Egy pszichiáter történetei

Anita boldognak érezte magát. Még nem volt harminc, férjével és négy éves lányával nagy szeretetben élt, a családon kívüli munkájára (állatorvoslás) gyermekkora óta készült. És hirtelen látszólag minden összeomlott. Boldizsár egyik napról a másikra elköltözött. Ugyanazon a héten munkahelyén – leépítés miatt – felmondtak. A krízis tetőpontján megjelent a „felmentő sereg” egy anya képében: édesanyja, Glória, felköltözött lányához, hogy segítsen. És az igazi bajok ekkor kezdődtek.

Glóriával találkoztam először. A lánya miatt jött, akit „nagy betegnek” diagnosztizált. A betegség lényege abban állt, hogy Anita képtelen a lányát önállóan nevelni, a lányt gyakorlatilag a nagymama neveli. Ráadásul Anita „alkoholista”, naponta több üveg sört megiszik, ilyenkor „nem tud magáról”.

Amikor Anita megjelent, úgy éreztem, mindaz, amit Glória mondott Anitáról, nem zavarhatja meg tisztánlátásomat, ezért szándékosan „elfelejtettem” azokat. Anita szájából a történet így hangzott: ahogy kilépett férje az életéből, Glória azon nyomban betöltötte Boldizsár helyét. Anyagilag támogatja a lányát, nap közben foglalkozik az unokájával, óránként felhívja telefonon Anitát, hogy minden rendben van-e, sőt elvárja a lányától, hogy mindenről beszámoljon neki: ha beért az új munkahelyére, ha elindult onnan hazafelé, ha megáll egy benzinkútnál, ha találkozott útközben valakivel. Sőt még az aktív nagyanya szereppel is „megajándékozta” őket: főz, mos rájuk, lekvárt, kompótot készít télire. Ami pedig az alkoholt illeti: hetente egy-egy korsó sör csak nem okozhat galibát.

Anita az anyjával való kapcsolatát egyszerre érezte fojtogatónak és hasznosnak. Anyja mellett egyre inkább azt érezte, nem alkalmas semmire, képtelen az anyai szerepre, képtelen új partnerkapcsolatra, alkalmatlan arra is, hogy megfőzze az ebédet. Ugyanakkor azt is érezte, hogy szüksége van az anyjára, hiszen „csak rá számíthat”, „kihez tartozna, ha ő nem lenne”. A legerősebb érv, amely amellett szólt, hogy ne változtasson ezen a helyzeten, az volt, hogy „anyjának nagyon fájna, nem bírná elviselni, úgy érezné, hogy elveszíti a lányát”.

Innen indultunk. A terápia elsődleges célja lassan fogalmazódott meg Anitában. Eleinte csak annyit kért, abban segítsek, hogyan tudna új kapcsolatot kialakítani. Nem értette, miért fél a férfiaktól. Amikor végre túljutottunk Boldizsáron, még nem járt senkivel, de ekkor már nem érezte ezt olyan nagy bajnak. Lassan, fokozatosan nézett szembe az önállóság, az anyaság és a felelősségvállalás kérdésével.

Glória fél év múlva újra eljött. Szemrehányást tett nekem, hogy lánya állapota nem javul, sőt romlott, mióta hozzám jár. „Nem ebben állapodtunk meg, doktor úr. Szeretnék egy teljesen egészséges Anitát visszakapni. Olyat, amilyen akkor volt, amikor egyedül maradtam vele 10 éves korában”. Igyekeztem tárgyszerűen elmondani neki, hogy minden reményem szerint a tíz éves Anitát nem kapja már vissza soha. A beszélgetés után meg voltam arról győződve, hogy Anita csak súlyos konfliktus árán lesz képes leválni az anyjáról. Szerencsére nem így történt.

Két hét múlva felhívott Glória és újabb találkozót kért. „Vállaljon engem is, doktor úr! Le szeretnék szokni arról, hogy a lányom életét a magaméval azonosítsam. A legutolsó beszélgetésünk győzött meg arról, hogy Anitában még mindig a gyámoltalan kislányt látom. Valójában ő már anya. Békén kell hagynom őt. Élje a saját életét.”

Anita kezelése új fordulatot vett Glória színeváltozásával. Az anyja most már nem akadályozta abban Anitát, hogy kialakítsa önálló, férjmentes, de férfikapcsolatra nyitott életét.

Dénes mintha kamionsofőrnek született volna, annyira szeretett hatalmas járművével bolyongani a világban. De ahhoz a kamionsofőr-fajtához tartozott, amelyik hazatérvén egy hosszabb utazásból, gondos, rendezett családi környezetre vágyott, olyan feleséggel, aki kitalálja legtitkosabb gondolatait, sőt vágyait is… Határozott, jóképű és rámenős lévén, talált is (mindig) ilyen asszonyt. A baj hirtelen robbant be Dénes életébe. Hazaért egy fárasztó út után, de hiába kereste az otthon melegét. A lakás teljesen üres volt, néhány bútor maradt ott, és egy rövid levél: „elmentem, ne keress, nem akarlak látni többet. Imola”.

Dénes úriember volt. Ha megkérték valamire, ő tette, amit kell: jelen esetben nem kereste az asszonyt. Ellenben a vigasztalást, azt igen. Eleinte készséges lányokat halászott le az internetről (naponta néha többet is), majd egyre sűrűbben látogatta a lakásához közel eső „drink bárt”, amelyet régen egyszerűen kocsmának hívtak.

