Egy pszichiáter történetei

Levente és Virág házassága alapjaiban volt instabil. Levente szerette a természetet, Virág igazi flaszterlány volt, csak a városi nyüzsgésben érezte jól magát. Levente a rock-zenéért rajongott, Virágot elbűvölték Chopin zongoraszonátái. Levente a liberális nevelés híve volt, Virág visszasírta azokat a régi szép időket, amikor a nevelőnek még tekintélye volt.

A rendhez való viszonyuk is szétválasztotta őket: Levente rendetlen volt, Virág gyűlölte a rendetlenséget.

Egy közös vonás volt mindkettejükben: azt képzelték, hogy sok gyermekük lesz. Így is indult a házasság. Az esküvőn Virág már öt hónapos terhes volt. Gyorsan jött a következő: három éves házassági évfordulójukon már két gyermekük volt, Egérke és Öcsi. Most már az ismerősök, barátok is kénytelenek voltak komolyan venni őket.

A viharfelhők viszont egyre csak gyűltek. Előbb Virág csalta meg Leventét, majd Levente Virágot, egymástól függetlenül, anélkül, hogy egyikük tudott volna a másik kalandjáról. Virág félrelépése tűnt komolyabbnak. Az asszony néhány titkos légyotton megtapasztalta, milyen, amikor olyan férfival van együtt az ember, akivel fél szavakból is megértik egymást. Levente egyik munkatársnőjével jött össze, amikor egy céges rendezvényen kicsit többet ittak a kelleténél. Kapcsolatukban Virág érezte magát rosszul, nem Levente. Levente csodálta Virágot, rendkívül komoly nőnek tartotta, úgy érezte, sokat tanult tőle, és nem szerette volna elveszíteni.

Fél évvel alkalmi viszonya befejezését követően, egy születésnapi vacsora után, pezsgőivás közben Virág „őszinteségi rohamot” kapott, és bevallotta, hogy megcsalta Leventét. Levente megdöbbent: ez a lehetőség benne még elméleti síkon sem vetődött fel. Ha bármikor megkérdezte volna tőle valaki, mit tesz, ha megtudja, hogy a felesége megcsalta, Levente azt válaszolta volna minden bizonnyal, hogy magába nézett volna, miért és hogyan adott okot arra, hogy megcsalják. De a helyzet éles” volt, és ilyenkor az emberből mélyebb reakciók jönnek a felszínre. Leborult az asztalra és sírt. Virágot ez a jelenet annyira meghatotta, hogy nem rukkolt elő azzal, amit valójában szeretett volna. Nem szólt arról, hogy szeretné elhagyni Leventét.

Hetekig elemezték a helyzetet. Alig aludtak. A gyermekeket átengedték a hiperaktív nagyszülőknek, és idejük nagy részét azzal töltötték, hogy előbb Virág, majd Levente gyermekkorából építsék fel a jelent, miért lett Virág olyan, amilyen, miért Leventét választotta, és miért nem jó mégsem neki Levente mellett, Leventének miért Virág a Nő, miért nem az a számtalan barátnő, akivel Virág előtt összehozta a sors.

A hosszas beszélgetéseknek hatalmas szeretkezések vetettek véget, melyek következtében Virág újra terhes lett. A hír mindkettejüket megnyugtatta, házasságuk erejének, életképességének a bizonyítékát, és régi dédelgetett álmuk valóra válását látták a születendő gyermekben. Nyuszi megszületése nem hozta meg a várva várt eredményt, a tűz nem vált vízzé, a harmadik gyermekkel kapcsolatos tennivalók potenciálisan megnövelték kötelezettségeiket, mulasztásaikat, felerősítették azt a furcsa, kellemetlen zsibbasztó érzést, amit szülői lelkiismeret-furdalásnak hívnak, s amelynek az szolgált alapul, hogy nem tudtak megfelelni saját és egymás elvárásainak a szülői viselkedés terén.

