Lujza egyedül élt és vészesen haladt a négy x felé. Alkoholproblémái miatt keresett fel. Legalább is ezt mondta az első találkozás alkalmával. Elsősorban és alapvetően nagyon dühös volt, és ez a düh elrontotta valamennyi partner-kapcsolatát. Dühét bármi előhívhatta, reggeli csúcsforgalom, adóemelés, elterelő út a csendes falu szélén, ahol nyaranta pihenni szokott, vagy ha éppen kis gyermeke nem elvárásai szerint végezte a dolgát.
Hosszú hónapokkal az utolsó pohár ital elfogyasztása után még mindig járt hozzám, és még mindig dühös volt. Terápiás kapcsolatunk már régen nem az alkohol körül forgott. Egyre inkább dühének mélyebb eredete után kutattunk.
Akár egy krimi végkifejletében, a lehetőségek egyre szűkültek. Végül eljutottunk az anyjához. Hová máshová.
Aztán az egyik óra után kaptam tőle egy e-mailt. Levelében arról írt, mennyire szerette gyermekkorában az almát. „Doktor úr, kezembe került Karinthy Frigyes Szomjúság című novellája. Az alkoholista hős egyes szám első személyben nyomoz állandó és gyötrelmes szomjúságának, alkoholéhségének forrása után. Ez indított el, hogy én is utána járjak, mióta szomjazom. Nekem egy kicsit nehezebb dolgom volt, mert azt is tudni szerettem volna, mióta vagyok dühös.”
Arra már régóta gondoltunk, hogy Lujza dühe és sóvárgása az alkohol után közös tőről fakadt. Sok jele volt annak, hogy édesanyjának köze lehet mindehhez. Lujza az e-mail-levélben értetlenségének adott hangot, hogy erre az egyszerű összefüggésre soha nem gondolt.
„Körülbelül hét éves koromban jöttem rá, hogy mi volt az almában, ami a bódulatot okozta: rum. El nem tudom képzelni, hogy milyen meggondolásból, de gyerekkorunkban, éveken át rendszeresen ittunk délutánonként rumos teát, anyám én és a bátyám. Mindig meglepődtem, hogy bár pici rumtól finom egy tea, de anyám mindig annyit öntött a teámba a kérésem ellenére, amitől már rossz íze lett. Később már előre elkészítette nekem. Gyakran csinált úgynevezett parfait-t, de mindig csípős volt a rumtól. Ha jól emlékszem, 12 éves koromban először kaptam karácsonyra egy üveg (fél liter) „bonbon-meggy” nevű italt, amit belátásom szerint fogyaszthattam el. Ezt anyám hagyománnyá tette. Onnantól fogva minden karácsonyra kaptam. Erre az egészre mondhatnám azt, hogy: no comment, de mégsem hagyhatom szó nélkül – attól függetlenül, hogy nem akarom másra hárítgatni a felelősséget. Most, hogy ennyi év távlatából először gondolom végig az egészet, kifejezetten úgy tűnik számomra, mintha valamiért szándékosan rá akart volna minket szoktatni anyánk az alkoholra (vagy csak azt akarta, hogy csöndben legyünk???). Hozzá kell tennem, hogy tapasztalatom szerint ő nem ivott alkoholt. Az a mennyiség, amit teában ittunk, az egy felnőttnek meg sem kottyan. Hogy lehet, hogy óvta magát attól, amitől a gyermekeit nem?! Ünnepnapon ivott csak, de mindig nagyon keveset. Ezért vagyok dühös, doktor úr, és ezért iszom.”
A levél megírását követően még hónapokig dolgoztunk azon, hogy ez a nagyon egyszerű, és emiatt vonzó képlet valósághű is legyen. Egy percig sem vontam kétségbe annak hitelességét, amit leírt. Az a megoldás viszont, amely anyját valamiféle gonosz fúriának próbálta beállítani, aki szándékosan nevelte alkoholistává gyűlölt leánygyermekét, riasztott. Több okból is. Egyrészt az a konfliktus, amely keresztülvonult gyermekkorán és távol tartotta a két nőt egymástól, nem magyarázta meg anyja lelkiismeretes gondosságát gyermekei nevelésében: Lujza – anyjához hasonlóan – rendszerető és pedáns. Így is neveli – egyedül - az öt éves Kleopátrát. Másrészt – bár hagyományai vannak - biztos receptek nincsenek arra, hogyan kell valakiből alkoholistát nevelni. És végül: Lujza élete értelmezéséből csak éppen saját magát hagyta ki, mintha ő nem is lett volna részese agresszivitásának és alkoholproblémáinak.
A kezelés vége felé Lujza dühe csökkent. Agresszivitása egészséges és hasznos magabiztossággá szelidült. Végleg felhagyott az alkoholivással és azzal, hogy „beitatására” vezesse vissza élete minden baját.
Utolsó kommentek