Nehéz elképzelni, hogy egy kamionsofőr könnyen eltéríthető, ha elindul a lejtőn (ahogy a kamion is könnyen irányíthatatlanná válik egy hibás mozdulatot követően). Ennek egyik oka, hogy a kiszámíthatatlan idejű utak miatt a barátságok könnyen megszakadhatnak, és a kamionsofőr magányossá válik. Ami a legtovább megmarad, az a fajta asszony, akinek a hátán is lehet fát vágni. Most viszont ez az asszony sincs többé, jelezve, hogy az asszonyi tűrőképességnek is határai vannak. Dénes – sok férfitársához hasonlóan - nem érzékelte ezeket a határokat és pórul járt.

A mi kamionsofőrünk – eltérően a vélt többitől – az alkoholizmus kifejlődésének egy viszonylag korai stádiumában észbe kapott: talán nem kellene fejjel a falnak rohannia. Mielőtt túlbecsülnénk Dénest, gyorsan hozzá kell tennünk, hogy ehhez a felismeréshez nem egyedül jutott: egy hét éves fiú segítette hozzá. Amint éppen rogyadozó léptekkel ment hazafelé, a lépcsőházban találkozott Áronnal, aki kedvesen ráköszönt, majd ezt mondta: „Olyan vagy, mint Feri bácsi.” Dénes meglepődött és megkérdezte Árontól, hogy „miért, milyen ember az a Feri bácsi”. „Amikor Toncsi néni elküldi vásárolni, csak hajnalban talál haza, amikor mindenki alszik.” „De hát most még nincs hajnal…” vetette Dénes a fiú szemére az ellentmondást. A fiút azonban nem lehetett zavarba hozni. Kedves, lágy hangon mondta Dénesnek: „Azt mondtam Feri bácsinak a múltkor, hogy vegye észre, nemcsak alkohol van a világon. Én is itt vagyok, a hugi is itt van, és velünk is törődnie kéne, még ha csak a nagybátyánk is.”

Dénest szíven ütötték ezek a mondatok. Amikor teljesen kijózanodott, azonnal felhívta Adélt, a nővérét (egy viszonylag távoli városban lakott), és bejelentkezett hozzá. Adélnak virágcsokrot vitt, a gyerekeknek játékot (ha nem is életkorukhoz illőt, mert arra nem emlékezett pontosan). Adélnak azután elmondott mindent. Tőle kapta meg a telefonszámomat.

A kamionsofőr a rendelőben zavarban volt, nehezen találta a szavakat. Többször is megjegyezte, hogy nem a szavak embere, és nem is tudja, miért van itt, nem is tudja elképzelni, hogy egy vadidegen ember képes segíteni bárkin is, akit nem ismer. Aztán egy fél óra elteltével már ömlöttek belőle a szavak.

Dénes is azok közé tartozik, akinek az alkoholproblémáján hamar túljutottunk. Már az első beszélgetéskor feltűnt nekem, hogy egyetlen rossz szót sem szól feleségéről, Imoláról. Ez némi optimizmusra adott okot: talán magában keresi majd a megoldás kulcsát. Valóban így történt. Az öndiagnózis nem várt sokáig: „nem tudok szeretni, doktor úr, ezért hagynak el a nők. Meg lehet azt tanulni?” Hát persze, nyugtattam meg. És Dénes beiratkozott a szeretet iskolájába. Fél év múlva már nem vezetett kamiont.

Amikor belépett az ajtón, egyértelművé vált, hogy Linda igazat írt, amikor levelében kétségbeesetten kért sürgős segítséget tőlem. Úgy érezte, életveszélyben van. Bal szemén a napszemüveg friss monoklit takart, bizonyítékául annak, hogy fenyegető környezetben él. A „fenyegető környezet” férje, Iván volt, aki naponta ütötte meg, rugdosta a testét, amikor már a földre zuhant. És mindez évek óta tartott.

Linda többször „kitette a szűrét” Ivánnak. De minden alkalommal a férfi „visszakönyörögte magát”. Arra a kérdésre, miért tartott ki ilyen sokáig Iván mellett, Linda tömören válaszolt: „képtelen voltam elhagyni. Ő az én életem párja”.

Linda élete párja már házasságuk első évében kétszer úgy megverte Lindát, hogy kórházban kellett kezelni. Később az asszonynak kétszer volt bordatörése, egyszer pedig a bokáját ínszalagszakadás miatt megoperálták. Volt egy időszak Linda és Iván életében, amikor a szomszédok naponta hívták ki a rendőröket, mivel féltették Linda életét. Linda mindannyiszor megtagadta, hogy feljelentse Ivánt.

„Ha legalább inna, doktor úr, azonnal elhagynám! Undorodom az alkohol szagától is. De nem iszik. Színjózanul törnek rá gyilkos indulatok, és ilyenkor megfékezhetetlen. Ha szembeszállok, az a baj, ha nem, akkor meg az.”

Lindát kértem, azonnal költözzön el otthonról. Megígérte. Két napig izgultam, meg tudja-e tenni. Megtette. Az egyedül élő édesanyjához költözött. Iván naponta többször hívta, fogadkozott, hogy megváltozik. Linda erőt kapott a találkozásainktól, és nem gyöngült el Iván könyörgéseitől és fogadalmaitól. Az állandó rettegésből kiszabadulván, Linda nyitott lett arra, hogy feltegyem neki a kérdést: miért?

