Egy pszichiáter történetei

Negyvenegy nappal első találkozásunkat követően Ágnes egyik pillanatról a másikra belezuhant egy különös álomszerű állapotba. Elveszítette időérzékét, térbeli tájékozódását. Meg nem történt, valószerűtlen történetek hagyták el a száját olyan érzékletesen, mintha részese lett volna a történetekben elmondott eseményeknek.

Amikor fia felhívott telefonon engem, hangja feldúlt volt, leplezetlenül szemrehányó (mintha azt mondta volna: „doktor úr, én megbíztam önben, mi történik az anyámmal?!”). Röviden feltárta a helyzetet, majd átadta anyjának a telefont. Ágnes pontosan tudta, kivel beszél, de amit mondott, semmiben nem utalt előző beszélgetéseinkre. Éppen egy szerelmes hableány csalódását ecsetelte…

Shakespeare Oféliájára emlékeztető zavarodottsága mintegy három napig tartott. Soha senki nem látta még ilyennek. Ez a három nap furcsa kis sziget volt az életében. Úgy nőtt ki belőle, mint egy nagyon nem odaillő tárgy egy ízlésesen berendezett szobában.

Bár nagyon izgatott és zavart volt, Ágnes mégsem került kórházba. Apja, férje és fia összefogtak, és huszonnégy órás ügyeletet tartva őrködtek, ügyelve arra, hogy ápoltjuk ne csináljon semmi visszavonhatatlant. Végül a gyógyszerek hatására viszonylag gyorsan feltisztult.

Rosszulléte idején önvizsgálatot tartottam, hogyan járulhattam hozzá – öntudatlanul is –ahhoz, hogy ez az állapot kialakuljon.

Visszaidéztem a fejemben az eseményeket az első találkozásunktól az utolsóig. Ágnes – negyvenhat évesen – alkoholprobléma miatt keresett fel.  Élete elfojtott feszültségek sorozatából állt. Nem volt módja arra, hogy ezeket a feszültségeket napvilágra hozza és feloldja. Emiatt, anélkül, hogy ennek tudatában lett volna, egyre gyakrabban folyamodott az alkohol pszichoaktív hatásához…

Amikor fölkeresett, már nem volt más választása: tűfoknyira összezsugorodott élettérben, családján belül is számkivetve élt, egyre magatehetetlenebbül.

Az alkoholtól meglepően hamar és könnyen megszabadult. Elvonási tünetei alig voltak, annak ellenére, hogy az elmúlt évben minden nap és jelentős mennyiségű bort ivott azzal a tudattal, hogy nem tud felkelni és létezni két deciliter ital nélkül. Kiderült, hogy erősnek látszó kötődése az alkoholhoz nehézség nélkül felbontható.

Azt hittem ekkor, hogy túl vagyunk a nehezén. Azt terveztem, hogy alkoholmentes állapotában Ágnessel végiggondoljuk, hogy jutott el idáig. A tanulságok levonása megerősíti majd frissen szerzett absztinenciáját. Nem egészen így történt.

Anyját korán elveszítve Ágnes életét három férfi határozta meg: apja, férje és fia. Három   szűk szavú, a pszichológiai problémák iránt érzéketlen, egyébként nagyon jó ember. Ágnesnek igen fontos lett volna, hogy lelke minden rezdülését megbeszélje valakivel. Ahogy annak idején anyjával. Ezzel ellentétben, fokról fokra leszokott a beszédről, egyre csöndesebb és zárkózottabb lett. Ezzel párhuzamosan egyre többet ivott.

Amikor megismerkedett velem, az első meghatározó élménye volt, hogy visszatértek hozzá a szavak. Újra felfedezte a beszélgetés varázsát. Ahogy fejtettük fel élete fonalát, úgy vált egyre izgatottabbá. Egyre többször hívott telefonon, egyre lehetetlenebb időkben. Feltolult emlékképeit rögtön meg akarta osztani velem, nem bírta ki a két találkozás közötti idő feszültségét.

Az izgalomnak a tetőfokán – robbanásszerűen - törtek elő belőle az évek során eltemetett feszültségek. Pszichózisa – eltérően a pszichózisok többségétől – gyógyító katarzisként szolgált: felszabadította lelkét azoktól a malomkövektől, amelyek megbénították.

A robbanás után Ágnes egyre oldottabb és magabiztosabb lett. Élete mogorva, de mély érzésű férfiait tanítja most arra, hogyan kell bánni a nőkkel, legalábbis az Ágneshez hasonlóakkal.