Amikor Virág megkeresett, első beszélgetésünk során fuldoklott a sírástól. Rettenetes anyának tartotta magát. Három gyermekét imádta és gyűlölte. De leginkább magát vetette meg azért, hogy képtelen átlátni a gyermekekkel kapcsolatos tennivalók teljes spektrumát, kicsúsznak a kezéből a dolgok. Saját élete nincs. Feladta karrier-terveit, jelentős barátságok szakadtak meg a gyermekek miatt. Leventét nem érezte partnernek sem a gyermeknevelésben, sem az élet más fontos területén. Mit lehet kezdeni egy olyan férjjel, aki azt vallja, hogy a gyermek magától nő fel, ahogy „a (V)irág nő ki a földből”?! És közben hét végéket tölt a munkájával, egyedül hagyja őt a gyermekekkel, és soha semmit nem tud vele megbeszélni. Még mer Virágról, azaz róla beszélni! Egy csokorral hozott volna eddigi házaséletük során!

Forrtak benne az indulatok. Legalább ez a drága harmadik, ez a Nyuszkó, ő ne született volna meg! Hiszen akkor már tudta, de legalább is tudnia kellett volna, hogy rossz a házassága. És ami rossz, azt nem lehet újabb terhekkel feljavítani. A harmadik terhesség menekülés volt, fakadt ki belőle, menekülés a problémák megoldása elől. És most itt van egy pszichiáternél. Minden elrontott élet itt végződik.

Virág és Levente mégsem váltak el. A titok nyitja egy hatékony házasságterápia volt, amely háromnegyed évig tartott. Ebben a tudatosan alakított összecsiszolódási folyamatban – nem a múltra, hanem a jelenre koncentrálva – megtanulták, hogyan kell két embernek jól együttműködni három gyermek egészséges fejlődése érdekében.

Inez egy kulturális központ vezetője volt. Egy napon Péter állított be hozzá, a festő. Néhány festmény volt nála, és sok színes fényképet is magával hozott a képeiről. Álomszerű képeket festett. Bozontos szakálla mögül kivillant szemei azonnal magával ragadták a magányos nőt. Úgy érezte, hogy a szürreális képek megigézték, és valójában mindig is ez a stílus állt a legközelebb hozzá. Hirtelen az az érzése támadt, Péter az ő festője. Megállapodtak abban, hogy a központ – amint lehet - kiállítást rendez Péter képeiből.

Fél év múlva Inez és Péter újra találkoztak, hogy a közelgő kiállítás minden apró részletét alaposan megbeszéljék. Beültek egy kávéházba, Péter unicumot és sört, Inez cappucinót rendelt.

Mielőtt rátértek volna a kiállítás ügyes-bajos dolgaira, Inez előhúzott egy dossziét, amelyben sűrűn teleírt papírlapok voltak. Átadta Péternek, kérte, olvassa el. Péter belelapozott a dossziéba, és láthatóan megdöbbent a kiragadott sorok olvasásakor. Felnézett, és annyit mondott, hogy ezt esetleg máskor is lesz alkalma elolvasni, jobban örülne, ha Inez elmondaná, amit hosszasan írt le.

Inez lassan, akadozva beszélt. Először megilletődötten, később egyre fesztelenebbül tárta fel élete elmúlt fél évének egyre terebélyesedő terhét: szerelmi kapcsolatát Péterrel. Nem telt el nap első találkozásuk óta, hogy ne gondolt volna rá. Gondolatban sokat beszélgetett vele, fantáziáiban hozzábújt, megölelte, szerelmeskedtek.

Péternek nem volt érzéke és kellő tapasztalata ahhoz, hogy ilyen helyzeteket kezelni tudjon. Tőmondatokban vágta Inezhez, hogy neki ehhez semmi köze nincs, és rá kellene térniük a tárgyra: kedves képei kiállítására.

Inez ezt követően bezárkózott a lakásába, és inni kezdett. Egy hónappal később anyja és nővére kísérték hozzám.

Első beszélgetésünk alkalmával komoly öngyilkossági gondolatokat fogalmazott meg, nem hitt abban, hogy ebből az állapotból ki lehet szabadulni.

Beszélgetéseink során fény derült arra, hogy Inezzel ez az élmény (hogy a másik embertől függetlenül alakít ki kapcsolatot) már többször előfordult. Mindegyik hasonlóan végződött: Inez megalázottnak és feldúltnak érezte magát. A legutolsó alkalommal ez az érzés hónapokig levertté és sebzetté tette.

