Csörgött a telefon, fiatal férfihang szólt, elhaló hangon: „egy perc van a kártyámon, doktor úr, itt ülök a Tündérsziklán és le szeretném vetni magam, tud-e segíteni?” Később megtudtam, hogy nem a Tündérsziklán ült és esze ágában sem volt levetnie magát a mélybe. Csak azt szerette volna megtudni, hogyan reagálok erre a helyzetre. Ettől tette függővé, felkeres-e.
Bevallom, fel vagyok készülve ezekre a váratlan eseményekre, ilyen a szenvedélybetegekkel foglalkozó orvos élete. Sok választ lehet adni a kérdésre. „Ne tegye, kár lenne önért!” Várjon, mindjárt ott vagyok!” „Mondja meg pontosan, hol van, azonnal hívom a mentőket!” „Együtt érzek önnel, képzeletben fogom a kezét és együtt ugrunk le a szikláról!”
Én csak annyit mondtam: „Jól gondolja meg. Lehet, hogy még nem fontolt meg minden szempontot. Megér a dolog annyit, hogy megvárja, amíg találkozunk.”
Lehet, hogy más páciens nem lett volna elégedett a válasszal, Pál viszont igen, ezt fejezhette ki az a tény, hogy eljött hozzám. Valamennyi találkozásunk újabb és újabb kihívást jelentett a számomra, egy perc nyugalmat sem érezhettem. Záporoztak hozzám a kérdések, illetve az olyan kifejezések, amelyeket csak az tudott megfejteni, aki otthonosan mozog a heroin-fogyasztók szubkultúrájában. Egy példa: „Elszívtam egy jointot (értsd: marihuána-tartalmú cigarettát) és jókat sztondultam (értsd: órákig gubbasztottam a környezettel való kontaktus nélkül, de tiszta tudattal) tőle.”
„Ez érdekes, jegyeztem meg, eddig úgy tudtam, hogy csak a herointól lehet sztondulni.” És egy gyors viszontkérdés: „Tényleg, mi a különbség a marihuána által kiváltott sztondulás és a heroinos között?”
Később egy hátba támadós kérdés: „És a doktor úr fogyasztott már kábítószert?” Bármit válaszolok a kérdésre, a páciens átveszi a kommunikáció irányítását. Ha igen-t mondok, az a baj, ha nem-et, akkor meg az a baj. Így válaszoltam: „Ha most én lennék a páciens, és ön az orvos, akkor szívesen válaszolnék a kérdésére. De jelenleg éppen fordítva van.”
Egy alkalommal a barátjával, Jánossal állított be. Kérte, hadd jöhessenek együtt, ő is heroinfüggő, ráadásul szinte mindig együtt adták be maguknak az anyagot. Mások talán ezt a kérést a bizalom jelének tekintenék. Pál annyira bízik a gyógyulásban, hogy a barátját is elhozta ahhoz az orvoshoz, akinek a munkáját hatékonynak ítéli. Engem azonban komoly aggodalom töltött el a gondolattól. A barát megjelenését jelentős veszélyforrásnak értékeltem. János feltehetően ellenfelének tekint, akihez közelebb kell kerülni, akit meg kell ahhoz ismernie, hogy sikeresen leválaszthassa róla a barátját. Így könnyebben tudja kontrollálni, mi történik kettőnk között. Pálnak elmondtam, hogy nagy az esélye annak, hogy ketten együtt nem szoknak le a drogról. Az a tapasztalatom, hogy a rosszabb állapotban lévő a másikat mindig visszahúzza; ennek fordítottjával még nem találkoztam. Jánost egyik drogügyekben jártas kollégámhoz tanácsoltam. János – szerencsére – megfogadta tanácsomat.
A „barátveszély” megszűnése után újabb felhők tornyosultak kapcsolatunk fölött. Pál azt találta ki, hogy nem érez elég bátorságot a kezelés folytatásához. „Gyenge jellem vagyok, doktor úr, apám is az, és az anyám is, ilyen a mi fajtánk. Reménytelen eset vagyok.” Egy pillanatra csüggedni kezdtem. A „reménytelen esetek” hamar be is bizonyítják, hogy kezelőorvosuk alkalmatlan a feladat elvégzésére, ez szinte rutinszerű feladat. Annyi a teendő, hogy minden vizitre „belőtt” állapotban kell megjelenni, a hozzátartozók részéről pedig vádló és kétségbeesett telefonok sokaságával kell elárasztani az „áldozatot”, vagyis a kezelőorvost. A kényelmesebb, kevésbé optimista, vagy egyszerűen csak tapasztalatlanabb kollégák ilyenkor gyorsan elveszítik kedvüket és feladják.
Összeszedtem magam. „Itt az ideje megint az egyenes és tiszta beszédnek”, gondoltam, és nekiláttam. Elmagyaráztam Pálnak, hogy milyen őszinte embernek ismertem meg. Olyannak, aki mindig azt mondta, és azt kérdezte, amit gondolt, soha nem szeretett volna másnak látszani, mint amilyen valójában. Nem ilyenek a gyenge emberek és nem ilyen egy reménytelen eset. Bökje ki végre hát, mi a baja. Pált meglepte ez a hang, egy pillanatra szóhoz sem jutott. Aztán megszólalt: „Na jó, hát az az igazság, hogy még soha nem jártam így”. „Hogyan így?” kérdeztem. „Hát hogy soha nem azt csinálja, amit várok Öntől. Olyan vagyok, mint egy fába szorult féreg. Eljött az a pillanat, amikor tényleg döntenem kell, mi lesz velem.”
Pál végül döntött. Soha többet nem provokált. Elkezdődhetett kapcsolatunk új, drogmentes korszaka.
Utolsó kommentek