A macska egyszer csak ráébredt arra, hogy jobb lenne nem macskának lenni. Nem lehet tudni pontosan, hogy történt. Az bizonyos, hogy meglátott egy fiút a szomszédból, és azonnal beleszeretett. Első látásra. De a fiú nem vette őt észre, mivel nem szerette a macskákat. A macska ezt rögtön megérezte, és rájött arra, egy lehetősége van a fiú szerelmének megnyeréséhez: ha nem lesz macska többé. Ezért levélben fohászkodott Afrodíte istennő-doktornőhöz a területi kórház pszichiátriai osztályáról, hogy változtassa őt szép fiatal lánnyá. A fohász olyan jól sikerült, és az istennő olyan jó kedvében volt, hogy megkönyörült rajta. Felvette a pszichiátriai osztályra, és sok jóféle gyógyszer adott neki. Néha leült vele beszélgetni, bár ez ritkán fordult elő, és beszélgetésüket többnyire váratlan események zavarták meg, ezért elég rövidre sikerültek. De a macska boldog volt. A kezelés eredményessége egyre nyilvánvalóbb lett. Először a macska farka tűnt el, majd a mancsai változtak kecses kacsókká. Végül macskatestéből szép sudár lány fejlődött. Az egyik napon Afrodíte doktornő-istennő magához hívatta a macskát, és közölte vele, úgy érzi, meggyógyult. Végleg még nem tudja elengedni, de próbaszabadságra küldi, amely egyben próbatételt is jelent. Egy kis dobozt is kap a doktornőtől, amelyet csak akkor szabad kinyitni, ha a fiúval jóra fordulnak a dolgok. Ha a próbaszabadság és a próbatétel jól sikerül, akkor gyógyulttá, azaz emberré nyilvánítja, és erről igazolást is ad pecséttel és aláírással ellátva. A macska még boldogabb lett ettől, és ahogy kilépett a kórház kapuján, rohant haza, hogy megmutassa magát a szomszéd fiúnak. Három nap és három éjjel szobrozott a fiú ablaka előtt. Már teljesen elkeseredett és az elmúlás gondolata foglalkoztatta, amikor kinyílt az ablak, a fiú kihajolt rajta, és megszólította a lányt. Mivel a macska szép lánnyá változott, látványától a fiú szíve másként dobogott, úgy, ahogy a szerelmeseké szokott dobogni. Annyira megkívánták egymást, hogy nem sokat teketóriáztak. A fiú lakására mentek, amely éppen üres volt, mert a fiú szülei nem voltak otthon. A szülők kétszemélyes ágyán helyezkedtek el, és elkezdték egymást vetkőztetni. A macskának ekkor eszébe jutott az istennő-doktornőtől kapott doboz, fogta magát, és gyorsan kinyitotta, majd visszabújt a fiú mellé. A két szerelmes kihámozta egymást ruháiból, és éppen hozzáfogott testük egyesüléséhez, amikor a macska furcsa szagra lett figyelmes. Felugrott az ágyról és eliramlott a szag után. A sarokban meg is látta a szag hordozóját, egy kicsi egeret. Iszkolt utána, mint egy őrült. De nem sikerült elkapnia az egeret, mert a macska emberként nem olyan ügyes, mint macskaként, folyton beleütközött a bútorokba. Másnap, amikor a macska visszakullogott a kórházba, és beszámolt az istennő-orvosnőnek a történtekről, Afrodíte összevonta a szemöldökét, és közölte a macskával, hogy a továbbiakban nem áll módjában foglalkozni vele, mert nem teljesítette az előírásokat. Így szegény macska – emberalakban, de macskaként – élte tovább szenvedésteli életét.

Balázs tizenhárom éves volt, amikor a véletlen összehozott minket. Az iskolában, ahol tanult, fegyelmi vizsgálat indult ellene, és a szülei úgy érezték, tenni kell valamit a helyzet megoldása érdekében. Ahelyett, hogy iskolajogásztól kértek volna segítséget, hozzám fordultak. Balázs anyja hívott fel telefonon. Csak annyit mondott, vállalom-e a fiát, aki most bajban van. Azt kellene eldönteni, valójában Balázzsal van a baj vagy a tanáraival, akik összeszövetkeztek, hogy fiát eltávolítsák az iskolából. Minden egyéb információt majd Balázs mond el nekem, ha erre adok lehetőséget. „Csodálkozni fog, doktor úr, ez a fiú már kész felnőtt”. Annyit azért még megkérdeztem, „ha kész felnőtt, miért nem ő hív”. Mire az anyja azt válaszolta, ennek az az oka, hogy Balázs nem érzi szükségét bárki segítségének, de tudomásul veszi szülei óhaját (meg azért is, mert kíváncsi arra, mi az a „pszichiátria”), szívesen eljön.

Eljött. Amíg nem szólalt meg, egyidősnek látszott koránál. Amikor megszólalt, megértettem anyja célzását: választékosan, gazdag szókinccsel beszélt. Láthatóan élvezte a beszédet. Ahhoz a típushoz tartozott, amelynél általában „jó verbalizációs készséget” állapítanak meg a pszichológusok. Szavai nyomán egy öntörvényű ember képe bontakozott ki. Olyan emberé, aki mindenről határozott véleményt alakít ki, és ezt el is tudja mondani. Ráadásul mindezt vonzón teszi. Az osztályába járó tanulók egyharmada például rajong érte, valamifajta vezetőnek tekinti. Utánozzák a viselkedését, mögé állnak a tanárokkal kialakult konfliktusokban.

Balázs talán legjellemzőbb vonása volt, hogy konfliktusokban – szemben a többséggel – általában jól érezte magát. Ha nem értett egyet egy tanár megnyilvánulásával, azonnal jelentkezett és kifejtette véleményét. Ezt néhány tanár zokon vette. A büntetések elől Balázs soha nem tért ki, még népszerűbbé tették iskolatársai körében. Különösen a lányoknak imponált. „Megátalkodott” természete férfiasnak tűnt a számukra. Többen szerelmes leveleket írtak neki. Balázst nagyon sok minden érdekelte, a lányok a legkevésbé.

