött kudarccal a játékember számára: a mostani házasságában jól érezte magát, erre az asszonyra szüksége van, gondolta, és eljött hozzám. Azt mondta, hogy bár nem érzi betegnek magát, s szerinte a probléma olyan, ami pszichiáter nélkül is megoldható, a feleségére való tekintettel jött. Egy kis intellektuális kíváncsiság is bujkál benne: mit tud kezdeni vele a „szakember”?

A „szakember” gyors és határozott instrukciókkal kezdte: átláthatóvá kell tennie az életét; minden percét, minden fillérét, minden tartozását. A lehetséges pénzforrásokat össze kell írni és megszüntetni az újabb kölcsönöket. És ki kell tiltatnia magát Budapest összes játékterméből. Ezt követően lépésről lépésre térképeztük fel a játék lényegét, helyét az életében, funkcióját, szerepét. A probléma megértésétől már rövidebb út vezetett ahhoz, hogy az új, izgalmakat jelentő szokásai fokról fokra kiszorítsák az életveszélyes játékokat az életéből.

Szólj hozzá!

Címkék: kóros szerencsejáték

A Remény önéletarca

2012.11.25. 18:10 Dr. Gerevich József

ranni velencei maszk 21Amikor belépett az ajtón, már láttam, hogy nem mindennapi ember. Tágra nyílt kék szemeivel rám nézett, majd kezembe nyomott egy füzetet és csak annyit mondott: „ami ebben benne van, doktor úr, abból sok mindent megtudhat.”

Pillanatok alatt átfutottam az írást. „Szüleim óvodás koromban elváltak. Apu megismerkedett egy nővel, és megcsalta anyut. Szeretett volna bocsánatot kérni, úgy tudom, meg is tette, és anyu megbocsátott neki, de apu újra megcsalta őt, és ezután végleg különváltak. Végül azzal a nővel is szakított.

APÁM ALKOHOLISTA

Megismerkedett a második feleségével, akitől született még egy fia. Gyakran látogattam a kis öcsémet, de apu italozása miatt ez a házassága is tönkrement.

Végül ismét új kapcsolatot teremtett egy szintén alkoholista nővel, akivel a mai napig együtt él, de talán már a különböző pszichés betegségek miatt kevesebbet vagy egyáltalán nem (?) isznak.

Én mindig vártam őt, de sokszor becsapott, késett vagy nem jött, de azért én már talán nem haragszom rá (annyira) és szeretem őt.

Miután ketten maradtunk anyámmal és ő dolgozni járt, én a legtöbbször magam voltam. Kicsi koromban sokat olvastam és hamarosan önállóan jártam iskolába, sőt egyenesen megtiltottam anyunak, hogy elkísérjen. Az általános iskola után elvégeztem egy szakmunkás iskolát, de itt már sok gond volt a tanulással, bár évet nem ismételtem. Munkába álltam, barátnőm – nőim lettek. Bevonultam katonának.

ÉN DROGFÜGGŐ

Leszerelésem után a haverjaimmal megismerkedtem a drogokkal, köztük a heroinnal, aminek a rabja lettem.

Megismerkedtem egy haverom húgával, akivel összeköltöztem.  Neki az előző házasságából volt egy kislánya. Később közös gyermekünk – kislányunk született. Drogozásom miatt börtönbe kerültem, majd a szabadulásom után visszaszoktam és akkor a lánnyal szakítottunk.

Kapcsolatba kerültem egy szintén drogfüggő lánnyal, akibe, azt hiszem, még mindig szerelmes vagyok. De már szakítottunk.

ÉS AZ ANYÁM?

Az anyám furcsa egy szerzet. Az a véleménye, hogy apám azért alkoholista, mert szereti az alkoholt, én azért vagyok drogfüggő, mert szeretem a drogot. Ilyen egyszerű.

Hát nem. Nem ilyen egyszerű. Egy hónappal ezelőtt használtam utoljára heroint. Gyógyszer nélkül, minden nélkül, csak úgy, leálltam. Ha annyira szeretném a drogot, ezt nem tudtam volna megtenni. Jobban szeretem magamat, az anyámat, az apámat, a lányomat.

Napok óta készülök arra, doktor úr, hogy önnel találkozzam. Az egyik haverom szerint én hülye vagyok, mert akkor megyek orvoshoz, amikor már nincs is szükségem a segítségére, hiszen magamtól leálltam. Nincs igaza. Magamtól leálltam, de totális üresség az életem. Egyetlen, amire támaszkodhatok, a remény. Én vagyok a Remény”.

Amikor eljutottam az írás végére, felnéztem. Nagy kerek szemeivel mosolygott rám. Azt éreztem, egy három éves kisfiú ül velem szemben, aki azt kéri, fogadjam örökbe és neveljem fel. Úgy neveljem fel, heroin nélkül.

Újra kezet fogtam vele. „Örülök, hogy eljutott hozzám.”

Két éves közös munkánk során  Remény újra tanult beszélni, járni, olvasni, írni. Már szobatiszta. Hamarosan iskolás lesz.

1 komment

Címkék: drogfüggőség alkoholisták gyermekei

süti beállítások módosítása