Orsolya egyik lánya nyomozta ki a telefonszámomat. Kérte, vegyem kezelésbe az anyját, aki „súlyos alkoholista”, és „eddig senki nem tudott rajta segíteni”. Ez az utóbbi mondat akkor nem tűnt fel, később viszont, más összefüggésben, jelentőséget nyert. Amikor ilyet hallok, inkább arra gondolok, hogy a páciens vagy a hozzátartozója így szeretné a tudtomra adni, mennyire bíznak bennem. Most, ebben az esetben, nem erről volt szó.
Orsolya félszeg, sovány, ötven éves asszony, a férje kíséretében jött, és amikor először hármasban váltottunk néhány mondatot, meg sem mert szólalni. Később, négyszemközt elárulta, hogy nagyon szégyelli magát alkoholproblémája miatt. Nemcsak szégyelli magát, bűntudata is van miatta. Ráadásul nem hisz gyógyulásában. „Az anyám is az alkoholizmus miatt halt meg, senki nem tudta megmenteni”, mondta, ezzel felállítván azt a diagnózist, amely a legsúlyosabb alkoholbetegségnél is súlyosabb: a szkepszist. Már első beszélgetésünk során tisztán láttam, hogy ezzel a hitetlenséggel kell elsősorban megküzdenem, mert ha ezen nem tudunk változtatni, valóban nehéz lesz a gyógyuláshoz vezető út.
Bíztam abban, hogy találok valakit Orsolya szűkebb családjában, akivel szövetséget köthetek Orsolya hitének visszanyeréséhez. A férje, János, már az első találkozásunk során kifejtette, hogy az alkoholizmus nem betegség, és aki iszik ahelyett, hogy a családjával törődne, nem érdemel semmi könyörületet. Majd Orsolya két fia következett, de mindketten apjuk álláspontját képviselték. Most már csak a lányokban bízhatok, gondoltam, és velük is tárgyalásba kezdtem. De ekkor – meglepetéssel tapasztaltam – hogy a lányokban sem bízhatok. Ők, ha nem is apjuk előítéletével azonosultak, de Orsolyához hasonlóan, azt a gondolatukat fogalmazták meg, hogy az alkoholizmus örökletes betegség, és ha Orsolya anyja is ebbe halt bele, számára sincsenek jobb esélyek.
Egyedül voltam, aki bízott abban, hogy Orsolya meggyógyul. A „magányos pszichiáter” szerepe nem volt ismeretlen a számomra. Voltak már hasonló esetek, amikor a pácienssel és családjával szemben kellett valamit képviselnem. Hol azt, hogy gyógyszer nélkül is meg lehet szabadulni a kényszeres alkoholfogyasztástól, hol azt, hogy nem szükséges kórházba feküdni ahhoz, hogy hatékony gyógykezelést kapjon a páciens. Mégis: az esetek nagyobb részében mindig akad valaki, akivel szövetségre léphetek, akinek kapóra jön, hogy a „doktor úr is ugyanazt mondja, amit ő”.
Miután körvonalazódott a gyógykezelés ellen ható családi előítélet, azt is végig kellett gondolnom, hogy nem elég Orsolya gondolkodásán változtatni. A családtagokat ebből a kezelésből nem lehet kihagyni, ellenkező esetben elveszíthetjük mindazt, amit nyerünk a pszichoterápiával. Ezért abban állapodtam meg Orsolyával, a férjével és a gyerekeivel, hogy Orsolyával eleinte minden nap találkozom, a többiekkel pedig hetente egy alkalommal. A családtagokkal való találkozást azzal indokoltam, hogy szükség van a folyamatos tájékoztatásukra is ahhoz, hogy tisztában legyenek a kezelés fejleményeivel. Ezt a javaslatot mindenki elfogadta.
Az előítéletek felszámolásának útján mindent, amit csak lehetett, felhasználtam, hogy jobb belátásra térítsem Orsolya családját. A laboratóriumi vizsgálatok eredményein keresztül demonstráltam, milyen gyorsan javulnak a máj működését tükröző leletek az alkohol nélkül eltelt napok számának arányában. Pszichológiai tesztekkel mutattam be, hogy Orsolyának milyen sok kedvező személyiségvonása van, amelyekre építeni lehet a gyógyulás folyamatában. Édesanyja tragikus sorsát elemezve rá kellett világítanom, hogy nem valamiféle homályos „végzet” végzett vele, hanem az a szomorú körülmény, hogy érdemi kezelésben sehol nem részesült.
Orsolya hamar túljutott alkoholbetegsége kritikus periódusain. Az a tévhite, hogy ő is úgy végzi, ahogy anyja, viszont lassan változott meg. Lányai ezt előbb látták be, és segítettek anyjuknak ahhoz, hogy ő is szakítson ezzel a felfogással. A férfiakat most is, mint általában, a nők győzték meg arról, hogy az alkoholizmus nem bűn, hanem ugyanolyan betegség, mint a cukorbaj vagy a koszorúér-betegség.
Utolsó kommentek