Miért élt évekig rettegésben? Miért nem tudott az egyre brutálisabb Ivántól elszakadni? Miért hagyta, hogy évekig verjék, kínozzák? Miért maradt egy számára elviselhetetlen kapcsolatban?

Linda úgy járt hozzám, mint egy diáklány, aki szemináriumra jár. Jegyzetfüzet volt nála, és mindent feljegyzett, ami az elhangzottakból fontosnak tűnt a számára. De feljegyezte álmait és gondolatait is. Önéletrajza végén ezeket a mondatokat olvastam:  „most jutottam el a jelenig. Találtam magamnak egy orvost, aki egyfolytában kérdez, és én egyetlen kérdésére sem tudok válaszolni. Hát hogy éltem én idáig?”

Soha sehol senki nem kérdezte Lindát, sem az anyja, sem az apja, sem a férje, senki. Ő sem tett fel soha magának kérdéseket. Ezért örültem annak, hogy önéletrajzát kérdéssel zárta. A továbbiakban ennek a kérdésnek a megválaszolására fordítottuk figyelmünket: hogy élt Linda addig, amíg nem találkoztunk?

A legkésőbb azt tudtam meg, hogy öt éves korában meghalt az apja. Erről eleinte nem tudott beszélni. Később is csak egy-két töredékes mondatot. Álmaiból kiderült, hogy apja halálát gyermekként azzal hozta összefüggésbe, hogy rossz tanuló volt, és apja azzal büntette, hogy örökre elhagyta őt. Iván azért férkőzött mélyen a szívébe, mert sok tulajdonsága emlékeztette apjára. És főleg: a lelke mélyén jóvátételt érzett. Úgy érezte, hogy mindezzel a szörnyűséggel a sors igazságot tesz. El kell viselnie férje brutalitását, mert ezáltal teszi jóvá mindazt, amit az apja ellen elkövetett. A „diáklány” megtalálta a választ a kérdésemre: miért.

„Nincs bűn, amit jóvá kell tennie, kedves Linda. Az édesapja halála nincs összefüggésben azzal, hogy az iskolában nem tanult rendesen.” Ez a feloldozás Lindának szárnyakat adott. Ivánnak nem volt többé hatalma fölötte.

Ottó kis ívben befordult egy mellékutcába, és nekiment egy másik autónak. Az ütközéstől a bal karja eltört, meg kellett operálni. A balesetet követő nap a Traumatológiai Osztályon nyugtalanság tört rá. Később erősen verejtékezni kezdett. Amikor már félrebeszélt, pszichiátert hívtak. A pszichiáter javaslatára egy deci bort kapott. A megivott bortól jobban lett. A főorvos behívta a szobájába Ottó feleségét, Renátát, és közölte vele, hogy a férje alkoholista.

Renáta hirtelen nem tudta, mitévő legyen. Férje soha nem ivott, még étkezéskor sem fogyasztott egy korty alkoholt sem. Nem akarta elhinni, hogy ez a józan ember alkoholista. A főorvosnak csak annyit mondott, hogy köszöni az információt, majd az erős nyugtatók hatása alatt szendergő férjéhez sietett. Miután nem tudott vele érdemben beszélni, hazament. Otthon összehívta a családot; két bátyját, húgát, anyját, gyerekeit, férje szüleit és egyik fiútestvérét. A család előtt rövid beszédben összefoglalta az eseményeket. Ottó lehetséges alkoholizmusáról csak annyit mondott: soha nem gondolt rá, szerinte Ottó nem hajlamos ilyesmire, de tévedhet. A család realitáskontrollal rendelkező tagjai azon az állásponton voltak, hogy egy orvos nem beszél felelőtlenül, tehát fel kell készülni Ottó családi gyógykezelésére, amelyben mindenki valamilyen fontos szerepet kap. Ezen kívül kell persze egy addiktológus is, hogy nagy hülyeséget ne kövessenek el. Így kerültem Ottó látóterébe. A hitetlenek csak hümmögtek, várjuk ki a végét, mondogatták.

Ottó, mire eljutott addig, hogy traumatológiai szempontból gyógyultan távozhatott a kórházból, felesége vezérletével jól szervezett családi program várta. A rendelőmben rögtön szabadkozott: „doktor úr, nem önként jöttem, revolvert tartanak a hátam mögé. Két út áll előttem: vagy fejet hajtok a családi terror előtt, vagy a hajléktalanság veszélye les rám. Ön melyik utat választaná?”

Biztosítottam, hogy nem én állok válaszút előtt, viszont abban tudok neki segíteni, hogy megtudja, hogyan került ebbe a csapdahelyzetbe, és abban is segítem őt, hogyan lábaljon ki belőle. A két „rossz” (alkohol - a család totális kontrollja) között való választás helyett talán egy harmadik út körvonalai is felsejlenek majd.

A „családi terror” huszonnégy órás ellenőrzést jelentett. Ottónak sem módja, sem alkalma, sem lehetősége nem volt arra, hogy alkoholhoz jusson. Egyetlen szabad pillanata a velem való egy órás beszélgetés volt. Ilyenkor végre elengedhette magát, egy kicsit a kocsmában érezhette magát, barátok között, egy kicsit megszabadulhatott a gyanakvó szemektől. Nálam nem kellett dugdosnia az italt; ha képletesen is, de a szemem előtt „ihatott”.