A tantestületben Balázs félelmet keltett. Különösen attól vált rendíthetetlenné, hogy nagyon jól tanult, minden jegye jeles volt. Egyetlen sebezhető pontja volt: szeplős arca zavarta; ha valaki erre tett megjegyzést, elöntötte a méreg. Az egyik tanár – egy vitájuk alkalmával – „ragyás arcúnak” nevezte, és ezzel kihozta a fiút a sodrából. Balázs odament a tanárhoz és nagyot csavart az orrán. A tanár felszisszent, az osztály röhögött, Balázs pedig rögtön tudta, hogy hibát követett el, nem látott át a provokáción.

Bevallom, nagyon rokonszenvesnek tartottam Balázst bátorságáért. Ezt ritka kincsnek éreztem, és eleinte bizonytalan voltam abban, mivel is tudnék hozzájárulni Balázs iskolai konfliktusának megoldásához. Ráadásul mielőtt eljött volna hozzám, Balázs már eldöntötte, hogy iskolát vált. „Nem futamodom meg, doktor úr, végigcsinálom a fegyelmit, megizzasztom őket, de bármi is lesz az eredmény, átmegyek egy másik iskolába. Talán az új helyen békén hagynak…”

Azt a célt tűztük ki magunk elé, hogyan lehet megőrizni az ember higgadtságát, miért okozott Balázsnak gondot a „ragyás” minősítés. Arra is választ kerestünk, meddig lehet feszíteni a húrt, hogy ne forduljon visszájára. Hamar eljutottunk Balázs bátyjáig. Két évvel volt idősebb Balázsnál. Erősebb volt nála, jobban sakkozott és pingpongban és teniszben is rendre felülkerekedett Balázson. Ráadásul ilyenkor gúnyolta öccsét; gyakran nevezte „öcsike, a mama kedvencé”-nek, „pattanásos-agyúnak”, „ragyásnak”. Az „öcsike” ilyenkor nekiugrott a bátyjának, és ledöntötte a földre. De mivel bátyja volt az erősebb, ő húzta rendszerint a rövidebbet. Balázsból az iskolában tapasztalt hatalmi helyzet ugyanazokat az indulatokat hívta elő, mint amilyeneket a bátyjával átélt konfliktusai. Az „öcsike” a kortársai között „báttyá” nőtt, így ellensúlyozta gyermekkori „sérelmeit”.

Balázs végül nem lépett ki az iskolából. A fegyelmi tárgyaláson elnézést kért a „ragyázó” tanárától, majd kérte, hogy tanára is kérjen elnézést tőle „tanárhoz nem méltó magatartása” miatt. Ezzel a fegyelmi bizottság tagjai is egyetértettek, így a tanár is megkövette provokatív viselkedését.

Bevallom, azt hittem, ezek után nincs más dolgunk, mint búcsút venni egymástól. Balázs megvárta, míg befejezem a tanulságok levonására vonatkozó „elbocsátó üzenetemet”, majd határozottan a szemembe nézve a következőket mondta: „doktor úr, itt az ideje, hogy elkezdjünk dolgozni.” Zavarba jöttem, megkérdeztem, mire gondol, mire ő: „idáig álproblémák megoldásán gondolkoztunk. Ez is fontos volt, mert kiderült, hogy ketten többre megyünk, mint én egyedül. Most viszont el kell árulnom Önnek életem egyetlen titkát, amit a környezetemben senki nem tud: egy éve szívok „füves”  cigarettát, és elegem van belőle. Kérdezzen!”

Szilvia már tizenegy éves korában fejlett, érett lány látszatát keltette formás alakjával, koraérett, erotikus mozdulataival. Mindez provokáció is lehetett a külvilág felé. A család egyik idősebb férfitagja számára bizonyosan. Tudta, nem sok esélye van a lánynál, hiszen még nem kezdte el a szexuális életet, de biztosra akart menni. Ezért egy óvatlan pillanatban - amikor egyedül maradt vele - megfenyegette, hogy megöli, ha nem szeretkezik vele. Szilvia így vesztette el a szüzességét, és ezzel élete meghatározott pályára került. A férfi évekig kényszerítette arra, hogy együtt legyen vele. Szilvia ezt csak úgy tudta elviselni, ha ivott. Sokat, válogatás nélkül mindenféle alkoholtartalmú italt. 13 éves korában már súlyos alkoholista lett. Aztán egyik osztálytársa révén az alkoholt felváltotta a heroin. A heroinhoz sok pénz kellett. A csinos lány számára kézenfekvőnek tűnt, hogy szépségét felhasználhatja pénzszerzés céljából. 16 éves korában már tapasztalt prostituált lett, közben nagybátyjával szakított, és nagy erőfeszítések árán megszabadult a herointól is. Hozzám már furcsa, váratlan rosszullétek miatt került, apró, jelentéktelen események hatására ájulásérzés fogta el, pulzusa szaporább lett, nehezen vette a levegőt.

Az időben közelebb álló élmények kerültek először elő, szüzessége elvesztésének körülményei csak hónapokkal később. Szilvia soha nem vette a bátorságot, hogy összerakja élete fontos eseményeinek mozaikjait, és egyszerre nézzen rá, fogja fel, ébredjen rá, mi történt vele, miből mi következett, hogyan függnek össze egymással és jelenlegi életével, miért fogja el a pánik. A múlt állandóan a jelenbe ér, megzavarja, felborítja, gúzsba köti. A terápia lényege abból állt, hogyan lehet leválasztani a múltat a jelentől. A múlt ártalmatlanítása hosszú és rögös út volt Szilvia számára. De ő türelmes volt. Tünetei megszűntek. A terápia most érkezett a jelenhez. Az a kérdés, Szilvia ki tud-e lépni a prostitúció kalodájából. De ez már egy másik történet.

