Amikor Andreával megismerkedtem, még nem tudtam, hogy léteznek gesztusjelek, amelyekkel mimikai és pantomimikai üzeneteket közvetíthetünk azoknak, akik küszködnek a szavakkal. Több éves terápiás kapcsolatunkban együtt találtunk fel jeleket, amelyekkel több-kevesebb sikerrel igyekeztünk megérteni egymást.
Egy pszichológus barátom hívott fel és kérte, foglalkozzam Andreával, amíg nyári szabadságát tölti külföldön. „Tudod, Andrea nagyon éhes mindenfajta kommunikációra, nem maradhat ki ez a hónap sem. Rád gondoltam.”
Az egy hónapból több év lett. Andrea egy hónap múltán úgy döntött, hogy velem marad, velem folytatja a világgal való nem hétköznapi megismerése útját.
Amikor először találkoztunk, Andrea egyáltalán nem látszott „éhesnek” a kommunikációra. Fásultan ült velem szemben, és nagyokat hallgatott. Engem a csönd provokált: valakinek beszélni kell, így hát én beszéltem, sokat és néha magam is meglepődtem, mennyire kenetteljesen.
Autista emberekkel pszichiáter pályám elején sokszor találkoztam. Ők szkizofrének voltak, akik nemcsak a kommunikáció nehézségeivel küszködtek, hanem gondolataik össze-rendezetlenségével is, meg a gyógyszerek mellékhatásaival. Andreával azonban más volt a helyzet. Ő nem volt pszichotikus beteg. Ő nem volt beteg.
21 éves volt. Egyedül élt szüleitől örökölt lakásában, meglepően önállóan, és ragyogó rendet, tisztaságot tartva maga körül. Minden érdekelte. Lakása tele volt könyvekkel, albumokkal, egész nap a számítógépe előtt ült, internetezett. Abból keresett pénzt, hogy weboldalakat szerkesztett.
Kapcsolatunk első két hete számomra maga volt a pokol. Hallgatagsága kifejezetten bosszantott, úgy éreztem, ellenem irányul. Mit vétettem, gondoltam, hogy egy néma lány képében kapom a büntetést. Amikor már éppen készültem föladni a küzdelmet, Andrea egy papírfecnit nyomott a kezembe. Ez volt ráírva: „Hajrá doki!” Ez az üzenet mindenesetre megnyugtatott; valaki szurkol értem.
A kontaktus kialakításában minőségi áttörést jelentett, amikor meglátogattam otthonában. Ekkor kezdtünk jeleket kitalálni, hogy jobban megértsük egymást. Természetesen most is Andrea volt a kezdeményező, nagy tölcsért formált a kezéből és belefújt. Én ezt rögtön szavakkal próbáltam megfejteni: „Andrea, ez azt jelenti, hogy nagyon szeretne beszélni?” Sűrűn bólogatott. Néha én is kitaláltam valamilyen jelet. Ma is büszke vagyok arra, hogy egyszer idegességemet azzal fejeztem ki, hogy ujjaimmal előredöftem, Andrea felé, a levegőbe. Kezemben tartva egy kiváló gyógypedagógus, Erdélyi Andrea könyvét a gesztusjelekről (Nézd a kezem!), megdöbbenve látom, hogy az idegesség kifejezésének valóban ez a közmegegyezéses gesztusjele. A másik Andrea, páciensem, persze, azonnal megértette, de egy kicsit támadó gesztusnak fogta fel és azonnal reagált rá: feltartotta mindkét kezét (megadta magát). Mire én mentegetőző mozdulatokat tettem: nem, nem akartam őt bántani, csak azt szerettem volna a tudomására hozni, hogy most nem tudok eléggé „terápiás” lenni, mert „rosszabb napom” van.
Andreával való kapcsolatom fő dilemmája az volt, hogy nehezen tudtam eldönteni, mi a jobb: egy tökéletes közös metanyelvet találunk és életünk végéig ezen a nyelven fogunk beszélni (ezzel magamhoz láncolva őt, hiszen más ember nem beszéli ezt a nyelvet), vagy mégis csak az általános emberi beszéd, a szó világa felé próbálom terelni még akkor is, ha egyre jobban megértjük egymást különös gesztusnyelvünkön.
Mai fejemmel persze ennek nem kellett volna dilemmának lennie. Andrea nem volt pszichiátriai beteg, rengeteg kiváló képességgel, és bármilyen meglepőnek tűnik, ragyogó kommunikációs képességekkel is rendelkezik; vétek lett volna nem az emberek felé terelni, megnyitni az utat előtte nagy barátságok, szerelmek felé.
Andrea ma lassan, de folyékonyan beszél. A fiúkkal még nehezen boldogul. Csak arra a fiúra kíváncsi, aki hajlandó vele a gesztusjelek nyelvén (is) beszélni. Panaszkodik, hogy ilyen fiú nincs. Biztosan lesz ilyen, teszem hozzá.
Utolsó kommentek