Hamar kiderült, hogy Renáta és Ottó házassága a kulcsprobléma, amelyre Ottó zugivása épült. A két embernek semmi köze nem volt egymáshoz, így kapcsolatuk ádáz hatalmi küzdőtérré változott az évek folyamán.  Renáta ideje akkor jött el, amikor a traumatológus főorvos mintegy felhatalmazta arra, hogy „vállalja férje alkoholizmusáért a felelősséget”. Renáta vállalta. Nem volt számára kérdés, mit kell tennie. Meg kellett férjét mentenie. Azaz át kellett vennie a családban a hatalmat.

Ottó eleinte tiltakozott. Kijátszotta családja tagjait és ivott. Később – talán beszélgetéseink hatására – belátta, hogy megcsúszásainak semmi igazi értelme nincs. Ekkor fejet hajtott és elfogadta az asszony által diktált feltételeket. Ottó hónapok óta absztinens, és arra készül, hogy méltó partnere legyen Renátának. De ehhez még sokat kell tanulnia.

 „Tud egy jó gyerekpszichológust? Nem bírok a lányommal. Még csak öt éves, de szétszedi a lakást, a bátyja felett zsarnokoskodik, és engem kimondottan utál. Sürgős segítségre van Lilinek szüksége. Tud valakit ajánlani neki, doktor úr? Tudom, hogy ön nem foglalkozik ilyen kicsikkel.” Hogy ne tudtam volna valakit ajánlani. Kiváló gyerekpszichológusok sora várja a viselkedési problémákkal küzdő gyermekeket. De most valahogy azt súgta az ösztönöm, nem rájuk van szükség. Ha a gyermek még óvodáskorú, és problémák vannak vele, sokszor a szülői viselkedést tükrözi csak vissza, ha nehezen kezelhető. Beszéljük meg, miről is van szó valójában, javasoltam, hogy tisztábban lássak.

Piroska eljött, és ebből a találkozásból újabb találkozások születtek. A megérzésem helytállónak bizonyult: nem Lilivel volt baj elsősorban, hanem a szülőkkel, az apával és az anyával. Az apával kapcsolatos bajok súlyosságát már az a tény is jelezte, hogy Lili apját máig nem ismerhettem meg. Bulcsú nem foglalkozott gyermeknevelési kérdésekkel, nem is volt jelen a családban. Piroska viszont létkérdésnek érezte, hogy a gyermekekkel minden rendben legyen, ezért bármire képes volt, ahogy egy anyához illik. Hát akkor mi lehetett a baj vele, kérdezhetik joggal.

Piroska és Bulcsú házassága kezdettől komoly terheket hordozott. A gyermekek születését megelőzően évekig együtt éltek, és ekkor már kiderült mindkettejük számára, hogy nem tudnak mit kezdeni egymással. Azon túl, hogy kevés érzelmet tudtak egymásból kisajtolni, érdeklődési körük is teljesen más volt. Ahhoz, hogy el tudják viselni egymást, az együtt töltött idő nagy részében együtt ittak. Mindkettejüket több ízben kezelték alkoholfüggőség miatt.

Ennek ellenére nem szakítottak. Ez Piroska egyik tévedése volt. Személyiségének abból a vonásából fakadt, amely az ismert rosszat többre értékelte az ismeretlen jónál.

Amikor Piroska először terhes lett, annyira megörült a váratlan jövevénynek, hogy azonnal abbahagyta az ivást. Boldogan készült az anyaságra. Ez a készülődés annyira eredményesnek bizonyult, hogy néhány önfeledt és kiegyensúlyozott év következett fiával, Gergellyel. Gergely mindenben megfelelt az anyai elvárásoknak. Szép volt, kedves volt, ragaszkodó és érzékeny volt. Piroska szerette a meséket, Gergely rajongott a mesékért. Piroska táncra perdült, ha jó zenét hallott, Gergely minden zenére önfeledten táncolni kezdett, amivel elbűvölte anyját. E szerelem zavartalansága nem tartott sokáig.

Piroska úgy érezte, meg kell ajándékoznia fiát egy testvérrel. Lili jövetelét előre megtervezte. Bár évek óta nem éltek szexuális életet Bulcsúval, az asszonynak sikerült újra elcsábítania a férfit. Lili hamarosan útban volt, s bár a megszületése után néhány nappal anya és fia mámoros táncot lejtett örömében, ennek a mámornak hamarosan vége szakadt. 

Gergely csak annyit érzékelt, hogy mással is osztoznia kell anyján. Sőt, mintha erre a másik személyre anyja több időt szánna. Nyűgös lett, többet követelt. Az anyja ezt rögtön felfogta, és bűntudata lett fiával szemben.

Az tűnt nagyobb problémának Piroska számára, hogy Lili más volt, mint Gergely. Öntörvényű, makacs, befolyásolhatatlan. Piroska egyre nagyobb feszültséget érzett, amikor lányával kellett szót értenie. Iszonyatos álmai voltak, amelyekről nem akart tudomásul venni: álmában késsel szurkálta Lilit.

Mindezekről senkivel nem tudott beszélni. Bulcsút nem érdekelték lelki kérdések. Büszke volt rá, hogy sokat keresett, és családja nem szenved semmilyen anyagi hiányban.

