Dénes mintha kamionsofőrnek született volna, annyira szeretett hatalmas járművével bolyongani a világban. De ahhoz a kamionsofőr-fajtához tartozott, amelyik hazatérvén egy hosszabb utazásból, gondos, rendezett családi környezetre vágyott, olyan feleséggel, aki kitalálja legtitkosabb gondolatait, sőt vágyait is… Határozott, jóképű és rámenős lévén, talált is (mindig) ilyen asszonyt. A baj hirtelen robbant be Dénes életébe. Hazaért egy fárasztó út után, de hiába kereste az otthon melegét. A lakás teljesen üres volt, néhány bútor maradt ott, és egy rövid levél: „elmentem, ne keress, nem akarlak látni többet. Imola”.
Dénes úriember volt. Ha megkérték valamire, ő tette, amit kell: jelen esetben nem kereste az asszonyt. Ellenben a vigasztalást, azt igen. Eleinte készséges lányokat halászott le az internetről (naponta néha többet is), majd egyre sűrűbben látogatta a lakásához közel eső „drink bárt”, amelyet régen egyszerűen kocsmának hívtak.
Nehéz elképzelni, hogy egy kamionsofőr könnyen eltéríthető, ha elindul a lejtőn (ahogy a kamion is könnyen irányíthatatlanná válik egy hibás mozdulatot követően). Ennek egyik oka, hogy a kiszámíthatatlan idejű utak miatt a barátságok könnyen megszakadhatnak, és a kamionsofőr magányossá válik. Ami a legtovább megmarad, az a fajta asszony, akinek a hátán is lehet fát vágni. Most viszont ez az asszony sincs többé, jelezve, hogy az asszonyi tűrőképességnek is határai vannak. Dénes – sok férfitársához hasonlóan - nem érzékelte ezeket a határokat és pórul járt.
A mi kamionsofőrünk – eltérően a vélt többitől – az alkoholizmus kifejlődésének egy viszonylag korai stádiumában észbe kapott: talán nem kellene fejjel a falnak rohannia. Mielőtt túlbecsülnénk Dénest, gyorsan hozzá kell tennünk, hogy ehhez a felismeréshez nem egyedül jutott: egy hét éves fiú segítette hozzá. Amint éppen rogyadozó léptekkel ment hazafelé, a lépcsőházban találkozott Áronnal, aki kedvesen ráköszönt, majd ezt mondta: „Olyan vagy, mint Feri bácsi.” Dénes meglepődött és megkérdezte Árontól, hogy „miért, milyen ember az a Feri bácsi”. „Amikor Toncsi néni elküldi vásárolni, csak hajnalban talál haza, amikor mindenki alszik.” „De hát most még nincs hajnal…” vetette Dénes a fiú szemére az ellentmondást. A fiút azonban nem lehetett zavarba hozni. Kedves, lágy hangon mondta Dénesnek: „Azt mondtam Feri bácsinak a múltkor, hogy vegye észre, nemcsak alkohol van a világon. Én is itt vagyok, a hugi is itt van, és velünk is törődnie kéne, még ha csak a nagybátyánk is.”
Dénest szíven ütötték ezek a mondatok. Amikor teljesen kijózanodott, azonnal felhívta Adélt, a nővérét (egy viszonylag távoli városban lakott), és bejelentkezett hozzá. Adélnak virágcsokrot vitt, a gyerekeknek játékot (ha nem is életkorukhoz illőt, mert arra nem emlékezett pontosan). Adélnak azután elmondott mindent. Tőle kapta meg a telefonszámomat.
A kamionsofőr a rendelőben zavarban volt, nehezen találta a szavakat. Többször is megjegyezte, hogy nem a szavak embere, és nem is tudja, miért van itt, nem is tudja elképzelni, hogy egy vadidegen ember képes segíteni bárkin is, akit nem ismer. Aztán egy fél óra elteltével már ömlöttek belőle a szavak.
Dénes is azok közé tartozik, akinek az alkoholproblémáján hamar túljutottunk. Már az első beszélgetéskor feltűnt nekem, hogy egyetlen rossz szót sem szól feleségéről, Imoláról. Ez némi optimizmusra adott okot: talán magában keresi majd a megoldás kulcsát. Valóban így történt. Az öndiagnózis nem várt sokáig: „nem tudok szeretni, doktor úr, ezért hagynak el a nők. Meg lehet azt tanulni?” Hát persze, nyugtattam meg. És Dénes beiratkozott a szeretet iskolájába. Fél év múlva már nem vezetett kamiont.
Utolsó kommentek