Balázs tizenhárom éves volt, amikor a véletlen összehozott minket. Az iskolában, ahol tanult, fegyelmi vizsgálat indult ellene, és a szülei úgy érezték, tenni kell valamit a helyzet megoldása érdekében. Ahelyett, hogy iskolajogásztól kértek volna segítséget, hozzám fordultak. Balázs anyja hívott fel telefonon. Csak annyit mondott, vállalom-e a fiát, aki most bajban van. Azt kellene eldönteni, valójában Balázzsal van a baj vagy a tanáraival, akik összeszövetkeztek, hogy fiát eltávolítsák az iskolából. Minden egyéb információt majd Balázs mond el nekem, ha erre adok lehetőséget. „Csodálkozni fog, doktor úr, ez a fiú már kész felnőtt”. Annyit azért még megkérdeztem, „ha kész felnőtt, miért nem ő hív”. Mire az anyja azt válaszolta, ennek az az oka, hogy Balázs nem érzi szükségét bárki segítségének, de tudomásul veszi szülei óhaját (meg azért is, mert kíváncsi arra, mi az a „pszichiátria”), szívesen eljön.
Eljött. Amíg nem szólalt meg, egyidősnek látszott koránál. Amikor megszólalt, megértettem anyja célzását: választékosan, gazdag szókinccsel beszélt. Láthatóan élvezte a beszédet. Ahhoz a típushoz tartozott, amelynél általában „jó verbalizációs készséget” állapítanak meg a pszichológusok. Szavai nyomán egy öntörvényű ember képe bontakozott ki. Olyan emberé, aki mindenről határozott véleményt alakít ki, és ezt el is tudja mondani. Ráadásul mindezt vonzón teszi. Az osztályába járó tanulók egyharmada például rajong érte, valamifajta vezetőnek tekinti. Utánozzák a viselkedését, mögé állnak a tanárokkal kialakult konfliktusokban.
Balázs talán legjellemzőbb vonása volt, hogy konfliktusokban – szemben a többséggel – általában jól érezte magát. Ha nem értett egyet egy tanár megnyilvánulásával, azonnal jelentkezett és kifejtette véleményét. Ezt néhány tanár zokon vette. A büntetések elől Balázs soha nem tért ki, még népszerűbbé tették iskolatársai körében. Különösen a lányoknak imponált. „Megátalkodott” természete férfiasnak tűnt a számukra. Többen szerelmes leveleket írtak neki. Balázst nagyon sok minden érdekelte, a lányok a legkevésbé.
A tantestületben Balázs félelmet keltett. Különösen attól vált rendíthetetlenné, hogy nagyon jól tanult, minden jegye jeles volt. Egyetlen sebezhető pontja volt: szeplős arca zavarta; ha valaki erre tett megjegyzést, elöntötte a méreg. Az egyik tanár – egy vitájuk alkalmával – „ragyás arcúnak” nevezte, és ezzel kihozta a fiút a sodrából. Balázs odament a tanárhoz és nagyot csavart az orrán. A tanár felszisszent, az osztály röhögött, Balázs pedig rögtön tudta, hogy hibát követett el, nem látott át a provokáción.
Bevallom, nagyon rokonszenvesnek tartottam Balázst bátorságáért. Ezt ritka kincsnek éreztem, és eleinte bizonytalan voltam abban, mivel is tudnék hozzájárulni Balázs iskolai konfliktusának megoldásához. Ráadásul mielőtt eljött volna hozzám, Balázs már eldöntötte, hogy iskolát vált. „Nem futamodom meg, doktor úr, végigcsinálom a fegyelmit, megizzasztom őket, de bármi is lesz az eredmény, átmegyek egy másik iskolába. Talán az új helyen békén hagynak…”
Azt a célt tűztük ki magunk elé, hogyan lehet megőrizni az ember higgadtságát, miért okozott Balázsnak gondot a „ragyás” minősítés. Arra is választ kerestünk, meddig lehet feszíteni a húrt, hogy ne forduljon visszájára. Hamar eljutottunk Balázs bátyjáig. Két évvel volt idősebb Balázsnál. Erősebb volt nála, jobban sakkozott és pingpongban és teniszben is rendre felülkerekedett Balázson. Ráadásul ilyenkor gúnyolta öccsét; gyakran nevezte „öcsike, a mama kedvencé”-nek, „pattanásos-agyúnak”, „ragyásnak”. Az „öcsike” ilyenkor nekiugrott a bátyjának, és ledöntötte a földre. De mivel bátyja volt az erősebb, ő húzta rendszerint a rövidebbet. Balázsból az iskolában tapasztalt hatalmi helyzet ugyanazokat az indulatokat hívta elő, mint amilyeneket a bátyjával átélt konfliktusai. Az „öcsike” a kortársai között „báttyá” nőtt, így ellensúlyozta gyermekkori „sérelmeit”.
Balázs végül nem lépett ki az iskolából. A fegyelmi tárgyaláson elnézést kért a „ragyázó” tanárától, majd kérte, hogy tanára is kérjen elnézést tőle „tanárhoz nem méltó magatartása” miatt. Ezzel a fegyelmi bizottság tagjai is egyetértettek, így a tanár is megkövette provokatív viselkedését.
Bevallom, azt hittem, ezek után nincs más dolgunk, mint búcsút venni egymástól. Balázs megvárta, míg befejezem a tanulságok levonására vonatkozó „elbocsátó üzenetemet”, majd határozottan a szemembe nézve a következőket mondta: „doktor úr, itt az ideje, hogy elkezdjünk dolgozni.” Zavarba jöttem, megkérdeztem, mire gondol, mire ő: „idáig álproblémák megoldásán gondolkoztunk. Ez is fontos volt, mert kiderült, hogy ketten többre megyünk, mint én egyedül. Most viszont el kell árulnom Önnek életem egyetlen titkát, amit a környezetemben senki nem tud: egy éve szívok „füves” cigarettát, és elegem van belőle. Kérdezzen!”
Utolsó kommentek