Annak ellenére, hogy férje (György) már évek óta nyílt viszonyt tartott fenn a barátnőjével, Anikó csak akkor lépett, amikor a gyermekek már túljutottak az érettségin. Nem az ügyvédjét kereste meg, hogy beadják együtt a válókeresetet. Még csak a férje holmiját sem csomagolta össze, hogy kitegye az ajtó elé. Más megoldásban gondolkodott. Hosszú ideje udvarolt neki egy régi munkatársa. Őt kereste meg azzal, hogy elhárult minden akadály azelőtt, hogy egymáséi legyenek.

 A szeretőjével való kapcsolat már három hónapja tartott, amikor férje tudomást szerzett róla. Nem volt nehéz dolga; Anikó nem csinált titkot a viszonyból. Az asszonyt annál jobban meglepte, hogy a férje végtelen felháborodásának adott hangot. Nem értette, miért beszél György „erkölcsről”, miért nevezi őt „kurvának”. Több éve nem élnek házaséletet. Amikor egyszer azt kérdezte Györgytől, hogyan tudnák rendezni a kapcsolatukat, kurtán azt vetette neki oda: „sehogy.” „De hát szükségem van egy férfira, akire számíthatok, és akihez hozzábújhatok”, szakadt ki Anikó száján, mire György csak annyit mondott: „keress magadnak valakit.”  Ő ezt a mondatot komolyan vette, mégsem tett érte semmit. Nem szerette volna megzavarni fejlődésben lévő gyermekei lelki életét. Most, hogy mindhárman elköltöztek otthonról, elérkezettnek látta az időt, hogy György „felhatalmazásának” érvényt szerezzen. És ahelyett, hogy férje ezt egyszerűen tudomásul venné, erkölcsi prédikációkat tart, üvöltözik, fenyegetőzik, szeretője címét kéri. Nem hitt az érzékszerveinek.

Anikót igazán az zavarta meg, hogy anyja sem állt ki mellette. „Az asszonynak a férje mellett a helye”, jelentette ki többször is kellő nyomatékkal. „Nem vagy a lányom, ha nem veszed tudomásul, hogy egy nőnek el kell tudnia viselni, amit a férje tesz”, tette hozzá. Anikó nem értett ugyan egyet az anyjával, de elképzelhetetlennek tartotta, hogy összevesszen vele. Szeretőjének bejelentette, hogy nem találkoznak többet. „Hogy mit mond a férjem, nem igazán érdekel. De az anyám az más”, mondta, nem túl meggyőzően.

 Hónapok teltek el úgy, hogy férje élte az „életét”, ugyanúgy, ahogy eddig, Anikó ellátta a háztartást, főzött, mosott Györgyre, és „tűrt”. Ahogy anyja elvárta tőle.

 Aztán egy adott pillanatban nem bírta tovább. Egyik este, amikor egyedül feküdt le aludni, mert férje – szokásához híven – nem töltötte otthon az éjszakát, nem jött álom a szemére. Pontosan nem gondolta át, mit is tesz voltaképpen, csak felkelt, odament a szekrényhez, kihúzott belőle egy fiókot, kivett egy doboz gyógyszert, kiöntötte a tartalmát, majd hármasával lenyelte mind. Azt sem tudta, milyen gyógyszer került a kezébe.

 Másnap reggel nem ébredt fel a szokott időben. A szomszédasszony törte rá az ajtót, rosszat sejtve. A kórházban – gyomormosás után – két nap múlva tért magához. Amikor György megtudta, mi történt a feleségével, „már megint valamit kitalált, csakhogy felbosszantson”, fakadt ki belőle. Úgy érezte, akkor jár el helyesen, ha nem „jutalmazza” az asszony tettét azzal, hogy meglátogatja őt a kórházban.

A kórház egyik orvosa javasolta Anikónak, hogy keressen fel a rendelőmben. Anikó hosszú levelet írt nekem, mielőtt eljött volna. Arra kért, hogy „ne ítéljem el őt azért, amit tett”, még ha anyja és férje elítélik is. Ő olyan állapotban volt, amely megakadályozta, hogy tisztában legyen azzal, milyen következményei lehetnek a gyógyszerek bevételének. Azt kérte tőlem, segítsek abban, hogy olyan emberré váljon, akinek György és édesanyja is meg tud majd bocsátani.

 Ezt azután élőszóban is megismételte. Megértő voltam. Láttam, honnan kell elindulnunk. Nagyon mélyről. Nagyon messziről. Elfogadtam ezt a számomra abszurdnak tűnő kérést abban a reményben, hogy sikerül Anikó gondolkodását megváltoztatni a „gyógyítás” folyamatában.

 Az út valóban hosszú volt. De Anikó kérése nem teljesült: György soha nem bocsátott meg neki azért, hogy más férfival viszonyt kezdett. A pszichoterápia legkedvezőbb fejleménye talán az lehetett, hogy ezt Anikó nem is bánta. Sokkal fontosabb kérdések nyugtalanítják. Hamarosan befejezi főiskolai tanulmányait, és állást keres. Ha diplomáját megszerzi, saját lábára állhat. Azt tervezi, elköltözik otthonról.