Egy pszichiáter történetei

Annak ellenére, hogy férje (György) már évek óta nyílt viszonyt tartott fenn a barátnőjével, Anikó csak akkor lépett, amikor a gyermekek már túljutottak az érettségin. Nem az ügyvédjét kereste meg, hogy beadják együtt a válókeresetet. Még csak a férje holmiját sem csomagolta össze, hogy kitegye az ajtó elé. Más megoldásban gondolkodott. Hosszú ideje udvarolt neki egy régi munkatársa. Őt kereste meg azzal, hogy elhárult minden akadály azelőtt, hogy egymáséi legyenek.

 A szeretőjével való kapcsolat már három hónapja tartott, amikor férje tudomást szerzett róla. Nem volt nehéz dolga; Anikó nem csinált titkot a viszonyból. Az asszonyt annál jobban meglepte, hogy a férje végtelen felháborodásának adott hangot. Nem értette, miért beszél György „erkölcsről”, miért nevezi őt „kurvának”. Több éve nem élnek házaséletet. Amikor egyszer azt kérdezte Györgytől, hogyan tudnák rendezni a kapcsolatukat, kurtán azt vetette neki oda: „sehogy.” „De hát szükségem van egy férfira, akire számíthatok, és akihez hozzábújhatok”, szakadt ki Anikó száján, mire György csak annyit mondott: „keress magadnak valakit.”  Ő ezt a mondatot komolyan vette, mégsem tett érte semmit. Nem szerette volna megzavarni fejlődésben lévő gyermekei lelki életét. Most, hogy mindhárman elköltöztek otthonról, elérkezettnek látta az időt, hogy György „felhatalmazásának” érvényt szerezzen. És ahelyett, hogy férje ezt egyszerűen tudomásul venné, erkölcsi prédikációkat tart, üvöltözik, fenyegetőzik, szeretője címét kéri. Nem hitt az érzékszerveinek.

Anikót igazán az zavarta meg, hogy anyja sem állt ki mellette. „Az asszonynak a férje mellett a helye”, jelentette ki többször is kellő nyomatékkal. „Nem vagy a lányom, ha nem veszed tudomásul, hogy egy nőnek el kell tudnia viselni, amit a férje tesz”, tette hozzá. Anikó nem értett ugyan egyet az anyjával, de elképzelhetetlennek tartotta, hogy összevesszen vele. Szeretőjének bejelentette, hogy nem találkoznak többet. „Hogy mit mond a férjem, nem igazán érdekel. De az anyám az más”, mondta, nem túl meggyőzően.

 Hónapok teltek el úgy, hogy férje élte az „életét”, ugyanúgy, ahogy eddig, Anikó ellátta a háztartást, főzött, mosott Györgyre, és „tűrt”. Ahogy anyja elvárta tőle.

 Aztán egy adott pillanatban nem bírta tovább. Egyik este, amikor egyedül feküdt le aludni, mert férje – szokásához híven – nem töltötte otthon az éjszakát, nem jött álom a szemére. Pontosan nem gondolta át, mit is tesz voltaképpen, csak felkelt, odament a szekrényhez, kihúzott belőle egy fiókot, kivett egy doboz gyógyszert, kiöntötte a tartalmát, majd hármasával lenyelte mind. Azt sem tudta, milyen gyógyszer került a kezébe.

 Másnap reggel nem ébredt fel a szokott időben. A szomszédasszony törte rá az ajtót, rosszat sejtve. A kórházban – gyomormosás után – két nap múlva tért magához. Amikor György megtudta, mi történt a feleségével, „már megint valamit kitalált, csakhogy felbosszantson”, fakadt ki belőle. Úgy érezte, akkor jár el helyesen, ha nem „jutalmazza” az asszony tettét azzal, hogy meglátogatja őt a kórházban.