Beszélgetéseink központi tárgya elefántcsonttoronyként működő lelke volt, amely kirekesztette annak lehetőségét, hogy egy másik ember közelebb kerülhessen hozzá. A „szeretett másik” által keltett gazdag fantáziái, belső dialógusai annál szabadabban szárnyalhattak, minél hatásosabban tudta távol tartani a valóságos személyt az életétől. Ebben a valóságtól teljesen elszakadt világban egy konkrét találkozás (konfrontáció) súlyos sebeket ejthetett.

De miért kellett elszakadnia a valóságtól? Miért kellett folyamatosan védekeznie? Hosszú út vezetett a rejtély megfejtéséhez, pontosabban megértéséhez. Ezen az úton először álmait, szabadon csapongó gondolatait használtuk fel iránytűként. Az idő múlásával mindketten azt éreztük, hogy keveset halad a terápiás folyamat előre. Inez egyre több negatív érzést közvetített felém.

A trauma, amely Inez elefántcsonttoronyba zárkózását előidézte, soha nem jelent meg emlékeiben. Megjelent viszont ezzel kapcsolatos összes érzése: szerette azt a valakit, aki bántotta őt valamikor (máig nem tudjuk pontosan, mikor), és gyűlölte őt egyszerre. A gyűlölet érzése annyira képtelen és kényelmetlen volt neki, hogy láthatatlanná tette még saját maga számára is. Belső fantáziavilága lehetővé tette, hogy elszakadjon a trauma forrásától; rajongása a trauma előidézőjével szemben addig maradhatott fenn, amíg ki nem nyúlt kezeivel a toronyból: felvérzett kezét azonnal visszahúzta.

Ezt a mechanizmust zavarta meg a terápiás kapcsolat. A rendszeres találkozások folyamatos valóságpróbának tették ki gondolatait, a monodráma dialógussá, párbeszéddé vált. A trauma forrásával szemben egyre leplezetlenebbül előtörő érzéseit rám vetítette. Én lettem gyűlöletének és szeretetének a tárgya. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy derekasan álljam a sarat. Megértő empátiát sugárzó figyelmem egy cseppet sem lankadt iránta; a sündisznó lassan felengedett. A kapcsolatunkban újra lejátszódó trauma már nem a bezárkózást hívta elő belőle, hanem egyfajta derűs nyitottságot. Az ismeretlen festők, költők, írók és zenészek iránti egyoldalú rajongásainak korszaka véget ért.

Amikor felhívott, nem lepődtem meg. Hasonló típusú telefonokat gyakran kapok. Aggódó anya, aki nem érti, mi történik a „kicsi fiával”. A „kicsi fiú” történetesen már 19 éves. De lehet akár 22 vagy 25 is, nem lenne meglepő. Az anyák nyelve jól tükrözi a neveléssel kapcsolatos szemléletmódot. A felnőtt fiút gyermekként kezelő anyák tipikus kifejezése a fiúkkal kapcsolatban: „még járunk iskolába”, „nem tanulunk rendesen”, „még nem választottunk magunknak hivatást”. Ezek a mondatok pontosan jelzik az anya és a fia között meglévő szimbiotikus kapcsolatot. Vagyis a probléma lényegét.

Nikolett 43 éves volt, amikor úgy döntött, segítséget kér fia miatt. Nehéz döntés volt. Nem könnyű belátni a kudarcot, amikor az ember élete javát arra teszi fel, hogy tisztességesen felnevel egy gyermeket. Számtalan álmatlan éjszakát áldoz rá, még a hivatását is, nem is szólva a házasságáról, amelynek megromlásában Tamás, a 19 éves fia is szerepet játszott. Most mégis be kellett ismernie, hogy valamit nem jól csinált. Ez a beismerés erős bűntudat forrása lett. A bűntudat pedig tovább rontotta Tamással való nevelési stratégiájának hatékonyságát. Hiszen a bűntudatot csak az oldja, ha egyfolytában fia kegyeit keresi. Ahelyett, hogy megtanítaná egy csomó mindenre.