Lancelot lovag a hármas keresztútnál gondolkodás nélkül jobbra fordult. Fürge és figyelő ember volt, bejárta a világot, tizenkilencszer sebesült meg könnyebben, ötször súlyosan, háromszor halálosan. Abban különbözött a többi embertől, hogy magáénak vallotta mások dolgát. Segített annak, aki segítségre szorult. És elpusztította, akit el kellett pusztítani. A keresztút után nem sokkal később egy városba ért. Látszólag ugyanolyan város volt, mint a többi. De csakhamar kiderült, hogy szörnyű titok lappang a városban, amiről senki nem beszél. Jelzésszerű sejtelmes utalások, célozgatások, apró félmondatos elszólások alapján a jó Lancelot hamar rájött, hogy ebben a városban nem lehet kimondani a gondolatot, nem lehet egyenesen beszélni. Bolyongásai során megtanult az állatok nyelvén. Az állatok soha nem hazudnak. Egy kandúr macska és egy nőstény foxi kutya árulta el neki, hogy háromfejű sárkány tartja régóta rettegésben a várost. Minden esztendőben egy leányt választ magának, és a lakók ellenvetés nélkül odaadják neki, hogy elragadja a barlangjába. Ezeket a lányokat azután soha többet nem látja senki. A sárkánynak négy karmos mancsa van, mindegyik mancsán öt bődületesen éles karom. Tüzet okád. Erdőket hamvaszt el. Pikkelypáncél van a testén. A gyémánt sem tudja megkarcolni. Lancelotnak egyéb sem kellett. Kiállt a város főterére a legnagyobb forgalomban, és szót kért az emberektől, majd bejelentette, hogy hajlandó megvívni a sárkánnyal. A legnagyobb meglepetésére senki nem éljenezte, sőt kövekkel hajigálták meg, ketten leköpték. A polgármester azt mondta neki, hogy jobb lenne, ha odébb állna, mert nem tartanak igényt a szolgálataira. Lancelot kíváncsian megkérdezte, miért ragaszkodnak ennyire a sárkányhoz. A polgármester csak annyit mondott, hogy a sárkánynak elévülhetetlen érdemei vannak a matahánok kiirtásában. Lancelot a világot járva sok matahánnal találkozott, sok matahán barátja is volt, nem értette, miért kellett kiirtani őket mind egy szálig.  A polgármester indulatosan elmagyarázta Lancelotnak, hogy a matahánok gonosz, kegyetlen emberek, akik megölnek mindenkit, aki útjukba kerül. A lovagnak arra a kérdésére, hogy látott-e már matahánt, a város vezetője nem-mel válaszolt. Akkor honnan tudja mindezt, kérdezte a makacs vándor. A sárkánytól, hangzott a tömör válasz. Amikor a polgármester belátta, hogy Lancelotot nem lehet eltéríteni eredeti szándékától, a városi önkormányzat elé vitte az ügyet. A városatyák egyhangúan megszavazták azt a javaslatot, hogy a város ne támogassa a lovagot a sárkány elleni hadműveleteiben. Így fegyverekkel sem voltak hajlandóak ellátni a lovagot. Végül egy rozsdás karddal, egyedül, magányosan indult el Lancelot, hogy megvívjon a sárkánnyal. Néhány állat kísérte csupán, akik bátorították őt nemes terve végrehajtásában. A város szélén lévő kis erdő közepén lévő barlangban talált Lancelot a sárkányra. A látvány megdöbbentette. Igaz, hogy három feje volt, de egyik szájüregében sem volt már foga, mind kihullott az idők folyamán. Igaz, hogy négy mancsa volt, de a mancsokon már nem volt egyetlen karom sem, mind letörött, lekopott a korábbi szörnyű csatákban.  A szörnynek jártányi ereje nem volt már, alig tudott megmozdulni, csak hálni járt belé a lélek. Lancelot - végignézve a szörny végvonaglásán –már tudta, mit kell tennie. Visszament a városba és jelentkezett az orvosi egyetemre. Amikor a felvételin megkérdezték, miért akar orvos lenni, így válaszolt: pszichiáter szeretnék lenni, mert amikor a sárkányt le akartam győzni, kiderült a számomra, hogy a szörny az emberek agyában lakozik, ott kell őt legyőzni. De legalább is megszelidíteni, tette hozzá mosolyogva.

Csörgött a telefon, fiatal férfihang szólt, elhaló hangon: „egy perc van a kártyámon, doktor úr, itt ülök a Tündérsziklán és le szeretném vetni magam, tud-e segíteni?”  Később megtudtam, hogy nem a Tündérsziklán ült és esze ágában sem volt levetnie magát a mélybe. Csak azt szerette volna megtudni, hogyan reagálok erre a helyzetre. Ettől tette függővé, felkeres-e.

