A fogyókúra olyan kampányszerű erőfeszítések összefoglaló elnevezése, amelyek az ember vélt vagy valós testsúlyfölöslegének csökkentésére irányulnak. A kifejezésben benne rejlik az a dilemma, vajon megváltoztatható-e az emberi viselkedés kampányszerűen. A dilemma megértéséhez érdemes végiggondolni, hogy a fogyókúra alapját képező probléma kettős természetű, a gondolkodás és a cselekvés szintjén jelenik meg. Gondolkodási zavarnak tekinthető ugyanis, amikor egyesek, függetlenül attól, valójában mekkora a súlyuk, úgy vélik, kövérek (anorexia). Viselkedési zavarnak fogható fel, ha valaki fokról fokra egyetlen örömforrásra szűkül be, az evésre. Ez ugyanolyan kényszeressé válhat, mint a szenvedélybetegeknél a kábítószerek rendszeres fogyasztása; eszünk örömünkben, bánatunkban, ha elhagytak minket, ha mi hagytunk el másokat, ha nincs munkánk, ha van munkánk, ha rossz jegyet hoz haza a gyerek, ha a boltban emelkednek az árak…
Szemben azokkal, akik karcsúan is terebélyesnek, teltnek, sőt elhízottnak érzik magukat, a kövérek egy csoportja kövérségét nem érzi problémának. A pszichiátriai gyakorlatban ilyenkor a kövérség egyfajta „mellékleletként” kerül elő, és a páciens maga is rácsodálkozhat, hogy a látszólag teljesen más típusú lelki problémái milyen sűrű hálóként szövődnek össze testsúlytöbbletével. A kövérségét, mint problémát elhárítók – szélsőséges esetekben – kifejezetten szépnek és vonzónak is tarthatják magukat: a testükről kialakított képük elszakad a valóságtól. Ez gyakran csoportjelenség, hiszen az ilyen embereket gyakran hasonlóan kövér emberek veszik körül, kövér a feleség, kövérek a gyerekek, talán a szülők és a testvérek is. Ekkora testtömegek környezetében az ember nem gondol minden nap arra, hogy a karcsúság a divat.
A hétköznapi klinikai gyakorlatban elsősorban azokkal az elhízott emberekkel találkozunk, akik ezt nem csekély problémának élik meg és mindent megtesznek azért, hogy lefogyjanak, méregdrága „léböjt-kúrákat” vállalnak és egyéb tortúráknak is hajlandók alávetni magukat. A ma Magyarországon „fogyókúra” címszó alatt alkalmazott orvosi diagnosztikai és terápiás eljárások fő buktatója az, hogy a kövérséget döntően fizikai betegségnek tekintik, amelyben a pszichológiai tennivalók másodlagosak. A „kilogrammok” bűvöletében a probléma lényege (viselkedési és gondolkodási zavar) elsikkad. Ezért jelenhet meg a megoldás egyfajta kampányszerű nekibuzdulásként. A tűzoltás-jellegű stratégiák – sajnos – valóban csak tüzet oltanak, mivel hárítják a probléma idült természetét. Idült problémákat csakis napi, tervszerű és szisztematikus erőfeszítések révén oldhatunk meg. Ebben helyet kaphatnak a szomatikus medicina eszközei is (hiszen az elhízás számos fizikai betegséggel van ok-okozati összefüggésben).
Mindebből következik, hogy a szubjektív és objektív testsúlytöbblet „ellen” a harcot elsősorban viselkedésváltoztató módszerekkel, vagyis pszichoterápia révén vehetjük fel. Ha a „fogyókúra” úgy kezdődik, hogy a páciens hiedelmei, testképe és evészavara változatlanul fennállnak, megjósolható a kudarc. A viselkedésváltozás nehéz munka, érthető, ha sokakban ellenállást kelt. Mégsem kerülhető el, legalábbis azoknál, akik valóban érdemi megoldásokat keresnek.
Utolsó kommentek