Boldizsárt is a szülei kísérték (hozták?) a rendelőmbe. Vele is az történt, mint sok más tizenéves páciensemmel: kiderült róla, hogy valóban szüksége van segítségre, de nem úgy, ahogy a szülei gondolták.
A szülők ugyanis úgy gondolták, hogy én leszek az ő meghosszabbított kezük: amire ők nem képesek (a szigor vagy az érzelmi zsarolás eszközeivel), arra leszek képes én. A „még hatékonyabb szülő” szerepe soha nem tetszett nekem igazán. Még akkor sem, ha be kellett látnom, ideig-óráig ez a szerep adatott sorsul nekem. Boldizsár is azért került hozzám, mert „lebukott”. És úgy bukott le, ahogy általában a korosztálya szokott; mindent megtett azért, hogy kiderüljön, a napnál világosabbá váljon, hogy „füvezik”, marihuána cigarettát szív. A dohányzásnak ezt a formáját persze Boldizsár soha nem gondolta igazán komolyan. Amolyan „balhénak” szánta, egyfajta „csendes provokációnak”. És hát ez a balhé nagyobbat „szólt”, mint ahogy erre számíthatott; szülei a provokációra azonnal (két pofon) és kétségbeesetten (rendőrségi tanácskérés, drogstop, szülőcsoportok, barátok, ismerősök) reagáltak.
Nem én voltam az első hivatásos segítő Boldizsár életében. A többiek – három orvoskolléga – megriadt a „fű” szó hallatára, és visszalépett Boldizsár kezelésétől. Az utolsónak az én nevem jutott eszébe, csak hogy „azért mondjon valamit”.
Már az első beszélgetés során egyértelművé vált előttem, hogy Boldizsár számára sem a marihuána, sem más kábítószer nem jelent többet, mint a kamaszkori kíváncsiság tárgyát és a szelíd lázadás egyik megnyilvánulási módját. Sokkal komolyabb problémával küszködött, olyannal, amelyre általában nem érzékenyek a szülők, legalábbis azok, akiknek a gyermekei hozzám kerülnek. Nem tudta eldönteni, hogy fiú vagy lány.
Ez igazán akkor derült ki, amikor Boldizsár egy furcsa álmot látott, ezt meg is jegyezte, és elhozta egyik óránkra. Az álomban Boldizsár lány volt. Egy lány, aki terhes, gyermeket vár. Az álom során szülési fájdalmak léptek fel, majd az álombéli lány megszülte gyermekét.
Az álomról való beszélgetés során Boldizsár bevallotta, hogy sokszor képzelte magát lánynak. Szinte kizárólag lányokkal barátkozott, és a lányok nem szexuális tárgyként jelentek meg a fantáziáiban.
Az álmot több hosszú beszélgetés előzte meg Boldizsár szüleiről. Apjával az elmúlt tizenhat év alatt egyetlen meghitt, közvetlen beszélgetésre nem került sor. Emlékei szerint az apa szándékosan „nem avatkozott bele” Boldizsár lelki életébe: többször kifejtette, csak akkor kerül sor majd érdemi beszélgetésre, ha Boldizsár érett, értelmes felnőtt lesz, akivel Heideggerről és Nietzschéről lehet beszélgetni. Ennél fogva Boldizsár gyűlölte a filozófusokat, és nagy szüksége volt valakire, aki elfogadható férfiminta lehetett volna a számára.
Az anyjával sem volt sokkal jobb a helyzet. A több nyelvet beszélő tanárnő képességeit igencsak próbára tette egyetlen gyermeke nevelése. Türelmetlen volt, indulatos, olykor kifejezetten agresszív. Egyik sem olyan tulajdonság, amely a gyermeknevelés hasznára válna. Viszont az anya férj nélkül, magányosan élő nővérével, Hedviggel, Boldizsár keresztanyjával egészen más volt a helyzet. Benne mindaz megvolt, ami húgából hiányzott. Sokat foglalkozott Boldizsárral, megszerettette vele az olvasást és a természetet. Így Boldizsár sokat olvasott és kirándult.
Az álom megértette velem, hogy Boldizsár számára miért vagyok nagyon fontos. Döntési helyzetben van: el kell döntenie, hogy fiú vagy lány. Élete első tizenhat éve kevés volt e döntés meghozatalához. Főleg azért nem, mert – a férfiak szempontjából - nem volt kivel azonosulnia. A hozzá legközelebb álló Hedvig volt az egyetlen, aki mintaként szóba jöhetett… Azon az éjszakán Boldizsár „megszülte” a döntést.
Hetekkel a különös álom és álommunka után Boldizsár megismerkedett egy lánnyal. Az első lány volt az életében, aki számára ő volt a „férfi”.
Utolsó kommentek