Első találkozásunk Piroskát ráébresztette arra, hogy szüksége van ezekre a tisztázó beszélgetésekre. Fokozatosan értette meg, hogy nem a lánya „utálja őt”, hanem fordítva. Ő az, aki kezdettől fogva mély ellenséges érzelmeket közvetít a lánya felé. Ahhoz, hogy ezeket az érzelmeket át lehessen alakítani, arra volt szükség, hogy Piroska megértse ellenségessége gyökereit. Így jutott el az anyjához. Lili külseje is anyját idézte. Belső tulajdonságai pedig „kísértetiesen” hasonlítottak anyjára. A probléma ekkor leegyszerűsödött. Piroska az elé a feladat elé került, hogy rendbe tegye lelkében anyjával való kapcsolatát. Ehhez még sokat kellett járnia hozzám. Lili fokról fokra vált „problémamentes” óvodássá.

Amikor Zsolttal megismerkedtem – ő nyomozta ki a telefonszámom és kért tőlem időpontot – már hónapok óta absztinens volt. Azon nem tudni hány – de feltehetően nem kevés - heroinfüggő közé tartozott, akik spontán, orvosi segítség nélkül képesek voltak megszabadulni a herointól. Még ha ezt a bátran megszerzett, törékeny absztinenciát nem is mindig sikerült hosszú ideig megtartaniuk.

Azért keresett meg, mert félt attól, hogy visszaesik. Bátornak érezte magát, hogy abbahagyja az „anyagot”, de ahhoz nem érezte elég bátornak magát, hogy egyedül kibírja anyag nélkül. Ráadásul éppen akkor komor felhők tornyosultak körülötte.

Szüleivel, bátyjával és bátyja feleségével laktak négyesben egy külvárosi kertes házban. Zsolt programozó volt, munkáját intenzíven és hobbiszerűen végezte, a munkája volt a fő kedvtelése, ahogy ez a programozóknál megszokott. Szüleit „istencsapásként” érte, hogy kiderült fiúkról, heroin-problémája van. Megszokott napi rutinná vált, hogy Zsoltot, bár már 26 éves elmúlt, ellenőrizték. Anyja este szétszedte az aznap levetett ruháját, átkutatta, megszagolta, zsebeit kiforgatta. A bankszámláját is két naponta kontrollálták az interneten. Vizeletét hetente vizsgálták meg gyorsteszt segítségével. Apja zseblámpával bevilágított mindkét szemébe, és azt kutatta, pupillái mennyire szűkek vagy tágak, illetve fényre mennyire élénken reagálnak. Akár szűkek, akár tágak voltak a pupillái, ez szülei szerint egyet jelentett a visszaeséssel.  Ha fáradtan jött haza, azonnal gyanút fogtak, biztosan belőtte magát. Ha túl élénknek mutatkozott, biztosak voltak abban, hogy Zsoltot az anyag dobta fel. Hiába magyarázta, hogy munkahelyén izgalmas feladatot kapott vagy megismerkedett egy vonzó lánnyal…

Amikor elkezdtük beszélgetéssorozatunkat, Zsolt azon a határon volt, hogy kipakol otthon. Nem tudta elviselni szülei mérhetetlen (és Zsolt szerint fölösleges) gyanakvását. Nem tudta magát belehelyezni szülei helyzetébe: nem értette, miért van szükség arra, hogy naponta ellenőrizzék. És ami még rosszabb: miért van szükség állandóan abban a hitben élni, hogy fiúk heroinozik. Úgy érezte, teljesen mindegy, mit tesz, akár használ, akár nem használ anyagot, ő a szülei számára örökké aktív „anyagos” marad. A vizeletteszt folyamatosan negatív lett. Ez sem nyugtatta meg a szüleit. Úgy gondolták, Zsoltot biztosan kioktatták a „haverok”, hogyan kell olyan ételeket, esetleg gyógyszert fogyasztani, hogy a heroin bomlásterméke ne jelenjen meg a vizeletben.

Tisztában voltam vele, hogy Zsolt – segítség nélkül – hamarosan visszaesik. A visszaesést pedig az az állandóan jelenlévő frusztráció fogja kiváltani, amelyet szülei gyanakvása idézett elő. Első lépésben azt terveztem, hogy Zsoltot felvértezem a frusztráció ellenszereivel, s ha ez sem segít, bevonom szüleit a kezelésbe. Próbáltam megértetni vele, hogy legyen megértőbb a szüleivel. Nekik sem lehet könnyű. Ráadásul ha indulatosan nekik esik, ez újabb ok lesz arra, hogy „intézkedjenek”. Az intézkedés ebben az esetben egyet jelentett azzal, hogy beviszik az egyik kórház pszichiátriai osztályára. Annak ellenére, hogy Zsolt is tudta, szülei is tudták, a pszichiátriai osztály kétélű fegyver Zsolt gyógyulásában. Amennyire segíthet, olyan mértékben árthat is. Például azzal, hogy itt ismerkedik meg hasonló anyagosokkal.

Zsolt nehezen megszerzett anyagmentességének megőrzése érdekében végül bevontam szüleit is a kezelésbe. Határozott és egyértelmű voltam. Közöltem velük, hogy gyermekük betegségével kapcsolatban valamennyi felelősséget átvállaltam tőlük. Nekik semmi tennivalójuk ebben az ügyben, kizárólag annyi, hogy támogassák Zsoltot minden egészséges törekvésében. Fél év türelmi időt kértem tőlük. Megkaptam. A szülők még néhányszor próbálkoztak ellenőrzéssel, de Zsolt ilyenkor mindig erre a megállapodásra hivatkozott. Szabaddá vált előtte az út a tartós heroin-mentesség felé.