A kórház egyik orvosa javasolta Anikónak, hogy keressen fel a rendelőmben. Anikó hosszú levelet írt nekem, mielőtt eljött volna. Arra kért, hogy „ne ítéljem el őt azért, amit tett”, még ha anyja és férje elítélik is. Ő olyan állapotban volt, amely megakadályozta, hogy tisztában legyen azzal, milyen következményei lehetnek a gyógyszerek bevételének. Azt kérte tőlem, segítsek abban, hogy olyan emberré váljon, akinek György és édesanyja is meg tud majd bocsátani.

 Ezt azután élőszóban is megismételte. Megértő voltam. Láttam, honnan kell elindulnunk. Nagyon mélyről. Nagyon messziről. Elfogadtam ezt a számomra abszurdnak tűnő kérést abban a reményben, hogy sikerül Anikó gondolkodását megváltoztatni a „gyógyítás” folyamatában.

 Az út valóban hosszú volt. De Anikó kérése nem teljesült: György soha nem bocsátott meg neki azért, hogy más férfival viszonyt kezdett. A pszichoterápia legkedvezőbb fejleménye talán az lehetett, hogy ezt Anikó nem is bánta. Sokkal fontosabb kérdések nyugtalanítják. Hamarosan befejezi főiskolai tanulmányait, és állást keres. Ha diplomáját megszerzi, saját lábára állhat. Azt tervezi, elköltözik otthonról.

Ideális páciensnek tűnt. Hetekig várt rám, mert az első telefonbeszélgetésünk után sokáig nem tudtam fogadni. Ilyenkor – ha sürgősen orvosolandó problémáról van szó – más kollégát ajánlok, mint ebben az esetben is. De ő nem fogadta el ajánlatomat. „Évek óta készülök, hogy eljöjjek önhöz, kivárom azt a néhány hetet”, mondta, és valóban megvárta, amíg újra elkezdtem a rendelésem.

 Az első találkozáskor az a benyomásom alakult ki róla, hogy tudja, mit akar. Évekig érlelte magában a döntést, aztán döntött: véget vet a jelenlegi helyzetnek, amely annyi szenvedést okozott az életében. De mi volt ez a helyzet? Nárcisz 10 éve élt a férjével – kamaszkori szerelmével – boldogtalanul. A férj – számítógép szakértő mérnök – rajongásig szerette Nárciszt egészen addig, amíg el nem végezte az egyetemet. Aztán fokról fokra munka-alkoholista lett, azaz úgy „használta” a munkát, ahogy az alkoholbetegek az alkoholt. Nárcisz  gyermekorvosként, bármennyire is szerette a gyermekeket, soha nem helyezte szakmai munkáját a férjével való kapcsolat elé. Igényelte Csongor társaságát, jól érezte magát vele, azt tervezte, hogy sok gyermekük lesz. Csongor viszont hallani sem szeretett volna gyermekekről. „Nem vagyok apának való”, mondogatta, de Nárcisz ezt nem hitte el. Nárcisz semmit nem hitt el, amely álmaival összeegyeztethetetlen volt.

 Amikor Nárcisz megkeresett, megpróbált arról meggyőzni, hogy belátja, élete párja nem Csongor. Arra kért, abban segítsek, hogy lélekben megszabaduljon a férjétől. „Nem vagyunk egymáshoz valók”, mondta, „el akarok válni tőle. De nincs elég erőm hozzá.”

 Biztosítottam, hogy segíteni fogok neki. Jeleztem azt is, hogy nem abban segítek neki, hogy elváljon a férjétől. Inkább abban, hogy ezt vagy bármilyen más döntését úgy hozza meg, hogy minél jobban megértse belső vágyait, igényeit. A lehető legjobb döntés meghozatalában szeretnék neki segíteni. Nárcisz elfogadta a javaslatomat. Hetekig, hónapokig járt lelkesen hozzám. Igyekeztem az analitikus pszichoterápia szabályai szerint a lehető legkevésbé sem befolyásolni Nárciszt abban, milyen témát hoz a találkozásaink során. Nárcisz azzal tévesztett meg (mert megtévesztett), hogy nagyon markáns és fontos témákat hozott. Ha érdektelen beszélgetéseket folytattunk volna, ennek hamarosan véget vetettem volna azzal, hogy szembesítem Nárciszt a megállapodásunkkal, a közösen kialakított terápiás céllal. Felhívtam volna a figyelmét arra, hogy hetek óta jár hozzám, és semmi érdemi mondandója nincs a számomra. Akkor miért jön? Miért jár hozzám? Mi a tulajdonképpeni célja azzal, hogy eljön, és kerüli a kényes kérdéseket?