Tamás két évet fejezett be a középiskolából, majd úgy döntött, nem neki való a tanulás. Azzal a felkiáltással, hogy dolgozni megy, abbahagyta a tanulmányait. De nem ment el dolgozni. Semmit nem tett, kivéve persze azt, ami ilyenkor szinte törvényszerűen előtérbe kerül: naponta szívta a marihuánát.

Nikolett addig nem érzékelte, hogy baj van, amíg nem vette észre Tamás „füvezését”. Pontosabban: amíg Tamás el nem mondta neki, hogy rendszeresen szív. Ez szíven döfte. A marihuána lett egy csapásra minden baj forrása. Ámokfutás a budapesti drogsegély-szolgálatok között, drogstop,  szülőcsoport, drogambulancia, számtalan felvilágosító könyv lázas végigolvasása és kijegyzetelése. Amikor Nikolett először meglátogatott, kész marihuána-szakértőként mutatkozott be.

Aztán újabb hideg zuhany: a doktor úr nem a fűben látja Tamás megrekedésének fő okát. Ennyi elég is volt elfojtott bűntudatának, amely újra előtört, és éjszakai szorongásos rohamokba torkollott. Hosszú hetekbe került, amíg Nikolett végre belátta, hogy fia füvezése nem ok, hanem okozat. Ekkor jött a következő lecke.

Amikor arról beszélgettünk, hogyan alakulhat ki egy fiúnál, hogy élete legfogékonyabb időszakában szinte semmi nem érdekli, Nikolett-ből indulat tört ki: „Nem értem. Pici gyerekkora óta azt látja nálam, hogy éjjel-nappal dolgozom. Azt hittem, ez követendő minta lesz a számára. Miért nem lett az?”

Igen, ez az egyik szülői típushiba. Az a hiedelem, hogy a szülői mintán múlik, egy gyermek mennyire lesz aktív. Aktív szülőnek aktív gyermeke lesz, a passzív szülő gyermeke lehet csak lusta.

De így van-e ez? Bizonyosan így van egyes esetekben. De van egy fontosabb nevelési tényező, amelyre a szülők egy része nem elég fogékony. Nikolett sem volt az. Mit és hogyan vár el a gyermekétől. Nikolett semmit nem várt el Tamástól. Felmentette minden felelősség alól. Tamásnak nem volt soha dolga a családban. Helyette gondolkoztak, helyette végezték el a házi munkát, helyette tanultak. Tamás kívül rekedt a kötelezettségek birodalmából. Ott állt tizenkilenc évesen, egy befejezetlen középiskolával a háta mögött, napi tétlenségre kárhoztatva, füves cigarettával a szájában.

Nikolett fejlődőképes anyának bizonyult. Komoly szemléletváltáson esett keresztül: már nem takarítja ki Tamás szobáját, és nem készíti el a reggelijét. De addig, amíg Tamás cselekvőképessé válik, még sok a tennivalója. El kell engednie a fiát.

Dóra fiatal volt és szép. Megfordultak a férfiak utána. Nagy életcélokkal vágott bele az életbe; szabad és boldog szeretett volna lenni. Szabad: mert otthon szinte mindent tiltottak; gyermekkora tabuk között telt. Boldog: mert sokat betegeskedett; allergiás betegsége miatt szülei kórházról kórházra vitték. Korán ment férjhez. Később arra gondolt, talán ez volt az első baj.  Házassága alatt kezdődtek szenvedései. Az egyik nap házimunka közben vécére ment, ráült a vécékagylóra, és az az érzése támadt, hogy az egyik ruhadarabja beleér a vécébe. Ez az élmény, akár egy filmkocka, később tíz évig kimerevedett. Élete elképzelt mocskoktól való megszabadulás kataklizmájává vált. Részlet a naplójából. „Fürdés közben hozzáérek a hajamhoz és a fülemhez, és nem tudom, hogy valóban szappanos-e a kezem, így az étel, a kenyér, a kávé, a gyümölcs, a bögre, a fülem, az ágynemű vécés lesz. Kezet mossak? A kezem beleér megint a vécébe és akkor sokkal koszosabb lesz. Másnap ugyanez, és egy hónapja ugyanez, és tíz éve ugyanez. Tíz éve életem eleme a szar! Arra gondolok, jó az embereknek, mert szabadon élnek, de nekem már csak a szervezetem működik, és az életemért küzdök.” 