Bevallom, fel vagyok készülve ezekre a váratlan eseményekre, ilyen a szenvedélybetegekkel foglalkozó orvos élete. Sok választ lehet adni a kérdésre. „Ne tegye, kár lenne önért!” Várjon, mindjárt ott vagyok!” „Mondja meg pontosan, hol van, azonnal hívom a mentőket!” „Együtt érzek önnel, képzeletben fogom a kezét és együtt ugrunk le a szikláról!”

Én csak annyit mondtam: „Jól gondolja meg. Lehet, hogy még nem fontolt meg minden szempontot.  Megér a dolog annyit, hogy megvárja, amíg találkozunk.”

Lehet, hogy más páciens nem lett volna elégedett a válasszal, Pál viszont igen, ezt fejezhette ki az a tény, hogy eljött hozzám. Valamennyi találkozásunk újabb és újabb kihívást jelentett a számomra, egy perc nyugalmat sem érezhettem. Záporoztak hozzám a kérdések, illetve az olyan kifejezések, amelyeket csak az tudott megfejteni, aki otthonosan mozog a heroin-fogyasztók szubkultúrájában. Egy példa: „Elszívtam egy jointot (értsd: marihuána-tartalmú cigarettát) és jókat sztondultam (értsd: órákig gubbasztottam a környezettel való kontaktus nélkül, de tiszta tudattal)  tőle.”

„Ez érdekes, jegyeztem meg, eddig úgy tudtam, hogy csak a herointól lehet sztondulni.” És egy gyors viszontkérdés: „Tényleg, mi a különbség a marihuána által kiváltott sztondulás és a heroinos között?”

Később egy hátba támadós kérdés: „És a doktor úr fogyasztott már kábítószert?” Bármit válaszolok a kérdésre, a páciens átveszi a kommunikáció irányítását. Ha igen-t mondok, az a baj, ha nem-et, akkor meg az a baj. Így válaszoltam: „Ha most én lennék a páciens, és ön az orvos, akkor szívesen válaszolnék a kérdésére. De jelenleg éppen fordítva van.”

Egy alkalommal a barátjával, Jánossal állított be. Kérte, hadd jöhessenek együtt, ő is heroinfüggő, ráadásul szinte mindig együtt adták be maguknak az anyagot. Mások talán ezt a kérést a bizalom jelének tekintenék. Pál annyira bízik a gyógyulásban, hogy a barátját is elhozta ahhoz az orvoshoz, akinek a munkáját hatékonynak ítéli. Engem azonban komoly aggodalom töltött el a gondolattól. A barát megjelenését jelentős veszélyforrásnak értékeltem.  János feltehetően ellenfelének tekint, akihez közelebb kell kerülni, akit meg kell ahhoz ismernie, hogy sikeresen leválaszthassa róla a barátját. Így könnyebben tudja kontrollálni, mi történik kettőnk között. Pálnak elmondtam, hogy nagy az esélye annak, hogy ketten együtt nem szoknak le a drogról. Az a tapasztalatom, hogy a rosszabb állapotban lévő a másikat mindig visszahúzza; ennek fordítottjával még nem találkoztam. Jánost egyik drogügyekben jártas kollégámhoz tanácsoltam. János – szerencsére – megfogadta tanácsomat.

A „barátveszély” megszűnése után újabb felhők tornyosultak kapcsolatunk fölött. Pál azt találta ki, hogy nem érez elég bátorságot a kezelés folytatásához. „Gyenge jellem vagyok, doktor úr, apám is az, és az anyám is, ilyen a mi fajtánk. Reménytelen eset vagyok.” Egy pillanatra csüggedni kezdtem. A „reménytelen esetek” hamar be is bizonyítják, hogy kezelőorvosuk alkalmatlan a feladat elvégzésére, ez szinte rutinszerű feladat. Annyi a teendő, hogy minden vizitre „belőtt” állapotban kell megjelenni, a hozzátartozók részéről pedig vádló és kétségbeesett telefonok sokaságával kell elárasztani az „áldozatot”, vagyis a kezelőorvost. A kényelmesebb, kevésbé optimista, vagy egyszerűen csak tapasztalatlanabb kollégák ilyenkor gyorsan elveszítik kedvüket és feladják.

Összeszedtem magam. „Itt az ideje megint az egyenes és tiszta beszédnek”, gondoltam, és nekiláttam. Elmagyaráztam Pálnak, hogy milyen őszinte embernek ismertem meg. Olyannak, aki mindig azt mondta, és azt kérdezte, amit gondolt, soha nem szeretett volna másnak látszani, mint amilyen valójában. Nem ilyenek a gyenge emberek és nem ilyen egy reménytelen eset. Bökje ki végre hát, mi a baja. Pált meglepte ez a hang, egy pillanatra szóhoz sem jutott. Aztán megszólalt: „Na jó, hát az az igazság, hogy még soha nem jártam így”. „Hogyan így?” kérdeztem. „Hát hogy soha nem azt csinálja, amit várok Öntől. Olyan vagyok, mint egy fába szorult féreg. Eljött az a pillanat, amikor tényleg döntenem kell, mi lesz velem.”

Pál végül döntött. Soha többet nem provokált. Elkezdődhetett kapcsolatunk új, drogmentes korszaka.