A fogyókúra olyan kampányszerű erőfeszítések összefoglaló elnevezése, amelyek az ember vélt vagy valós testsúlyfölöslegének csökkentésére irányulnak. A kifejezésben benne rejlik az a dilemma, vajon megváltoztatható-e az emberi viselkedés kampányszerűen. A dilemma megértéséhez érdemes végiggondolni, hogy a fogyókúra alapját képező probléma kettős természetű, a gondolkodás és a cselekvés szintjén jelenik meg. Gondolkodási zavarnak tekinthető ugyanis, amikor egyesek, függetlenül attól, valójában mekkora a súlyuk, úgy vélik, kövérek (anorexia). Viselkedési zavarnak fogható fel, ha valaki fokról fokra egyetlen örömforrásra szűkül be, az evésre. Ez ugyanolyan kényszeressé válhat, mint a szenvedélybetegeknél a kábítószerek rendszeres fogyasztása; eszünk örömünkben, bánatunkban, ha elhagytak minket, ha mi hagytunk el másokat, ha nincs munkánk, ha van munkánk, ha rossz jegyet hoz haza a gyerek, ha a boltban emelkednek az árak…

Szemben azokkal, akik karcsúan is terebélyesnek, teltnek, sőt elhízottnak érzik magukat, a kövérek egy csoportja kövérségét nem érzi problémának. A pszichiátriai gyakorlatban ilyenkor a kövérség egyfajta „mellékleletként” kerül elő, és a páciens maga is rácsodálkozhat, hogy a látszólag teljesen más típusú lelki problémái milyen sűrű hálóként szövődnek össze testsúlytöbbletével. A kövérségét, mint problémát elhárítók – szélsőséges esetekben – kifejezetten szépnek és vonzónak is tarthatják magukat: a testükről kialakított képük elszakad a valóságtól. Ez gyakran csoportjelenség, hiszen az ilyen embereket gyakran hasonlóan kövér emberek veszik körül, kövér a feleség, kövérek a gyerekek, talán a szülők és a testvérek is. Ekkora testtömegek környezetében az ember nem gondol minden nap arra, hogy a karcsúság a divat.

A hétköznapi klinikai gyakorlatban elsősorban azokkal az elhízott emberekkel találkozunk, akik ezt nem csekély problémának élik meg és mindent megtesznek azért, hogy lefogyjanak, méregdrága „léböjt-kúrákat” vállalnak és egyéb tortúráknak is hajlandók alávetni magukat. A ma Magyarországon „fogyókúra” címszó alatt alkalmazott orvosi diagnosztikai és terápiás eljárások fő buktatója az, hogy a kövérséget döntően fizikai betegségnek tekintik, amelyben a pszichológiai tennivalók másodlagosak. A „kilogrammok” bűvöletében a probléma lényege (viselkedési és gondolkodási zavar) elsikkad. Ezért jelenhet meg a megoldás egyfajta kampányszerű nekibuzdulásként. A tűzoltás-jellegű stratégiák – sajnos – valóban csak tüzet oltanak, mivel hárítják a probléma idült természetét. Idült problémákat csakis napi, tervszerű és szisztematikus erőfeszítések révén oldhatunk meg. Ebben helyet kaphatnak a szomatikus medicina eszközei is (hiszen az elhízás számos fizikai betegséggel van ok-okozati összefüggésben).

Mindebből következik, hogy a szubjektív és objektív testsúlytöbblet „ellen” a harcot elsősorban viselkedésváltoztató módszerekkel, vagyis pszichoterápia révén vehetjük fel. Ha a „fogyókúra” úgy kezdődik, hogy a páciens hiedelmei, testképe és evészavara változatlanul fennállnak, megjósolható a kudarc. A viselkedésváltozás nehéz munka, érthető, ha sokakban ellenállást kelt. Mégsem kerülhető el, legalábbis azoknál, akik valóban érdemi megoldásokat keresnek.

Hajnalka harminc évesen halt meg súlyos alkoholfüggőségben. Soha nem találkoztunk. Szerelme, Gáspár néhány alkalommal járt nálam halálát követően. Tanulságos történetét rajta keresztül ismerhettem meg.

Pácienseimtől megtanultam, hogy sokszor azért nem sikerül az alkoholizmusból való kilábalás, mivel az alkoholfogyasztó meg van arról győződve, hogy képtelen alkohol nélkül élni. Ez a hiedelem makacs rögeszmévé válhat, és megfojt minden kezdeményezést, amely a gyógyuláshoz segíthetne.

Ez történt Hajnalkával is. Neki ez a rögeszme az életébe került.

Gáspár máig nem tudott napirendre térni az események felett. A törékeny huszonöt éves fiatalember ma is a lány lakásában él. A lány szülei két évig odaadták neki a lakást azzal a kikötéssel, hogy ez alatt az idő alatt megoldja lakás- és más problémáit. A két év letelt, a problémák fennmaradtak, Hajnalka szülei további egy év haladékot adtak. Gáspár azért jött, hogy a közelgő határidő szorításában valamilyen döntésre jusson életével.

