Esküvője napján Emőke számára még elképzelhetetlen volt, hogy élete párja, Gergely mellett bárki más férfi fontos szerepet tölthet be az életében. Pedig így történt. Amikor leánya, Panka, iskolás lett, Emőke beleszeretett egyik tanárába. Olyan váratlanul érte az érzés, hogy rosszul lett tőle, elájult, a mentőszolgálatot is ki kellett hívni. Egy vérnyomásemelő injekció hatására magához tért, de fejfájása támadt. Napokig lüktetett a feje homloktájon. Úgy érezte, valamilyen titokzatos erő szétfeszíti a koponyáját. Egyik vizsgálat következett a másik után, míg az orvosok kiderítették, hogy mindez „idegi alapon” van. Emőke ekkor került először pszichológushoz.
A pszichológus (még nem én) jó gyógyszernek bizonyult. Emőkének nem voltak barátnői, anyjával nem volt bizalmi viszonyban, Gergelynek nem mert erről a hirtelen jött érzésről beszélni. Végre találkozhatott valakivel, akit „neki találtak ki”. Szabadon, kötetlenül és őszintén elmondhatta neki, mi terheli a lelkét.
Mert Emőke ezt az érzést súlyos lelki tehernek érezte, amelytől szeretett volna megszabadulni. Bármennyire is vonzó volt a férfi, akit kétszer látott életében, osztályfőnöki órákon, sok feszengő szülő társaságában, eszébe sem jutott, hogy ebből „még nagyobb baj lehetne”. Elég bajnak érezte már magát az érzést is. Őt nem hűtlen feleségnek nevelték. Anyja, bármennyire is rosszul érezte magát a férje mellett (akinek súlyos mozgásszervi betegsége elvette valamennyi hitét az életben, és leszázalékolását követően egész nap csak azt leste, kibe köthet bele), férje hosszú betegeskedés után még hosszabb ideig tartó haldoklásában is hűségesen kitartott mellette, míg le nem zárta a szemét. Az Emőke „fajtája” hűséges” volt, monogám, a férfira felnéző, a férfi tekintélyét nem megkérdőjelező. És ez az Emőke egy látszólag kiegyensúlyozott, „boldog” házasságban (mert miért ne lenne boldog az a házasság, amelyben a férj, Gergely soha egy ujjal nem nyúl a feleségéhez, nem iszik, haza hozza a teljes fizetését, és láthatóan nagyon ragaszkodik asszonyához?).
Boldognak érezte Emőke magát, de ezt a „boldogságot” nagyon unta, egyáltalán nem elégítette ki. Gergely csöndes volt, zárkózott, visszahúzódó, a lelki dolgok iránt érdeklődést nem mutatott. Unalmasak, egyhangúak voltak a hét végék. Emőke koncertre, színházra, társaságba vágyott. Nagyon szeretett táncolni. Gergelytől mi sem állt távolabb, mint az ilyen „értelmetlen időtöltések”. Jobban szeretett fúrni-faragni a pincében, vagy pecázni a közeli halastóban. Fizikai fájdalmat érzett, ha arra gondolt, valamilyen zenés szórakozóhelyen kell eltöltenie az estét.
A pszichológussal való beszélgetéssorozat eredményeként Emőke könnyebbnek érezte a lelkét. Már nem tűnt annyira eretnek gondolatnak, hogy van más férfi is az életében. Maga is meglepődött, milyen könnyen csavarta el a nős tanár, Zsigmond fejét. Minden szabad percét új szeretője töltötte ki, napi húsz sms-váltás, heti kétszer két óráig tartó titkos találkozás szeretkezéssel vagy anélkül, aszerint, Emőkét mennyire kerítette hatalmába egy másik érzés, a szerelem érzése mellett, a bűntudat.
Ilyenkor remegett a teste, sírt, kezét és fogait összeszorította, és meredten bámult Zsigmondra, aki ijedtében nem győzte vigasztalni. Aztán egy végigzokogott együttlét után Emőke úgy döntött, ez így nem mehet tovább. Vette a telefonkagylót, kedvenc újságja szerkesztőségét felhívta, az olvasószolgálat munkatársa készségesen megadta annak a pszichiáternek a telefonszámát, akinek rovatát rendszeresen olvasta (ez már én voltam).
Az első órákat Emőke könnyes szemekkel hadarta végig. Kifogyhatatlan volt a mondandóból. Elmesélte szüleivel való nyomasztó emlékeit, apja gonosz megjegyzéseit, amelyek ma is ott csengenek a fülében, szapora szívverést okozva, gyermekkori és kamaszkori vágyait, amelyekből, úgy érezte, semmi nem valósult meg. Zsigmondra azért van szüksége, mondta zaklatottan, mert vele kiszabadul abból az életből, amelyhez semmi köze sincs.
Szeretné megtalálni azt az életet, amelyben jól érzi magát, kérdeztem. Ennek csak az a módja van, hogy néhány lopott órát tölt valakivel, akit nem is ismer, és akinek megvan a maga, nem Emőkével kialakított, élete? Milyen más módja lehet még élete megváltoztatásának? Mert ez az út bűntudattal jár és kilátástalan.
Ezekre a kérdésekre sok-sok találkozás során, együtt kerestük meg Emőkével a választ. A boldogtalan asszony megtanulta, hogyan kell a férjével bánni. Ráébredt, hogy Gergely nem „reménytelen eset”. Céltudatos beszélgetések során képes arra, hogy belássa, Emőkének nem arra van szüksége, amit elképzelt, hanem arra, amit elmond, ha megkérdezi, ha odafigyel rá, ha fontos neki, ha tényleg érdekli őt, kivel él együtt. Több átmeneti „jó apa” (a pszichológus, Zsigmond, a pszichiáter) után Emőke felfedezte a férjét, aki ezt azzal hálálta meg, hogy ő lett a „jó apa”, ha a feleségének apára volt szüksége.
Utolsó kommentek