Amikor Andreával megismerkedtem, még nem tudtam, hogy léteznek gesztusjelek, amelyekkel mimikai és pantomimikai üzeneteket közvetíthetünk azoknak, akik küszködnek a szavakkal. Több éves terápiás kapcsolatunkban együtt találtunk fel jeleket, amelyekkel több-kevesebb sikerrel igyekeztünk megérteni egymást.
Egy pszichológus barátom hívott fel és kérte, foglalkozzam Andreával, amíg nyári szabadságát tölti külföldön. „Tudod, Andrea nagyon éhes mindenfajta kommunikációra, nem maradhat ki ez a hónap sem. Rád gondoltam.”
Az egy hónapból több év lett. Andrea egy hónap múltán úgy döntött, hogy velem marad, velem folytatja a világgal való nem hétköznapi megismerése útját.
Amikor először találkoztunk, Andrea egyáltalán nem látszott „éhesnek” a kommunikációra. Fásultan ült velem szemben, és nagyokat hallgatott. Engem a csönd provokált: valakinek beszélni kell, így hát én beszéltem, sokat és néha magam is meglepődtem, mennyire kenetteljesen.
Autista emberekkel pszichiáter pályám elején sokszor találkoztam. Ők szkizofrének voltak, akik nemcsak a kommunikáció nehézségeivel küszködtek, hanem gondolataik össze-rendezetlenségével is, meg a gyógyszerek mellékhatásaival. Andreával azonban más volt a helyzet. Ő nem volt pszichotikus beteg. Ő nem volt beteg.
21 éves volt. Egyedül élt szüleitől örökölt lakásában, meglepően önállóan, és ragyogó rendet, tisztaságot tartva maga körül. Minden érdekelte. Lakása tele volt könyvekkel, albumokkal, egész nap a számítógépe előtt ült, internetezett. Abból keresett pénzt, hogy weboldalakat szerkesztett.
Kapcsolatunk első két hete számomra maga volt a pokol. Hallgatagsága kifejezetten bosszantott, úgy éreztem, ellenem irányul. Mit vétettem, gondoltam, hogy egy néma lány képében kapom a büntetést. Amikor már éppen készültem föladni a küzdelmet, Andrea egy papírfecnit nyomott a kezembe. Ez volt ráírva: „Hajrá doki!” Ez az üzenet mindenesetre megnyugtatott; valaki szurkol értem.
A kontaktus kialakításában minőségi áttörést jelentett, amikor meglátogattam otthonában. Ekkor kezdtünk jeleket kitalálni, hogy jobban megértsük egymást. Természetesen most is Andrea volt a kezdeményező, nagy tölcsért formált a kezéből és belefújt. Én ezt rögtön szavakkal próbáltam megfejteni: „Andrea, ez azt jelenti, hogy nagyon szeretne beszélni?” Sűrűn bólogatott. Néha én is kitaláltam valamilyen jelet. Ma is büszke vagyok arra, hogy egyszer idegességemet azzal fejeztem ki, hogy ujjaimmal előredöftem, Andrea felé, a levegőbe. Kezemben tartva egy kiváló gyógypedagógus, Erdélyi Andrea könyvét a gesztusjelekről (Nézd a kezem!), megdöbbenve látom, hogy az idegesség kifejezésének valóban ez a közmegegyezéses gesztusjele. A másik Andrea, páciensem, persze, azonnal megértette, de egy kicsit támadó gesztusnak fogta fel és azonnal reagált rá: feltartotta mindkét kezét (megadta magát). Mire én mentegetőző mozdulatokat tettem: nem, nem akartam őt bántani, csak azt szerettem volna a tudomására hozni, hogy most nem tudok eléggé „terápiás” lenni, mert „rosszabb napom” van.
Andreával való kapcsolatom fő dilemmája az volt, hogy nehezen tudtam eldönteni, mi a jobb: egy tökéletes közös metanyelvet találunk és életünk végéig ezen a nyelven fogunk beszélni (ezzel magamhoz láncolva őt, hiszen más ember nem beszéli ezt a nyelvet), vagy mégis csak az általános emberi beszéd, a szó világa felé próbálom terelni még akkor is, ha egyre jobban megértjük egymást különös gesztusnyelvünkön.
Mai fejemmel persze ennek nem kellett volna dilemmának lennie. Andrea nem volt pszichiátriai beteg, rengeteg kiváló képességgel, és bármilyen meglepőnek tűnik, ragyogó kommunikációs képességekkel is rendelkezik; vétek lett volna nem az emberek felé terelni, megnyitni az utat előtte nagy barátságok, szerelmek felé.
Andrea ma lassan, de folyékonyan beszél. A fiúkkal még nehezen boldogul. Csak arra a fiúra kíváncsi, aki hajlandó vele a gesztusjelek nyelvén (is) beszélni. Panaszkodik, hogy ilyen fiú nincs. Biztosan lesz ilyen, teszem hozzá.