Zola A patkányfogó című regényének gyengéden megrajzolt leányalakja, Lalie jutott az eszembe, amikor megpillantottam Galateát. Tizennégy éves volt, éppen túljutott a nyolcadik osztály elvégzésének utolsó akadályán, az augusztusi matematika vizsgán. Nagynénjével jött. A nagynéni – nagy darab, öblös hangú matróna – amolyan „intézkedő” típus volt. „Csak röviden és alapjáraton: a papa barbár, az anya, az én drága húgocskám, rivalizál a lányával, mert az szebb és fiatalabb, mint ő. Valakinek intézkednie kell, ha baj van. Ilyenkor persze mindig én vagyok kéznél”, mondta hadarva, majd annyit tett hozzá, „egy óra múlva visszajövök, addig tessék nekem kitalálni, mi a teendő”.

Egy óra kevés volt természetesen ahhoz, hogy megmondhassam, mi a teendő, de néhány kezdeti benyomást szereztem. Galatea bőre tele volt véraláfutással. Hebegett-habogott, de nem volt nehéz kitalálni, hogy édesapjától szerezte, akit feltétel nélkül szeretett. Az apa esténként ittasan jött haza, és ilyenkor élete egész keserűségét egyetlen leányára borította. A szülők válását követően Galatea az apjával maradt. Ez nem szabad választása volt: a bíróság döntött így, feltehetően azért, mert az anya hagyta el őket egy másik férfi miatt, és a bíróság nem tudott arról, hogy az apa nagyivó.

Az apa nem egyszerűen nagyivó volt, hanem krónikus alkoholbeteg. Abból a fajtából, aki „inkább belepusztul, de nem kér segítséget”. Ivási problémáit növelte felesége távozása az életéből. Mogorvasága és erőszakos természete is hozzájárult ahhoz, hogy nem tudott új feleséget hozni a házhoz. A nőkben „csalódott”. „Minden nő szörnyeteg”, hangoztatta. A nő hiányát Galatea jelenléte és feltűnően jó természete kárpótolta.

Galatea hónapokig járt hozzám, de soha semmi rosszat nem mondott apjáról. Annak ellenére, hogy borzasztó fizikai erőszak áldozataként egyre súlyosabb lelkiállapotba került, idealizálta apját. És ami a legszembeszökőbb volt: nem voltak indulatai apjával szemben. Képtelen volt lázadni. Nem volt képes szomorúságát és a tanulásra való képtelenségét összekapcsolni azzal, ami apja és közte történik.

Galatea legfőbb tünete az étvágytalanság volt. Emiatt alig evett és ceruzavékonnyá soványodott. Nem volt a szó szoros értelmében anorexiás: nem érezte azt, hogy kövér. Egyszerűen közömbös volt külseje és testsúlya iránt.

Eleinte alig beszélt és később sem vált bőbeszédűvé. Sokáig járt hozzám anélkül, hogy határozottan megmondta volna, mi a baja, miért van szüksége rám. Én meg aggódtam, hogy a nagynéni eltűnését követően lesz-e kedve járni hozzám. Ha nem, milyen esélye lesz arra, hogy túlélje nehéz élethelyzetét.

A nagynéni valóban hamar másfelé kezdett intézkedni, de Galatea mégis jött: pontosan, időre. Leült a székére, majd rám nézett és mindig így kezdte: „itt vagyok, doktor úr, ahogy megbeszéltük. Ma is beszélnem kell? Nem tudok mit mondani”.

Világos volt, hogy Galatea sorsa jobbra fordítása érdekében szükség van apja segítségére is. Ha baja van a nőkkel, talán engem, mint nem nőt, azaz férfit elfogad, különösen akkor, ha nem alkoholivására és erőszakos természetére helyezem a hangsúlyt. „Szeretnék megismerkedni az apjával”, jeleztem Galateának szándékomat. Hosszú hónapok teltek el anélkül, hogy a lány bármilyen jelét adta volna kérésem teljesítésének.

Egy alkalommal végül nem egyedül jött. „Elhoztam az apámat, ahogy kérte. Most józan, mert megijedt a szíve miatt. Beszéljen vele”, mondta alig hallhatóan.

Egy órás beszélgetés Pigmalionnal ráébresztett arra, mennyi előítélet élt bennem vele szemben anélkül, hogy ez tudatosodott volna. Talán azért, mert tudat alatt rivalizáltam az apjával. Jól jött nekem az erőszakos apa képe, amellyel szemben a jó apa szerepében tetszeleghettem. És Galatea is – önkéntelenül – erősítette bennem ezt a törekvést.

Galatea nem tudta megbocsátani Pigmalionnak, hogy elveszítette anyját. „Az apám tehet mindenről. Nem jól szerette anyámat. Megakadályozhatta volna, hogy anyám elhagyja őt, de nem tett semmit. Egy tehetetlen senki”, szakadtak fel benne az eddig tökéletesen leplezett, gyógyító hatású indulatok Galateában. Nem Pigmalionnak volt baja a nőkkel, hanem Galateának a férfiakkal. A diagnózis megszületett. A megoldás kézenfekvővé vált.

„Vállal-e olyan pácienst, doktor úr, akinek pokol az élete? Bármit teszek, rosszul sül el, nem szeret senki, én sem szeretek senkit. Vállal akkor is, ha az ön életét is pokollá teszem?” Elvállaltam Lindát, de nem tette pokollá az életemet. Bár valóban erőteljes kísérletei voltak erre. Többször látványosan kilépett a kezelésből, mondván, én sem értem meg, én sem szeretem. Türelmetlen volt, látványos eredményeket várt már a második találkozás alkalmával. Többször később jött – egy másik pácienssel való találkozás idején - a megbeszélt időpontnál: nem értette, hogy miért nem jöhet akkor, amikor akar.

