„Doktor úr, olyan vagyok, mint egy gyalog-kakukk. Végigszáguldok városokon, országokon, földrészeken, és sehol nem érzem otthon magam. De nem az otthon teszi a nőt nővé?” Margit rám nézett, a szeme könnybe lábadt. Ezzel indult furcsa, nehezen előre haladó terápiás kapcsolatunk. A nehézségeket Margit üzleti utazásai jelentették. Volt, hogy egy hónapig nem láttam. A terápiás kapcsolat elmélyüléséhez gyakori találkozások kellenének. Közös óráinknak be kellene épülniük a páciens napi életébe, hogy hatni tudjanak. Margit esetében erre nem volt mód.
Eleinte mégis gyorsan haladtunk. Margit olyan volt, mint egy lelkes diáklány, aki minden tudást magába szeretne szívni, ami a Mesterből árad. Néha még jegyzetelt is beszélgetés közben. Házi feladatokat kért. Sokat kérdezett. A kérdéseit sokszor előre felírta, hogy egyetlen kérdést se hagyjon ki. A válaszok megnyugtatták, de az újabb találkozásig újabb kérdések sora került a jegyzetek közé. Harminckét éves volt. Egyedül élt. Nem érezte jól magát a bőrében. Nem érezte nőnek magát. Úgy érezte, neki férfinak kellett volna születnie. „A tengerészek és a kamionsofőrök között van egyáltalán nő? Ugye nincs, doktor úr!”
Sok szeretője volt. „Ahogy a tengerészekre minden kikötőben vár egy asszony, úgy várnak rám a férfiak, nősek, egyedül élők, jóképűek és rondák. De férfiak. Nem az-e a nők dolga, hogy ők várjanak a férfiakra?”
Erősen éltek benne a tradíciók által meghatározott sztereotípiák a nőkről, miközben élete valóban nem egy átlagnő életére emlékeztetett. Erre az ellentmondásra többször, több formában is felhívtam a figyelmét. Megpróbáltuk kideríteni, honnan erednek ezek a hiedelmei, illetve miért alakult az élete olyanná, amilyen.
Valamennyi, a Nők lapjában ebben az időben megjelent cikkemet elolvasta, és az esetek többségében magára ismert.
A feltett kérdések mélységével párhuzamosan csökkent Margit diákos lendülete. Az egyes kérdések megfogalmazását követően „hivatalos” okokból hetekre eltűnt. Ilyenkor sajnálkozott, arra hivatkozva, hogy „nincs mit tenni, ha menni kell, ilyen az üzleti élet. Megmondtam előre, doktor úr, hogy nem leszek könnyű eset. Már csak a geográfiai távolság miatt sem.”
De a geográfiai távolság Margit esetében leképezte a lelkében lévő „távolságokat”. Láthatóan menekült valami elől. Láthatóan nem tudott kibékülni életformája és a fejében élő női ideál közötti mérföldnyi távolsággal.
Aztán egyszer csak csökkenni kezdtek az utazások. Egy titokzatos betegséggel kezdődött. Hetekig gyengének, fáradtnak, étvágytalannak érezte magát. A háziorvosa szerint vírusfertőzése volt, ő azzal magyarázta tüneteit, hogy „belefáradtam a nagy utazásba”.
Több útját lemondta. Mindezek ellenére ekkor naponta eljött hozzám. Egyetlen dolog érdekelte: mi történik vele, mi zajlik a lelkében, hogyan tudná élete „sorsproblémáját” megoldani.
Ekkor tárult fel előtte gyermekkora, a szülői ház, apja és anyja szeretet nélküli kapcsolata. „A távolságok akkor alakulhattak ki bennem, doktor úr. Nálunk mindenki mindenkitől távol volt. Egyszer sem ültünk le közösen ebédelni vagy vacsorázni. Soha nem mentünk el kirándulni, moziba vagy vendégségbe, mint a normális családok. Nem tudtunk egymásról semmit.”
Margit rájött arra, hogy utazásai folyamatos távolságtartást fejeznek ki „otthonával” szemben. „Még csak be sem rendeztem a lakásomat. Semmi nincs a helyén. Dobozokban állnak a dolgaim évek óta. Még a családi fotókat sem csomagoltam ki.”
„Betegsége” hozzásegítette őt ahhoz, hogy elővegyen régi fényképeket, kicsomagolja személyes, gyerekkorából átörökített tárgyait, megkeresse a lakásban a nekik megfelelő helyet.
„Anyám mindig otthon ült, soha nem mozdult ki sehová. Ellátta a családot, főzött, kötött, horgolt, és uzsonnát pakolt az iskolatáskánkba. Soha nem akartam így élni.”
Margit soha nem akart úgy élni, mint az anyja. Egész eddigi élete az anyai mintával ellentétes megnyilvánulások sorozatát jelentette. Ugyanakkor nem találkozott más, elfogadható női mintával sem. Így vált élete számára elfogadhatatlanná és boldogtalanná. Beszélgetéseink során, ahogy erre ráébredt, ahogy megértette, mi miért történt, képessé vált arra, hogy hasonlítson anyjára. Legalább is egy dologban: megtalálta, berendezte otthonát.
„De a férfiakra nem várok. Várjanak ők rám.”
Utolsó kommentek