Széles körben elterjedt nézet, hogy a kábítószer-fogyasztás fokozza az agressziót. Van egy sajátos kép a köztudatban a mindenre elszánt „anyagosról”, aki a drogok hatása alatt „bármire képes”. Ez koránt sincs így. A kábítószer-fogyasztás kétségtelenül sok szálon függ össze az agresszióval. Most csak egyetlen összefüggést villantok fel egy klinikai eset kapcsán.
A tél a vége felé tartott. Hétvége volt. A kisváros diszkójába három fős társaság érkezett. Mariann a két fiúval – egyik újdonsült kedvese volt, a másik annak barátja - sokáig táncolt. Nagyon szeretett táncolni. Hogy a fizikai és geometriai korlátok ledőljenek, mindhárman 2 tabletta Ecstasy-t, egy stimuláló és érzékcsalódásokat is keltő amfetaminszerű anyagot fogyasztottak. Később Mariannék házába mentek át, ahol Mariann a diszkóban szerzett heroinport igazságosan három részre osztotta, és mindhárman orron keresztül felszippantották. Mariann kíváncsi volt a heroin hatására; most használta életében először. Még egy darabig beszélgettek, majd kimerülten és a heroin altató hatására gyorsan elaludtak. A két fiú nem tudott sokáig aludni; kínzó hányinger gyötörte őket, emiatt sűrűn látogatták az illemhelyiséget, egész éjszaka hánytak. Mariann látszólag sokkal jobban viselte élete első heroinadagját, mert az egész éjszakát végigaludta. A fiúk másnap 11 óra körül ébredtek fel. Mariannt ekkor próbálták felébreszteni, de hiába: már halott volt.
Ki kellett húznom magam, amikor szembe jött velem, hogy ne tűnjek túlságosan kis növésűnek hozzá képest. Így is fél fejjel volt magasabb nálam. Kleopátra szeme kék volt, haja szőke, hosszú vékony lábai manökeni alkatra vallottak. Gyönyörű Kleopátra ugyanakkor – legnagyobb meglepetésemre – a magánytól szenvedett.

Arcát egy hatalmas szemüveg takarta. „Kisegér”, ez jutott eszembe róla. Ha nem mutatkozott volna be a telefonban, nem tudtam volna eldönteni, fiú-e vagy lány. Amikor sután, botladozó nyelvvel feltárta több éves kálváriáját, orvosi szempontból tipikus esetnek látszott. Boszorkánykörben vergődött két ciklus között: az egyiket az önmegtartóztató, szinte aszketikus diéta ellenére vagy éppen azért fokozódó éhség jellemezte. Azután hirtelen, váratlanul, ínycsiklandozó illatok hatására izgalmi állapotba kerül (ekkor indul el a másik ciklus): ösztönösen magához ragadja az illatok forrását és eszik. Mohón, eszeveszetten, magányosan. Bár az éhségérzete hamar megszűnik, ő állhatatosan eszik tovább – több órán keresztül, amíg ehető tárgyak vannak a közelében. Azért nem hagyja abba az evést, mert már látja előre, hogy hányni fog. A hányás gondolata megnyugtatja háborgó lelkiismeretét: a sok gusztustalan méreg nem szívódik fel benne, nem rakódik le a szövetekben, teste nem terebélyesedik tovább…
Nem a nagy utazót ismertem meg először, hanem a barátnőjét. Beával való találkozásomat valamilyen furcsa esemény előzte meg. Már egy éve volt viszonya Thomas-szal, a magyar származású valamikori golf-bajnokkal, amikor a férfi bevallotta neki, hogy ő tulajdonképpen nem is férfi, hanem nő. Bea még ilyesmit soha nem tapasztalt, tehát az ilyenkor szokásos megnyilvánulási módját vette elő: sírógörcsöt kapott. Thomas megijedt, eltűnt, majd titokzatos arccal porcukorra emlékeztető valamit hozott be egy tányéron, és kérte Beát, hogy az orrával szívja fel. Azóta rendszeresen együtt szippantották a titokzatos port. Egy évvel ezt követően Bea különböző orvosi panaszok miatt sorra keresett fel orvosokat, akik semmilyen hasznos tanáccsal nem tudtak neki szolgálni. Különösen akkor váltak bizalmatlanná, olykor riadttá, amikor Bea erről a különös porról tett említést. Az egyik orvoskolléga – a por hallatán – hangosan felkiáltott: ez a Gerevich esete! Így került Bea hozzám.
Gyakran fordul elő, hogy a páciens valamilyen alibi-problémával jelenik meg. Például arra panaszkodik, hogy magányos, vagy nem képes szakítani a párjával annak ellenére, hogy minden oka meg lenne rá. És közben a háttérben mondjuk súlyos nemi szerepzavar, nemi azonosulással kapcsolatos nehézségek állnak.
Utolsó kommentek