Gyakran fordul elő, hogy a páciens valamilyen alibi-problémával jelenik meg. Például arra panaszkodik, hogy magányos, vagy nem képes szakítani a párjával annak ellenére, hogy minden oka meg lenne rá. És közben a háttérben mondjuk súlyos nemi szerepzavar, nemi azonosulással kapcsolatos nehézségek állnak.
Az alibi-problémák között néha alkoholivással vagy kábítószer-fogyasztással kapcsolatos ártalmak vagy éppen hiedelmek is előfordulnak. Ezek a problémák tulajdonképpen egyfajta csalétket kínálnak a pszichiáternek. Kérdés, „ráharap-e”. Hogyan harap rá? Mit tesz, mit képvisel, hogyan áll neki a probléma kezelésének? Az igazi problémák – ha vannak - , akkor kerülnek elő, ha a pszichiáter jól vizsgázott.
Azzal azonban ritkábban szoktam találkozni, hogy az alibi-probléma sokkal később kerül elő, mint az igazi. Rita esetében ezzel kellett szembenéznem.
Rita – 23 éves diáklány – azzal keresett meg, hogy nem tudja, fiú-e vagy lány. „Ne nevessen ki, doktor úr, ez halálosan komoly. Fogalmam sincs, ki vagyok.” Mindenre számítottam, csak erre nem. Rita szőke volt és kék szemű; külseje Juhász Gyula Anna-verseit juttatta eszembe. A hangja is „Annás” volt, lágy, nőies. Mondandójának tartalma éles ellentétben volt azzal, amilyennek látszott. De, mint tudjuk, a látszat félrevezető lehet.
Több hónapos pszichoterápiás kezelés után Rita nőisége megerősödött. Amikor éppen arról beszélt, hogy már kevésbé érzi magát zavarban számára vonzó férfiak társaságában, elszólta magát. Azt mondta, hogy „kivéve, amikor nem tudom, éppen kivel vagyok.” Nem értettem. Hogy-hogy nem tudja, kivel van? Elnevette magát. „Hát jó, ha már itt tartunk, el kell valamit mondanom önnek. Még soha senkinek nem beszéltem róla.”
Kiderült, hogy Ritának filmszakadásai vannak. Félreértés ne essék: nem eszméletvesztéses rosszullétekre derült fény. Ha Rita epilepsziás betegségben szenvedett volna, feltehetően nem az én segítségemmel vált volna tünetmentessé: nálam avatottabb szakértők kísérték volna tovább útját. Rita havonta, kéthavonta egyszer mániákus alkoholivásba kezdett, amelyet napokig nem tudott abbahagyni. És ami még szomorúbb volt: alig emlékezett valamire is utána. Mindezt nem mondta el senkinek, mert szégyellte. Jobban szégyellte, mint azt, hogy nem érezte nőnek magát.
Fejlődésének ezen a pontján azonban Rita rádöbbent a filmszakadások komoly veszélyeire. Elszólása is ezt a belátást tükrözte. Félt, hogy az alkoholos ámokfutásai során kialakuló alkalmi kapcsolatai (hol nőkkel, hol férfiakkal) beleszólnak józan, rendezett életébe is. Nőisége megerősödésével felértékelődtek számára a férfiak: ha egy új partner megtudja, mi történik vele szinte önkívületi állapotban, azonnal faképnél hagyja.
Ez a motívum Ritát arra ösztönözte, hogy szembenézzen alkoholproblémájával, amire eddig nem volt képes. A kontrollvesztés értelmét kellett először megtalálnia. Az alkohol kikapcsolja az öntudatát, ez rendben van. De miért van erre szüksége? Miért van szüksége egy fiatal lánynak arra, hogy napokig ne tudjon magáról? Az alkohol által fellépő „tetszhalott” állapot egyfajta mini-öngyilkosságnak tűnt a számára. De miért van szüksége arra, hogy meghaljon, akár csak napokra is?
Záporoztak Ritában a kérdések. Lassan, fokozatosan kibontakozott számára egy sajátos magyarázó elv, amely elrendezte nyugtalan gondolatait. A nővé érés lezáratlansága depresszióssá tette. De ez a depresszió nem törhetett felszínre, mert ahogy a felszínre tört volna, hatalmas mennyiségű alkohollal szabott gátat ennek. Nővé válásakor az alkoholivás oka-fogyottá vált. Most már tényleg jöhettek a férfiak.
Utolsó kommentek