Néhány éve egyszer egy barátnője megkínálta vörösborral. Talán két decilitert ihatott. A fejébe szállt. Elzsongította. Amikor hazament, nem jutott eszébe, hogy mindene koszos, nem szaladt a mosógéphez. Rögtön kapcsolt: „ha az alkohol ennyire jól hat a kényszereimre, biztosan segít majd máskor is”. Így  vált az alkohol élete részévé. Az alkohol segített neki, hogy kényszerképzetei csökkenjenek, ezáltal mosókonyhába szűkült élete kitáguljon. De ugyanez az alkohol újabb problémák forrásává vált: függőség alakult ki.

Amikor felkeresett, járni alig tudott. Az alkoholelvonás aránylag könnyen sikerült. Az alkoholizmus mögött megbúvó kényszerbetegség kezelése már hosszabb időt vett igénybe. Az agy szerotonin-szintjét szabályozó gyógyszer napi szedése mellett – segítségemmel (én lettem számára az  alkohol) fokozatosan újraszerveződött az élete, új szabályok alakultak ki. Új élmények hatására kényszergondolatai és cselekedetei fokozatosan visszaszorultak. Dóra még mindig nagyon szép. Férjétől elvált. Azóta van már egy stabil barátja is. Nyáron a horvát tengerparton töltöttek két hetet.

Anikóval is az történt, ami gyakran megtörténik egy pszichiátriai rendelőben: elkezdtük egy láthatóan komoly, de viszonylag könnyen rendezhető problémával (mértéktelen ivás), és eljutottunk egy sokkal nehezebben kezelhető problémáig (szexnélküli partnerkapcsolat).

A negyvenhárom éves asszony két évig játszott a gondolattal, hogy pszichiáterhez fordul. A telefonszámaim (és más kollégák begyűjtött számai) ott hevertek íróasztala mélyén, a névjegyek és személyes levelek között, arra várva, hogy egyszer igazán szükségét érzi majd, hogy felhívjon engem (vagy valaki mást).

Látszólag apró mozzanat adta meg jelentkezéséhez az utolsó lökést. Megjelent a Nők lapjában egy cikk arról, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha valaki azt hiszi, nem tud alkohol nélkül élni. Anikó is azt hitte, de ebben a hitében – szerencsére – megingatható volt.

Anikó az a fajta két gyermekes nő volt, aki nehezen szánja rá magát a változtatásra, de ha egyszer meghozza a döntést, elemi erőket képes mozgósítani célja megvalósítása érdekében. A velem való találkozás pillanatától hatalmas lendülettel vetette bele magát annak kiderítésébe, miért van szüksége arra, hogy minden este igyon. Ráadásul úgy igyon, hogy ruhástól érje az álom két üveg bor elfogyasztását követően.

A nyomok a férjével, Ivánnal való kapcsolatig vezettek. A szerelmi házasság szerelmi fázisa két évig – az első fiúgyermek megszületéséig – tartott. Ekkor Ivánon kitört a féltékenység, és ahhoz, hogy „visszaszerezze Anikó szeretetének vélt elvesztését”, megcsalta őt. Ez a közismert férfiúi játszma ebben az esetben nem volt eredményes: ahogy megtudta Anikó a dolgot, kitette Iván szűrét a lakásból.

Iván az a fajta férfi volt, aki akkor fogja fel, mekkora veszteség számára a szeretett nőtől való elszakadás, ha ez valóban bekövetkezik: hosszas könyörgések, virágcsokrok, fogadalmak és barátokon keresztül történő üzengetések hatására Anikó végül visszafogadta. Iván visszaköltözését „mézeshetek” követték, újra fellángolt a szerelem.

Aztán ez a mámoros időszak is elmúlt. Hazudnék, ha azt írnám, nem éltek harmonikus életet. Szerették egymást, és ennek számtalan jelét adták egymás felé. Ugyanakkor Anikó nagyon nehezen szánta rá magát, hogy elárulja, két éve nem élnek szexuális életet. Miért nem, kérdeztem. Mire a válasz: „fogalmam sincs, ezen még nem gondolkoztam.” Van kedve végiggondolni, mi van a kettejük szexuális kapcsolatával, kérdeztem.  „Ha muszáj”, volt a bizonytalan válasz. Anikó bizonytalansága mögött az az egyszerű tény állt, hogy nem volt szókincse a szexről. Ezt is meg kellett tanulnia.

