A lába és a nyelve is botladozott, amikor belépett rendelőm ajtaján, sokadmagával. Egy fiatal nő volt a szóvivő: egy vidéki színtársulat aggódó mindenese. „Doktor úr, György most nem tud beszélni rendesen, legalább látja, hogy mi a baj”. „Ital?”, kérdeztem. „Nem, vagyis igen, de nem az ital a lényeg.” György tegnap elkezdett dadogni. Rómeót játssza, ő a legjobb, mindent tud, amit egy színész tudhat, az egész előadás ráépül, de tegnap óta dadog. Segítsen, mert egy hét múlva lesz a premier.” Közben Júlia, Merkúció, a dajka és Lőrinc barát is izgatottan leste, mit mondok, vállalom-e, tudok-e segíteni. Bevallom, ritkán kerülök ilyen helyzetbe. A hasonló „megrendeléseket” nem szoktam elvállalni. A pszichoterápia nem színházi attrakció, a gyógyulásnak nem szabhatunk határidőt. Hogy gondolkodási időt nyerjek, azt kértem, hogy Györggyel négyszemközt beszélhessek.
Amikor kettesben maradtunk, György lassú, elkent beszédéből nem értettem szinte semmit. De azután összeszedte magát, s a beszélgetés végére csaknem kijózanodott. A színész gyermekkorában dadogott, s a nagy görög szónokhoz hasonlóan, olyan pályát választott, amelyben nincs helye a dadogásnak. Sikeres színész lett belőle. Aztán – Shakespeare drámájának egyik próbáján – újra dadogni kezdett. Ettől bepánikolt, és azóta iszik. A stáb megijedt, féltették az előadást, a rendező kivételével mindenki eljött, hogy a probléma megoldásához hozzásegítse Györgyöt.
Elvállaltam, hogy segítek. Döntésemben szerepet játszott, hogy a középiskolában amatőr színész voltam, és később is, pszichiáterként színdarabokat taníttattam be betegeimmel. Másrészt a Rómeó és Júlia legkedvesebb olvasmányaim közé tartozott. Végül izgatott a probléma: hogyan jön elő újra egy régen elfeledett tünet.
A színésszel naponta találkoztam. A kezelés egyetlen feltétele volt a teljes absztinencia: az alkohol ugyan átmenetileg oldja a szorongást, de alkoholos állapotban nem lehet időutazásokat tenni. Nekünk pedig a dadogás gyökereit kellett feltárnunk. A dadogás megjelenésének körülményei vezettek rá minket a múltbéli trauma megtalálására és felszínre hozatalára. A nyers modorú rendező – félreértve Rómeó töprengő hallgatását, türelmetlenül szólt Györgyhöz. Olyasmit mondhatott, hogy „mi van, te kis mamakedvence, nem jön ki hang a torkodon?!” Az volt a feltételezésem, hogy a tünet újrajelentkezése hasonló módon történhet csak, mint az eredeti tünet keletkezése: kell találnunk a múltból egy „nyers modorú rendezőt”, aki annak idején rosszkor szólt, és rosszat mondott. A premier ideje vészesen közelgett. Látható volt, hogy nem juthatunk addig a tünet „végére”. Mentőötletként a következő stratégiát találtam ki. Rómeó dadogni fog. A színháztörténet első dadogó Rómeójának szerepét Györgyre bíztam, akinek tetszett az ötlet. Rómeót annyira felkavarja barátja, Merkúció halála, hogy dadogni kezd. „De mi lesz addig, doktor úr, képes leszek Merkúció haláláig dadogás nélkül beszélni?” Megnyugtattam, én inkább attól félek, hogy Merkúció halála után majd nem megy a dadogás.
A premier éjszakáján a színész felhívott. Gyorsan, kapkodva beszélt. Elmondta, hogy bármennyire is igyekezett, nem sikerült dadognia a színpadon. „Hát még sem én vagyok a színháztörténet első dadogó Rómeója”, mondta, viszont az előadásnak nagy sikere volt. „Mindez persze semmi. Az előadás közben jöttem rá egy fontos momentumra. Első osztályos voltam az iskolában. A tanárnő feltett az osztálynak egy kérdést. Senki nem jelentkezett. Ekkor rám nézett és felszólított, hogy válaszoljak a kérdésére. Én felálltam és gondolkoztam, mit válaszoljak. Ő türelmetlenül rám kiáltott: mi van, te kis pipec, anyuka drága ruhákba öltöztet, és még a nyelvedet is lenyelted?! Akkor kezdtem el dadogni. Ezzel már lehet valamit kezdeni, doktor úr, ugye? Jöhetek önhöz a premier után is?”
A dadogó színész még sokáig járt hozzám szorgalmasan. A kezelés olyan jól sikerült, hogy nemcsak a dadogással, a színjátszással is felhagyott.
Utolsó kommentek