 Aztán mégis maradt. Viharos megnyilvánulásai fokozatosan elsimultak. Ekkor kezdett el emlékezni az álmaira. Néhány felkavaró álom felfejtése után ráérzett arra, hogy most nem az történik vele, mint eddig. Bármennyire is provokálja, a kezelőorvosa nem „utálja” őt, nem „ítéli el” azért, mert mogorva, sőt goromba vele.

A fokról fokra kialakuló bizalom hatására Linda feltárta múltja leggyötrőbb emlékeit. Szülei soha nem dicsérték meg semmiért. Minden igyekezete ellenére legtöbbször látványos elmarasztalásban részesült. Ahhoz, hogy ezt ellensúlyozza, jutalmaznia kellett önmagát. Örömforrásai folyamatos megdézsmálásáért súlyos árat fizetett. Szeretett enni: hányással végződő bulímiás rohamok lettek úrrá rajta. A marihuána szabadította ki ezekből. A „joint” által okozott eufóriát fokozatosan a téboly váltotta fel. A „parázásait” barátoktól kapott nyugtatókkal „kezelte”, míg azon nem kapta magát, hogy marék számra hányja be magába a gyógyszereket. Szeretett beszélni: szó-áradata őszinteségével sokan visszaéltek és ellene fordították; ekkor magába fordult és elhallgatott.

Soha nem adta fel azt a romantikus reményt, hogy az ember megváltoztatható. Ő is. Szívós kitartással nyomozta ki a telefonszámomat, hogy rávegyen egy gyors találkozásra. Szájzára robbanásszerűen oldódott: sokszor nem értettem, mit mond, olyan sok mindent szeretett volna egyszerre elmondani.

„Félek az örömtől, mert mindig rossz vége van”, mondta kétségbeesetten. Együtt tanultuk meg, hogy sok olyan öröm van, amitől nem kell félni. Nem minden önjutalmazás fordul visszájára.

Linda ma már tud válogatni az örömök között. Sokat beszél, de csak annyit mond, amennyi az aktuális helyzetből következik. Válogat a szavak között.

„Doktor úr, olyan vagyok, mint egy gyalog-kakukk. Végigszáguldok városokon, országokon, földrészeken, és sehol nem érzem otthon magam. De nem az otthon teszi a nőt nővé?” Margit rám nézett, a szeme könnybe lábadt. Ezzel indult furcsa, nehezen előre haladó terápiás kapcsolatunk. A nehézségeket Margit üzleti utazásai jelentették. Volt, hogy egy hónapig nem láttam. A terápiás kapcsolat elmélyüléséhez gyakori találkozások kellenének. Közös óráinknak be kellene épülniük a páciens napi életébe, hogy hatni tudjanak. Margit esetében erre nem volt mód.

Eleinte mégis gyorsan haladtunk. Margit olyan volt, mint egy lelkes diáklány, aki minden tudást magába szeretne szívni, ami a Mesterből árad. Néha még jegyzetelt is beszélgetés közben. Házi feladatokat kért. Sokat kérdezett. A kérdéseit sokszor előre felírta, hogy egyetlen kérdést se hagyjon ki. A válaszok megnyugtatták, de az újabb találkozásig újabb kérdések sora került a jegyzetek közé. Harminckét éves volt. Egyedül élt. Nem érezte jól magát a bőrében. Nem érezte nőnek magát. Úgy érezte, neki férfinak kellett volna születnie. „A tengerészek és a kamionsofőrök között van egyáltalán nő? Ugye nincs, doktor úr!”

Sok szeretője volt. „Ahogy a tengerészekre minden kikötőben vár egy asszony, úgy várnak rám a férfiak, nősek, egyedül élők, jóképűek és rondák. De férfiak. Nem az-e a nők dolga, hogy ők várjanak a férfiakra?”

Erősen éltek benne a tradíciók által meghatározott sztereotípiák a nőkről, miközben élete valóban nem egy átlagnő életére emlékeztetett. Erre az ellentmondásra többször, több formában is felhívtam a figyelmét. Megpróbáltuk kideríteni, honnan erednek ezek a hiedelmei, illetve miért alakult az élete olyanná, amilyen.

Valamennyi, a Nők lapjában ebben az időben megjelent cikkemet elolvasta, és az esetek többségében magára ismert.

A feltett kérdések mélységével párhuzamosan csökkent Margit diákos lendülete. Az egyes kérdések megfogalmazását követően „hivatalos” okokból hetekre eltűnt. Ilyenkor sajnálkozott, arra hivatkozva, hogy „nincs mit tenni, ha menni kell, ilyen az üzleti élet. Megmondtam előre, doktor úr, hogy nem leszek könnyű eset. Már csak a geográfiai távolság miatt sem.”

De a geográfiai távolság Margit esetében leképezte a lelkében lévő „távolságokat”. Láthatóan menekült valami elől. Láthatóan nem tudott kibékülni életformája és a fejében élő női ideál közötti mérföldnyi távolsággal.