Hetek teltek el, mire kirajzolódott, mi is a helyzet Anikóék intimitás-szférájában. Anikó második terhessége alatt és a szülést követően hónapok, sőt legalább másfél év telt el szex nélkül. Anikó eleinte ezt azzal magyarázta, hogy mivel nem szerettek volna több gyermeket vállalni, a terhességtől való félelem akadályozta meg őket abban, hogy kezdeményezzék az erotikus élményt. Néha egyszerűen úgy gondolta, túl kényelmessé váltak. Barátnőjével is beszélt erről, aki azt mondta, ez fiatal pároknál nem normális. Ekkor finom célzásokat tett Ivánnak, hogy próbára tegye, őt is foglalkoztatja-e ez a kérdés, de Iván nem reagált ezekre. Volt még néhány bátortalan kísérlete, hogy Iván szexuális érdeklődését felkeltse, sikertelenül. Aztán valahogy Anikó figyelméből kikerült az intimitás, egészen addig, amíg nem jutottunk el hosszú beszélgetéseink során az Ivánnal való kapcsolatig.

Innentől az út sokkal rövidebb volt addig, amíg Anikó rá nem beszélte férjét, hogy együtt jöjjenek. Az érzékeny téma tabujellegének megszűnésével mindkettejükben komoly feszültségek oldódtak. A „semleges”, de bizonyos elvárásokat megfogalmazó harmadik (ez voltam én) jelenlétében sok félreértést, „félreérzést” és hiedelmet tisztázni lehetett. Mivel semmilyen súlyos ok egyiküknél sem húzódott az intimitásprobléma hátterében, újra megtalálták egymást. Harmadszor is.

Amikor Nikoletta úgy döntött, hogy felveszi a mohamedán vallást és a mohamedán nők számára előírt módon öltözködik, megdöbbentett mindenkit, aki régóta ismerte Nikolettát. Különösen a szülőket, akik kétségbeesve hívtak fel telefonon, és kértek, segítsek, ellenkező esetben elveszítik örökre a lányukat.

Nikoletta korábban soha nem érdeklődött a mohamedán kultúra iránt. A legnagyobb baj talán az volt, hogy semmi iránt nem érdeklődött soha addig komolyabban. A középiskolát lassú tempóban, közepesen végezte el. Vigyázott arra, hogy tanárai és osztálytársai ne jegyezzék meg a nevét.  Nem barátkozott senkivel, de feltűnően visszahúzódó sem volt. Érettségi után két évig dolgozott egy étteremben pincérként, mert nem sikerült felsőfokú iskolába bejutnia. Főiskolára is csak azért jelentkezett, mert ez elvárás volt a családban, ahol mindenki értelmiségi volt: jobb híján a vendéglátóipart célozta meg.

Mint később kiderült, a mohamedán vallás iránti hirtelen érdeklődése egy találkozás hatására ébredt fel: az étteremben többször szolgált ki egy idősebb arab férfit, aki jól tudott magyarul, és akinek előadásait az életről, nőkről és férfiakról még főnöke rosszalló pillantásai ellenére is hosszasan hallgatta. A férfi szelíd volt, bölcs és végtelenül figyelmes. Legalább is Nikoletta így élte meg a férfi sokszor személyes kérdéseit, amelyekre őszintén válaszolt, és válaszait, amelyeket a lány arab kultúráról feltett kérdései csaltak ki a különös emberből.

A szülőknek javasolt recept bevált. Az otthoni beszélgetések „napirendjéről” lekerült a mohamedán kultúra, és vele együtt a csador is. Utóbbit Nikoletta két hónapja hordta, elfedve arcát a világ elől. A lány kapott egy nevet és telefonszámot azzal a rövid és látszólag közömbös megjegyzéssel, hogy az illető pszichológus, és szívesen ad tanácsot életmód-váltás esetén. Ez a mondat, szemben az „elmebeteg vagy lányom”, vagy: „neked diliorvosra van szükséged” típusú mondatokkal, amelyekre a lány heves dühkitörésekkel reagált, nem keltett Nikolettában ellenérzéseket.

