Zoli iskoláról iskolára menekült. Nem törődött bele sem abba, hogy az erősebb fiúk céltáblájává váljon, sem abba, hogy neki kell erős fiúnak lenni ahhoz, hogy elvégezze az iskolát. És nem talált egyetlen pedagógust sem, aki ebben a küzdelmében mellé állt volna.
Apja közvetítésével ismerkedtünk meg. Éppen iskolát váltott. Tizenkét éves volt, de még kevesebbnek tűnt. Legalább is addig, amíg meg nem szólalt. „Én mondtam apunak, hogy hozzon el a doktor úrhoz. A szüleimmel nem tudok semmit megbeszélni. Egyszerűen nem értik, miről beszélek” – mondta korát meghazudtoló módon.
Amíg apja a másik szobában újságot olvasott, Zoli kérdéseimre részletesen kifejtette, miben is kér segítséget. Az első iskolában, ahová szülei beíratták, néhány erőszakos „nagylegény” tartotta rettegésben a tanulókat. A többség – a békesség kedvéért- „csicskázott” nekik, vagyis megalázkodva teljesítette parancsaikat, néhányan szembe szálltak, amiből „oltári” verekedés lett. Ő – egyes egyedül – egyik utat sem követte.
Sem nem szállt szembe a nagylegényekkel, sem nem vetette alá magát nekik, hanem minden idejét, energiáját arra próbálta fordítani, hogy készül az órákra, kérdez, és ha magabiztosan tud valamit, akkor kiprovokálja, hogy feleltessék. Ez az elképzelése nem vált, nem válhatott valóra. Több okból sem. Egyrészt tanárai nem érzékelték megfelelően, mi történik az osztályban a diákok között, sőt a szerzett információkkal sem bántak megfelelően. Például az osztályfőnök Zoli problémafelvetését – megnevezve őt - osztályfőnöki órára vitte. Az eredmény egy irányíthatatlanul kaotikus óra lett, majd a nagyobbak Zolit jól elverték az iskola alagsorában. Másrészt azt vette észre, hogy bár nem száll szembe az erősebbekkel, valahogy mégsem tud elég észrevétlen maradni, folyton beleütköznek a többiek, megharagszanak rá, rákényszerítik arra, hogy olyasmit tegyen, amire magától nem lenne képes. Mondjuk tíz szál cigarettát szívjon el a fiúvécében. Utána olyan rosszul lett, hogy nem tudott a következő órára bemenni, és igazolatlan órát kapott.
Egyszóval Zoli úgy érezte, hogy egyre inkább balekká, vagy ahogy mostanában gyakrabban mondják, „lúzerré” válik. Nem érezte jól magát ebben a szerepben. Szeretett volna…. Hát igen, ez volt a legnagyobb gond Zolival. Nem tudta igazán pontosan meghatározni, mit is szeretett volna. Csak azt tudta, hogy így nem jó.
Szeretnél olyan erős lenni, mint ezek a nagylegények? Nem, dehogy, isten őrizzen meg ettől, vágta rá gyorsan. Szeretnél azok közé tartozni, akik gazsulálnak nekik? Megint nem lett a válasz. Szeretnék tőlük független lenni, mondta egy kicsit bánatosan. Mi akadályoz meg ebben, kérdeztem. Hát, kezdte akadozva, nem tudom… Azt hiszem, zavar, hogy ők vannak a középpontban, hogy mindenki rájuk figyel. Az, hogy én vagyok a legjobb matematikából, senkit nem érdekel. Még a matematika-tanárt sem.
Fokozatosan vált egyértelművé a számomra, hogy Zoliban a nagylegényekhez hasonló agresszió feszül, de ezt – nagy energiákkal - fojtja el, hogy ne kelljen velük azonosulnia. Rivalizál velük, de nem képes vállalnia az erős fiú szerepét. Így válik vesztessé, ahelyett, hogy hasznot húzna belőlük.
A következő hetekben Zolival azon dolgoztunk, hogy megszabaduljon a nagylegénységre való rejtett vágyaitól. Ezzel együtt felszínre került a benne feszülő agresszió. Eleinte velem szemben nyilvánult meg (egyre erőszakosabban támadt rám), később a szüleire vetítette, majd a nagylegények következtek. Ekkor derült ki, hogy van egy bátyja is (eddig róla nem beszélt). Most zárult a kör. Amikor indulatai megtalálták valódi tárgyukat a nála jóval erőteljesebb fizikai adottságokkal rendelkező báty személyében, a nagylegényekhez való viszonya is átláthatóvá vált. Az új iskolában is sok nagylegénnyel találkozott. De már nem volt varázserejük, nem akarta – ha a lelke mélyén is – legyőzni őket.
Utolsó kommentek