Amíg Gáspár megoldatlan marihuána-problémáján dolgoztunk (mert ez állt döntésképtelensége mögött), fokozatosan kirajzolódott Hajnalka életének utolsó, drámai szakasza is, Gáspár szemszögéből. A rendkívül jó képességű, szép és öntörvényű lány élete utolsó éveiben folyamatosan ivott. Ezt a kényszeres ivást Gáspár iránt kibontakozott szerelme sem csökkentette. Gáspár így ismerte meg, így fogadta el, így szerette meg, és fel sem merült benne, hogy lehetne ez másként. A lány így teljesen sorsára maradt az ivással.

Egy budapesti pszichiátriai osztályon kezelték halála előtt fél évvel, amikor már nagyon súlyos szorongások gyötörték. A kezelőorvosai nem foglalkoztak alkoholizmusával (ez sajnos nem túl ritka jelenség), mivel meglepetésükre Hajnalka igen könnyen vészelte túl az elvonási időszakot. Úgy gondolták, az alkoholizmus csak akkor probléma, ha súlyos elvonási tünetekkel jár.

Ez a gyors és könnyen megszerzett absztinencia megdöbbentette Hajnalkát. Szentül hitte, hogy neki az alkoholivás abbahagyása az életébe kerül. Elementáris szorongás töltötte el, ha arra gondolt, eltelik egy nap alkohol nélkül. És most itt van, egy hete nem iszik, él, és könnyebbnek érzi magát.

Talán ekkor még meg lehetett volna menteni az életét, ha bárki is komolyan vette volna alkoholfüggőségét.  Talán az volt sorsának egyik megalapozója, hogy Hajnalkán nem látszott a baj. Jó külseje volt, jól kommunikált (látszólag), az alkohol nem ült ki az arcára. Már visszafordíthatatlan folyamatok játszódtak le a szervezetében (különösen a májában), mégsem keltette azt a benyomást senkiben, hogy hamarosan meghal. Talán őt is a problémát visszatükrözni képtelen környezete tévesztette meg. Azok az emberek, akikkel naponta találkozott, akik szerették, aggódtak érte, mégsem tudtak semmit tenni az érdekében.

A kórházi kezelést követően néhány hétig nem ivott. De speciális kezelés nélkül nagyon gyorsan visszaesett. Halála napján annyit mondott Gáspárnak: „nem voltam e világra való”.

Ezzel a mondattal is félrevezetett mindenkit, saját magát is.

A szakemberek szerint az alkoholizmus gyógyításának és öngyógyításának a „nedves” társadalmakban sajátos kultúrája van. Ez a kultúra jelöli ki a probléma gyors felismerésének és a megoldási lehetőségeknek széles körét. Ennek a kultúrának sajnos Magyarországon a nyomait is alig lehet látni. Abban reménykedhetünk, hogy az Anonym Alkoholisták (AA) csoportjainak egyre nagyobb térhódítása olyan kultúrát importál, amely fokozatosan elterjedve nemcsak egy szűk, az AA csoportokba rendszeresen járók számára ad kapaszkodót az alkoholizmusból való kilábalásra.

Egy héttel kezelése megkezdése után Károly felesége, Márta, arra lett figyelmes, hogy férje imbolyog a konyhában, nyelve beszéd közben összeragad, olyan, mintha részeg lenne. Pedig már azt hitte, most minden rendbe jön. Károly végre jelentkezett a pszichiáternél, majd ünnepélyes fogadkozások között – állítólag – abbahagyta az ivást. És most megint részeg…

Az asszony úgy érezte, szembesítenie kell a látottakat Károllyal. De a férfi tagadta, hogy ivott. A szóváltást követően Károly dühösen elrohant otthonról. Hajnalban érkezett haza, láthatóan és egyértelműen italos állapotban.

Amikor másnap Károly és Márta megjelent nálam a megbeszélt időpontban, az asszony bejelentette, hogy válik. Férje megszegte a szavát, nem hagyta abba az ivást, amely annyi nyomorúságot okozott a családnak. Károly esküdözött, hogy csak azért esett vissza, mert felesége ráfogta, hogy ivott, holott egy korty alkohol sem volt benne.

„Igazságosztó” szerepemben – az apró részletek ismeretében – mindkettejüknek igazat adtam. Az asszony valóban nem túlzott, Károly tényleg úgy viselkedett, mintha részeg lenne. Károlynak is igaza volt, mert mégsem volt részeg. Lehet-e „részeg” egy alkoholbeteg alkohol nélkül? A válasz: igen. A magyarázat a pavlovi feltételes reflexekben keresendő. Károly, ahogy Pavlov kutyája az ételt, úgy „várta” az alkoholt. És ahogy a csengőre beindult a kutya nyálelválasztása, úgy indult ne Károly szervezete a munka után a konyhában, amikor és ahol rendszerint inni szokott. Erre a helyzetre reagált úgy, mint amikor hozzájutott az alkoholhoz. Pedig tényleg nem ivott.

Károly visszaesése így vált önmagát beteljesítő jóslattá. Márta, miután nem tudta, hogy lehet valaki „részeg” ital nélkül is, részegnek nevezte Károlyt. Ő pedig ezt az igazságtalanságot valódi részegséggel „köszönte meg”, újra inni kezdett.

