Anita boldognak érezte magát. Még nem volt harminc, férjével és négy éves lányával nagy szeretetben élt, a családon kívüli munkájára (állatorvoslás) gyermekkora óta készült. És hirtelen látszólag minden összeomlott. Boldizsár egyik napról a másikra elköltözött. Ugyanazon a héten munkahelyén – leépítés miatt – felmondtak. A krízis tetőpontján megjelent a „felmentő sereg” egy anya képében: édesanyja, Glória, felköltözött lányához, hogy segítsen. És az igazi bajok ekkor kezdődtek.
Glóriával találkoztam először. A lánya miatt jött, akit „nagy betegnek” diagnosztizált. A betegség lényege abban állt, hogy Anita képtelen a lányát önállóan nevelni, a lányt gyakorlatilag a nagymama neveli. Ráadásul Anita „alkoholista”, naponta több üveg sört megiszik, ilyenkor „nem tud magáról”.
Amikor Anita megjelent, úgy éreztem, mindaz, amit Glória mondott Anitáról, nem zavarhatja meg tisztánlátásomat, ezért szándékosan „elfelejtettem” azokat. Anita szájából a történet így hangzott: ahogy kilépett férje az életéből, Glória azon nyomban betöltötte Boldizsár helyét. Anyagilag támogatja a lányát, nap közben foglalkozik az unokájával, óránként felhívja telefonon Anitát, hogy minden rendben van-e, sőt elvárja a lányától, hogy mindenről beszámoljon neki: ha beért az új munkahelyére, ha elindult onnan hazafelé, ha megáll egy benzinkútnál, ha találkozott útközben valakivel. Sőt még az aktív nagyanya szereppel is „megajándékozta” őket: főz, mos rájuk, lekvárt, kompótot készít télire. Ami pedig az alkoholt illeti: hetente egy-egy korsó sör csak nem okozhat galibát.
Anita az anyjával való kapcsolatát egyszerre érezte fojtogatónak és hasznosnak. Anyja mellett egyre inkább azt érezte, nem alkalmas semmire, képtelen az anyai szerepre, képtelen új partnerkapcsolatra, alkalmatlan arra is, hogy megfőzze az ebédet. Ugyanakkor azt is érezte, hogy szüksége van az anyjára, hiszen „csak rá számíthat”, „kihez tartozna, ha ő nem lenne”. A legerősebb érv, amely amellett szólt, hogy ne változtasson ezen a helyzeten, az volt, hogy „anyjának nagyon fájna, nem bírná elviselni, úgy érezné, hogy elveszíti a lányát”.
Innen indultunk. A terápia elsődleges célja lassan fogalmazódott meg Anitában. Eleinte csak annyit kért, abban segítsek, hogyan tudna új kapcsolatot kialakítani. Nem értette, miért fél a férfiaktól. Amikor végre túljutottunk Boldizsáron, még nem járt senkivel, de ekkor már nem érezte ezt olyan nagy bajnak. Lassan, fokozatosan nézett szembe az önállóság, az anyaság és a felelősségvállalás kérdésével.
Glória fél év múlva újra eljött. Szemrehányást tett nekem, hogy lánya állapota nem javul, sőt romlott, mióta hozzám jár. „Nem ebben állapodtunk meg, doktor úr. Szeretnék egy teljesen egészséges Anitát visszakapni. Olyat, amilyen akkor volt, amikor egyedül maradtam vele 10 éves korában”. Igyekeztem tárgyszerűen elmondani neki, hogy minden reményem szerint a tíz éves Anitát nem kapja már vissza soha. A beszélgetés után meg voltam arról győződve, hogy Anita csak súlyos konfliktus árán lesz képes leválni az anyjáról. Szerencsére nem így történt.
Két hét múlva felhívott Glória és újabb találkozót kért. „Vállaljon engem is, doktor úr! Le szeretnék szokni arról, hogy a lányom életét a magaméval azonosítsam. A legutolsó beszélgetésünk győzött meg arról, hogy Anitában még mindig a gyámoltalan kislányt látom. Valójában ő már anya. Békén kell hagynom őt. Élje a saját életét.”
Anita kezelése új fordulatot vett Glória színeváltozásával. Az anyja most már nem akadályozta abban Anitát, hogy kialakítsa önálló, férjmentes, de férfikapcsolatra nyitott életét.
Utolsó kommentek