Aztán egyszer csak csökkenni kezdtek az utazások. Egy titokzatos betegséggel kezdődött. Hetekig gyengének, fáradtnak, étvágytalannak érezte magát. A háziorvosa szerint vírusfertőzése volt, ő azzal magyarázta tüneteit, hogy „belefáradtam a nagy utazásba”.

Több útját lemondta. Mindezek ellenére ekkor naponta eljött hozzám. Egyetlen dolog érdekelte: mi történik vele, mi zajlik a lelkében, hogyan tudná élete „sorsproblémáját” megoldani.

Ekkor tárult fel előtte gyermekkora, a szülői ház, apja és anyja szeretet nélküli kapcsolata. „A távolságok akkor alakulhattak ki bennem, doktor úr. Nálunk mindenki mindenkitől távol volt. Egyszer sem ültünk le közösen ebédelni vagy vacsorázni. Soha nem mentünk el kirándulni, moziba vagy vendégségbe, mint a normális családok. Nem tudtunk egymásról semmit.”

Margit rájött arra, hogy utazásai folyamatos távolságtartást fejeznek ki „otthonával” szemben. „Még csak be sem rendeztem a lakásomat. Semmi nincs a helyén. Dobozokban állnak a dolgaim évek óta. Még a családi fotókat sem csomagoltam ki.”

„Betegsége” hozzásegítette őt ahhoz, hogy elővegyen régi fényképeket, kicsomagolja személyes, gyerekkorából átörökített tárgyait, megkeresse a lakásban a nekik megfelelő helyet.

„Anyám mindig otthon ült, soha nem mozdult ki sehová. Ellátta a családot, főzött, kötött, horgolt, és uzsonnát pakolt az iskolatáskánkba. Soha nem akartam így élni.”

Margit soha nem akart úgy élni, mint az anyja. Egész eddigi élete az anyai mintával ellentétes megnyilvánulások sorozatát jelentette. Ugyanakkor nem találkozott más, elfogadható női mintával sem. Így vált élete számára elfogadhatatlanná és boldogtalanná. Beszélgetéseink során, ahogy erre ráébredt, ahogy megértette, mi miért történt, képessé vált arra, hogy hasonlítson anyjára. Legalább is egy dologban: megtalálta, berendezte otthonát.

„De a férfiakra nem várok. Várjanak ők rám.”

Huszonegy éves volt, férfias, jóképű, magas. Az egyetemen tanult, valahol vidéken. Apai örökségként szerette az alkoholt, ha ivott, még férfiasabb, még jobb képű volt és még magasabbnak tűnt. Egy darabig. Ha többet ivott a kelleténél, elszabadult a pokol. Eddig csak a szerencséje mentette meg attól, hogy börtönbe kerüljön nyolc napon túl gyógyuló testi sértés miatt. Szerették a lányok.

Azért keresett meg, mert egyre több baja származott az alkohol mértéktelen fogyasztásából. „Nem szeretnék többet inni, doktor úr”, mondta. „Miért nem?” kérdeztem. A válasz meglepett: „Azért, mert szenvedést okozok a nőknek”, válaszolta. További kérdéseimre hosszasan sorolta, mikor, melyik csinos lánynak csavarta el a fejét. „Tudja, doktor úr, elmondják a lányok, miért szeretnek belém. Azért, mert olyan őszinte vagyok, egyenes és egyáltalán nem hasonlítok a bunkó férfitársaimra. Ezt látják belőlem a nők, de ebből semmi nem igaz. Hazudom nekik, például azt, hogy szerelmes vagyok beléjük (nem vagyok szerelmes), hogy nincs más nő rajtuk kívül (van, több is), hogy szükségem van rájuk (ez igaz, de nem úgy, ahogy ők gondolják: fájdalmat okozok nekik, ezért van szükségem rájuk).”

A beszélgetés során kiderült, hogy a nők azért vonzódnak hozzá, mert „nagy lelke van”: mindenről és sokat lehet vele beszélgetni, különösen lelki dolgokról. Elsősorban a szép, de labilis személyiségű lányok vonzódnak hozzá, akik az erős és gyengéd férfit látják benne. Ezt a szerepet igen hitelesen tudja eljátszani. De egyik nőhöz sem kötődik. Egyik nőnek sem tud „nemet” mondani. Emiatt könnyen létesít új kapcsolatot, miközben a régiek még mind a színen vannak. Azért nincs kavarodás, mert tanulmányai miatt sokat utazik, a lányokat megyehatárok választják el egymástól.

Az alkohol fokozza benne a nők elcsábításának a vágyát, alkohol hatására a hamis szerepeit is jobban el tudja játszani. De szenved ettől. Szeretné megtudni, miért teszi ezt, miért hazudik a nőknek, miért vezeti őket félre. Szeretné abbahagyni az alkoholivást.

A sorozatos beszélgetések során kiderült, hogy az anyjára haragszik. Amikor elváltak a szülei, anyja az „apjánál hagyta őt”, vagy legalábbis nem harcolt eléggé azért, hogy a fia nála maradjon. Úgy érezte, az anyja elhagyta. Soha nem tudott erről vele beszélni. A nőkben „anyján állt bosszút”, neki hazudott, őt vezette félre. Ahogy felszínre kerültek indulatai az anyjával szemben, úgy vált a nőkkel való viszonya feldolgozhatóvá. Ma már csak egy lánnyal jár. Szerelmes. Alkoholt már csak Szilveszterkor iszik.