Negyvenegy nappal első találkozásunkat követően Ágnes egyik pillanatról a másikra belezuhant egy különös álomszerű állapotba. Elveszítette időérzékét, térbeli tájékozódását. Meg nem történt, valószerűtlen történetek hagyták el a száját olyan érzékletesen, mintha részese lett volna a történetekben elmondott eseményeknek.
Amikor fia felhívott telefonon engem, hangja feldúlt volt, leplezetlenül szemrehányó (mintha azt mondta volna: „doktor úr, én megbíztam önben, mi történik az anyámmal?!”). Röviden feltárta a helyzetet, majd átadta anyjának a telefont. Ágnes pontosan tudta, kivel beszél, de amit mondott, semmiben nem utalt előző beszélgetéseinkre. Éppen egy szerelmes hableány csalódását ecsetelte…
Shakespeare Oféliájára emlékeztető zavarodottsága mintegy három napig tartott. Soha senki nem látta még ilyennek. Ez a három nap furcsa kis sziget volt az életében. Úgy nőtt ki belőle, mint egy nagyon nem odaillő tárgy egy ízlésesen berendezett szobában.
Bár nagyon izgatott és zavart volt, Ágnes mégsem került kórházba. Apja, férje és fia összefogtak, és huszonnégy órás ügyeletet tartva őrködtek, ügyelve arra, hogy ápoltjuk ne csináljon semmi visszavonhatatlant. Végül a gyógyszerek hatására viszonylag gyorsan feltisztult.
Rosszulléte idején önvizsgálatot tartottam, hogyan járulhattam hozzá – öntudatlanul is –ahhoz, hogy ez az állapot kialakuljon.
Visszaidéztem a fejemben az eseményeket az első találkozásunktól az utolsóig. Ágnes – negyvenhat évesen – alkoholprobléma miatt keresett fel. Élete elfojtott feszültségek sorozatából állt. Nem volt módja arra, hogy ezeket a feszültségeket napvilágra hozza és feloldja. Emiatt, anélkül, hogy ennek tudatában lett volna, egyre gyakrabban folyamodott az alkohol pszichoaktív hatásához…
Amikor fölkeresett, már nem volt más választása: tűfoknyira összezsugorodott élettérben, családján belül is számkivetve élt, egyre magatehetetlenebbül.
Az alkoholtól meglepően hamar és könnyen megszabadult. Elvonási tünetei alig voltak, annak ellenére, hogy az elmúlt évben minden nap és jelentős mennyiségű bort ivott azzal a tudattal, hogy nem tud felkelni és létezni két deciliter ital nélkül. Kiderült, hogy erősnek látszó kötődése az alkoholhoz nehézség nélkül felbontható.
Azt hittem ekkor, hogy túl vagyunk a nehezén. Azt terveztem, hogy alkoholmentes állapotában Ágnessel végiggondoljuk, hogy jutott el idáig. A tanulságok levonása megerősíti majd frissen szerzett absztinenciáját. Nem egészen így történt.
Anyját korán elveszítve Ágnes életét három férfi határozta meg: apja, férje és fia. Három szűk szavú, a pszichológiai problémák iránt érzéketlen, egyébként nagyon jó ember. Ágnesnek igen fontos lett volna, hogy lelke minden rezdülését megbeszélje valakivel. Ahogy annak idején anyjával. Ezzel ellentétben, fokról fokra leszokott a beszédről, egyre csöndesebb és zárkózottabb lett. Ezzel párhuzamosan egyre többet ivott.
Amikor megismerkedett velem, az első meghatározó élménye volt, hogy visszatértek hozzá a szavak. Újra felfedezte a beszélgetés varázsát. Ahogy fejtettük fel élete fonalát, úgy vált egyre izgatottabbá. Egyre többször hívott telefonon, egyre lehetetlenebb időkben. Feltolult emlékképeit rögtön meg akarta osztani velem, nem bírta ki a két találkozás közötti idő feszültségét.
Az izgalomnak a tetőfokán – robbanásszerűen - törtek elő belőle az évek során eltemetett feszültségek. Pszichózisa – eltérően a pszichózisok többségétől – gyógyító katarzisként szolgált: felszabadította lelkét azoktól a malomkövektől, amelyek megbénították.
A robbanás után Ágnes egyre oldottabb és magabiztosabb lett. Élete mogorva, de mély érzésű férfiait tanítja most arra, hogyan kell bánni a nőkkel, legalábbis az Ágneshez hasonlóakkal.
Utolsó kommentek