Azóta három év telt el, újabb visszaesés nélkül. A történet tanulsága az, hogy visszaesés részleteinek és okainak feltárása hozzájárulhat annak elkerüléséhez. Ehhez persze az kell, hogy mind a férj, mind a feleség nyitott legyen a tanulásra.

Amikor bejött az ajtón, nem nézett a szemembe. Az egész beszélgetés ideje alatt elnézett mellettem. Hol a plafont, hol valamelyik képet bámulta a falon. Az első benyomás alapján magamban „Tücsöknek” kereszteltem el. Nagyon vártam már ezt a találkozást, amelyet szülei egy héttel előbb harangoztak be. Az anya volt a szóvivő, az apa csak ritkán szólt közbe. Ilyenkor az anya által elmondottak drámaiságából próbált valamit lefaragni. Ez a szereposztás Tücsök kezelése végéig megmaradt. Amikor gyógyszert írtam fel Tücsöknek, az apa próbálta a lányát lebeszélni róla, mondván, „nem olyan komoly a baj”. Szerencsére Tücsök rám hallgatott és nem az apjára. Mindkét szülővel folyamatos konfliktusban volt, csak más-más okokból. Nem véletlenül.

A baj nagyon nagy volt. Nagyobb, mint ahogy a felemás probléma-érzékenységgel megáldott anya ezt legzaklatottabb pillanatában megfogalmazta. A szülők szerint a fő probléma Tücsök folyamatos hazudozása volt. E mögött egy érdemi takargatni való bújt meg: a kábítószer iránt korán, tizenöt éves korában kialakított függőség annak minden vélt és valós velejárójával („drogkereskedés”, „bűnözés”, „prostitúció”, hogy csak a legsokkolóbbakat említsem).

Tücsökkel – két órán át – interjút készítettem. A világ számos országában használt, és már magyar viszonyokra is adaptált interjúból („Serdülőkori Problémák Értékelő Interjúja”) kideríthető volt, hogy a lány hol milyen mérvű problémákat érzékel magában és környezetében, és mennyire igényli a segítséget. A problémák súlyosságát a vizsgáló (én) is értékeli.  A két nézőpont alapján alakítjuk ki a segítés stratégiáját.

 Az első meglepetés az volt, hogy a szülők mennyire másként érzékelik a problémákat, mint Tücsök vagy én. Tücsök szerint az elsődleges probléma a kaotikus, nem biztonságos családi helyzet volt. A közgazdászként nagyvállalatnál vezetői beosztásban dolgozó, kiegyensúlyozatlan anya képtelen volt arra, hogy egyértelmű értékek mentén következetesen nevelje lányát, akinek pedig erre nagy szüksége volt. A szülők Tücsök öt éves korában elváltak. Az apa hamarosan újranősült. Az új házasságában gyermekei születtek. Ebben a családban Tücsök kakukkfióka volt. Az apa szerint Tücsök náluk jól érzi magát, („jól kell éreznie magát, hiszen itt mindenki szereti”).

Tücsökkel egyetértve én is súlyosnak ítéltem a felbomlott család nem biztonságos kereteit. Ugyanakkor kiderült számomra az interjúból, azaz Tücsök kérdéseimre adott meglepően őszinte válaszaiból, hogy a lány évek óta depressziós, sokat gondol a halálra, és egy halálesettel kapcsolatos élménye álmaiban vissza-visszatér, emiatt erős szorongásai vannak.

Ezeket a jelenségeket a lány nem tartotta fontosnak, én annál inkább. Később Tücsök elárulta, hogy azért nem tartotta fontosnak lelki tüneteit, mert „nem hisz a pszichológusokban”. Több pszichológushoz (vagy pszichiáterhez – nem tudta pontosan a különbséget) elvitték fiatalabb korában, de valahogy úgy érezte, nem veszik komolyan.

Mindezen túlmenően a legnagyobb különbség a szülők, Tücsök és az én megítélésem között egészségi állapotára vonatkozott. Hogy gond lenne Tücsök fizikai egészségével, erről semmi nem derült ki a szülők elmondásából. Miközben Tücsök évek óta folyamatosan betegeskedett. Első találkozásunkon is állandóan a légcsőhurutnak megfelelően köhögött. Szervezete ellenálló-képessége gyenge volt, minden banális fertőzés magas lázzal járó, hetekig tartó betegséget idézett elő nála.

A diagnózisok annyira különböztek egymástól, hogy ezek tisztázására, a nézőpontok közelítésére családi konferenciát hívtam össze.

Ezen a konferencián Tücsökkel tudtam a legjobban együttműködni. Rögtön megértette a közös családi beszélgetés értelmét. Átlátta, hogy miért van szükség a problémák és a tünetek értékelésére. A szülők egy ideig ellenálltak, értetlenségüknek adtak hangot. Megértettem őket, és Tücsköt is arra kértem, próbáljon megértő lenni szüleihez. Hiszen nagy út, nagy döntések előtt állnak. Sok mindent újra kell gondolniuk, előítéleteiket, látótérkieséseiket felszámolniuk.

Ez sok időt, nagy erőfeszítést igényel a részükről. De nem volt más módja annak, hogy Tücsök pszichológiai problémáinak fokozatos megoldásával egyidejűleg ők is rendbe tegyék az életüket. Ebben Tücsök tudott nekik a legtöbbet segíteni. És talán egy kicsit én is, azzal, hogy bátorítottam őket.