 Nárcisz csak az első alkalommal beszélt Csongorról. Majd sokáig ki sem ejtette férje nevét a száján. Viszont előtérbe került viszonya a cigarettával. Az első tíz óra a cigaretta körül forgott. Hogyan szabaduljon meg tőle? Miért kötődik ennyire ahhoz a néhány szálhoz? Miért nem sikerül végérvényesen elhatároznia, hogy abbahagyja a cigarettaszívást? Sokat törtem a fejem azon, mit jelent ez a gyors témaváltás. Arra gondoltam, a cigarettához való viszony párhuzamba állítható a férjével való viszonyával. Hiszen Csongortól is úgy szeretne megszabadulni, ahogy a cigarettától, miközben mindkettőhöz kötődik. Ráadásul a cigaretta még szexuális szimbólum is…

 Amikor éppen eljutottam ahhoz a pillanathoz, hogy megemlítem Nárcisznak a cigaretta és a férje közötti analógia lehetőségét, és azt, hogy az elmúlt találkozások során megbeszéltek tanulságai hogyan fordíthatók vissza az eredeti probléma további tisztázása irányában, az asszony hirtelen témát váltott. Újabb tíz óra következett férj és cigaretta nélkül. Nárcisz a munkahelyéről indított hallatlanul érdekes eszmefuttatásokat. Ambivalenciája (szerette és utálta a munkahelyét, egy szétesőben lévő kórház egyik osztályát egyszerre) megdöbbentett: a munkahely egy sorba került Csongorral és a cigarettával. A szexualitást a munkahelyén egy rendkívül vonzó főorvos képviselte, aki – Nárcisz állítása szerint – hevesen udvarolt csinos beosztottjának…

 Próbáltam kitalálni, mi jön ezután. Talán apjával vagy anyjával való ellentmondásos viszonya? Egyáltalán, van Nárcisznak férje? A dohányszag egyértelművé tette, hogy tényleg dohányzik. Hogy dolgozik-e, nem tudom. De miért beszélne akkor egy nem létező munkahelyről és fiktív főnökéről, akihez vonzódik? Mit akar ez a nő valójában?! Miért éppen engem szemelt ki, hogy beavasson életének olyan dolgaiba, amelyek talán nem is léteznek?

 Amikor eljutottam annak belátásához, hogy alibikezelés folyik, vagyis Nárcisz úgy tesz, mintha akarna valamit, én úgy teszek, mintha kezelném, valójában azonban nem történik semmi, vártam a következő találkozást, hogy ezt a felismerésemet megbeszéljem Nárcisszal. De nem jött el a következő órára. Egy levelet kaptam tőle, amelyben tájékoztatott, hogy eredményesnek értékeli a kezelést: sikerült erőt merítenie ahhoz, hogy elköltözzön Csongortól. A dohányzást is abbahagyta és munkahelyet váltott. „Aranyba foglalom a nevét, doktor úr”, írta, és nem jött többet. 

Bilincsbe verve vitték el a rendőrök, miközben a mentőautó szirénázva söpört végig az országúton, egészen a városi kórház baleseti sebészeti ügyeletéig.

 Dénest a falubeli szomszédai úgy ismerték, mint kedves, barátságos, segítőkész embert. Az édesanyja szerint soha semmilyen verekedést nem kezdeményezett, nem emelte fel a hangját. Számára derült égből villámcsapásként jött a hír, hogy fia nekitámadt és leütötte egy ismerősét. Pál – az áldozat - az ütés következtében háttal a betonútra esett, fejét beverte, elveszítette az eszméletét. A közelben tartózkodó járókelők hívták ki a mentőket, akik értesítették a rendőrséget.

 Az egyik pszichológus kollégám hívott fel Dénes ügyében. Arra kért, vizsgáljam meg, mert ő szemtanúja volt az esetnek, és amit látott, szöges ellentétben áll mindazok véleményével, akik Dénest állítólag jól ismerik. Dénes a pszichológus szerint erőszakos ember, akinek agresszivitását már régen kezelni kellett volna.

 Dénes zavartan lépett be a rendelőm ajtaján. Köszönés helyett rögtön mentegetőzött: „ne higgye el, doktor úr, hogy miattam történt… Ő kezdte, nekem támadt, kővel megdobott. Én csak feldühödtem erre és védekeztem. Ártatlan vagyok.” Megnyugtattam, hogy nem nekem kell igazságot tennem az ügyben, vannak erre nálam hivatottabb személyek. Az én feladatom mindössze annyi, hogy kiderítsem, szüksége van-e pszichológiai segítségre.

 Egy kevésbé strukturált, tájékozódó beszélgetés után a Buss és Perry-féle Agresszió Kérdőívet töltettem ki vele, amely közepesen súlyos agresszivitás-szintet mutatott. Elmagyaráztam neki, mit jelent ez. Nem értette. Ő nem agresszív, higgyem el, erősködött (agresszíven). Hosszasan kikérdeztem a múltbéli eseményeket illetően. A provokatív helyzeteket nehezen viseli, ismerte el. Az iskolatársai csúfolódására mindig nagyon érzékenyen reagált, ilyenkor még a verekedésektől sem zárkózott el. De soha nem ő kezdeményezett, soha nem tett azért semmit, hogy verekedést provokáljon ki.

 A következő lépésben alkoholivási szokásait térképeztem fel. Ahogy a falubeli férfiak általában, ő sem vetette meg az italt. Nem kocsmában, hanem otthon, barátokkal vagy egyedül ivott. Elmondása szerint az alkohol egyáltalán nem változtatta meg a viselkedését, nem növelte benne a feszültséget.

 A menyasszonyával is hosszasan elbeszélgettem. Ő eleinte ugyanazt mondta, mint Dénes. Később, miután többször megfogadtatta velem, nem mondom vissza Dénesnek, elárulta, hogy egyszer, egy vita hevében, Dénes úgy megütötte, hogy három napig nem mert kimenni utána az utcára. Félt, hogy meglátják az arcán a véraláfutásokat, megkérdezik, mi történt, és neki hazudnia kell. Dénes az ütést megelőzően alkoholt ivott.

 Dénes édesanyja a beszélgetésünk folyamán ébredt rá arra, hogy a fiáról hamis kép élt benne. Ezt a hamis képet az táplálta, hogy Dénest apjához viszonyította, és az apához képest nem mutatott több agresszivitást. A fejében az a hiedelem élt, hogy egy férfi nem is férfi, ha egy bizonyos mértékű erőszak nincs benne. Máskülönben hogyan tudná megvédeni a családját a támadásokkal szemben?

 Mint oly sokszor klinikai munkám során, most is a nők segítettek abban, hogy Dénes eljusson a minimális belátásig: tudatosodjon benne, hogy tennie kell valamit, ha azt szeretné, hogy a Pál elleni erőszakos fellépéséhez hasonló ne ismétlődjön meg többet. Ahhoz, hogy eljussunk idáig, több hónapos motiváló munkára volt szükség. A két nő felülvizsgálta hiedelmeit a férfiakról, erőszakról és alkoholivásról, és elhatározták, hogy egyetlen esetet sem hagynak szó nélkül, bármennyire enyhének is tűnik. Miután Dénes életében anyja és menyasszonya volt a két legfontosabb személy, az ő mindennapi befolyásuk (egy pszichiáterrel a hátuk mögött)  hozzájárult Dénes agresszivitásának csökkenéséhez. A büntetés tettéért még csak ezután következik.

 Hosszú hónapokkal az utolsó pohár ital elfogyasztása után még mindig járt hozzám, és még mindig dühös volt. Terápiás kapcsolatunk már régen nem az alkohol körül forgott. Egyre inkább dühének mélyebb eredete után kutattunk.

 Akár egy krimi végkifejletében, a lehetőségek egyre szűkültek. Végül eljutottunk az anyjához. Hová máshová.

 Aztán az egyik óra után kaptam tőle egy e-mailt. Levelében arról írt, mennyire szerette gyermekkorában az almát. „Doktor úr, kezembe került Karinthy Frigyes Szomjúság című novellája. Az alkoholista hős egyes szám első személyben nyomoz állandó és gyötrelmes szomjúságának, alkoholéhségének forrása után. Ez indított el, hogy én is utána járjak, mióta szomjazom. Nekem egy kicsit nehezebb dolgom volt, mert azt is tudni szerettem volna, mióta vagyok dühös.”

 Arra már régóta gondoltunk, hogy Lujza dühe és sóvárgása az alkohol után közös tőről fakadt. Sok jele volt annak, hogy édesanyjának köze lehet mindehhez. Lujza az e-mail-levélben értetlenségének adott hangot, hogy erre az egyszerű összefüggésre soha nem gondolt.

 „Körülbelül hét éves koromban jöttem rá, hogy mi volt az almában, ami a bódulatot okozta: rum. El nem tudom képzelni, hogy milyen meggondolásból, de gyerekkorunkban, éveken át rendszeresen ittunk délutánonként rumos teát, anyám én és a bátyám. Mindig meglepődtem, hogy bár pici rumtól finom egy tea, de anyám mindig annyit öntött a teámba a kérésem ellenére, amitől már rossz íze lett. Később már előre elkészítette nekem. Gyakran csinált úgynevezett parfait-t, de mindig csípős volt a rumtól. Ha jól emlékszem, 12 éves koromban először kaptam karácsonyra egy üveg (fél liter) „bonbon-meggy” nevű italt, amit belátásom szerint fogyaszthattam el. Ezt anyám hagyománnyá tette. Onnantól fogva minden karácsonyra kaptam. Erre az egészre mondhatnám azt, hogy: no comment, de mégsem hagyhatom szó nélkül – attól függetlenül, hogy nem akarom másra hárítgatni a felelősséget. Most, hogy ennyi év távlatából először gondolom végig az egészet, kifejezetten úgy tűnik számomra, mintha valamiért szándékosan rá akart volna minket szoktatni anyánk az alkoholra (vagy csak azt akarta, hogy csöndben legyünk???). Hozzá kell tennem, hogy tapasztalatom szerint ő nem ivott alkoholt. Az a mennyiség, amit teában ittunk, az egy felnőttnek meg sem kottyan. Hogy lehet, hogy óvta magát attól, amitől a gyermekeit nem?! Ünnepnapon ivott csak, de mindig nagyon keveset. Ezért vagyok dühös, doktor úr, és ezért iszom.”

 A levél megírását követően még hónapokig dolgoztunk azon, hogy ez a nagyon egyszerű, és emiatt vonzó képlet valósághű is legyen. Egy percig sem vontam kétségbe annak hitelességét, amit leírt. Az a megoldás viszont, amely anyját valamiféle gonosz fúriának próbálta beállítani, aki szándékosan nevelte alkoholistává gyűlölt leánygyermekét, riasztott. Több okból is. Egyrészt az a konfliktus, amely keresztülvonult gyermekkorán és távol tartotta a két nőt egymástól, nem magyarázta meg anyja lelkiismeretes gondosságát gyermekei nevelésében: Lujza – anyjához hasonlóan – rendszerető és pedáns. Így is neveli – egyedül - az öt éves Kleopátrát. Másrészt – bár hagyományai vannak - biztos receptek nincsenek arra, hogyan kell valakiből alkoholistát nevelni. És végül: Lujza élete értelmezéséből csak éppen saját magát hagyta ki, mintha ő nem is lett volna részese agresszivitásának és alkoholproblémáinak.

A kezelés vége felé Lujza dühe csökkent. Agresszivitása egészséges és hasznos magabiztossággá szelidült. Végleg felhagyott az alkoholivással és azzal, hogy „beitatására” vezesse vissza élete minden baját.