Amikor eljött, csadorban volt, és csak csillogó szemét láthattam. Már az első beszélgetés során meggyőződtem arról, hogy a lány mohamedán kultúra iránti vonzódása felszínes, és csak arra szolgál, hogy „eltakarja” a mélyen fekvő problémákat. Azt is éreztem azonban, hogy ezeknek a problémáknak a feltárása hónapokat vehet igénybe. Ezért arra törekedtem, hogy minden eszközzel megszerettessem Nikolettával a pszichoterápiát. Nem volt könnyű, hiszen csak néhány beszélgetésre jött. Meg sem fordult a fejében, hogy elköteleződjön egy kétes kimenetelű, és számára áttekinthetetlen beszélgetés-sorozat iránt. Három dolgot tettem. Egyrészt igyekeztem legalább annyira felkészült lenni a mohamedán kultúrából, mint ő. Így láthatóvá vált számára, hogy valóban érdekel engem mindaz, ami most számára a „legfontosabb”. Azután különböző pszichológiai mérőeszközök segítségével megfoghatóvá tettem néhány lelki problémát, amelyek a mohamedán vallás iránti érdeklődéstől is függetlenül kimutathatók voltak nála. Végül e két dolgot összekötöttem: annak a feltételezésemnek adtam hangot, hogy a problémák, és a hirtelen jött érdeklődés között valamilyen összefüggés van, és jó lenne tovább nyomozni, hogy még pontosabban lássuk, mi zajlik a lelkében. Ezzel sikerült elérnem, hogy felkeltsem Nikolettában a késztetést arra, hogy jobban megértse magát.

Az első találkozásunk után két hónappal vette le Nikoletta magáról a csadort, és ekkortájt tárultak fel azok a belső, női identitásával összefüggő fantáziák, amelyeket kimondani is szégyellt, és amelyek elfojtásával előtérbe került a kultúraváltás gondolata. A csador elhagyása után előtűnt például testsúly-problémája, amely kora kamasz kora óta kísérte, és az a kényszerképzete, hogy ő nem is nő, és soha nem lesz igazi nő, mert kicsi a melle és nem elég lágyak az arcvonásai. A csador lehullásával megnyílt az út Nikoletta nővé válása felé.  

Adél, a 22 éves lány áll a hídon, ugrásra készen. Egy hang szólítja meg, Gábor hangja. „Maga pont olyan lánynak látszik, aki valami ostobaságot készül elkövetni. Tudnék valami jobbat ajánlani…?”
A férfi:  leendő áldozatainak, élő céltábláinak a vízparton, a hídon keres fiatal lányokat. Olyan lányokat, akik képesek lennének a mélybe vetni magukat.
A lány: eddig minden férfival szexuális kapcsolatot létesített, akivel csak szemkontaktusba került, de soha tartós érzelmi kapcsolata nem alakult ki.
Együtt ugranak a mélybe, a lány egy kicsit előbb. Gábor megmenti a lány életét, cserébe késdobáló mutatványaihoz asszisztensként alkalmazza a lányt.
A férfi és a lány késdobáló mutatványainak nagy sikere van. A férfi egyre merészebben dobálja a kést a lányhoz, a lány mellé, már bekötött szemmel, már lepel takarja a lány testét, már nem is látja, pontosan hol van a lány. És minden dobása sikerül.
A lány egy vagyont nyer a kaszinón. Anyagi jólét köszönt rájuk: drága szállodákban lakhatnak, nagyvonalú életet élhetnek.
A férfi kettészakít egy papírdollárt, az egyik felét odaadja a lánynak.
Aztán hirtelen minden megváltozik. Miután Gábor nem ismerte fel Adéllal való kapcsolatának értékeit, és elhanyagolta a lányt, Adél a nyílt tengeren otthagyja a férfit, elhajóz egy újdonsült házasemberrel, aki a parton már szinte meg sem ismeri…
A férfi új asszisztensébe, az elhagyott asszonyba, belevágja a kést. Az asszonyt mentők viszik el. Gábor ugyanott tart, ahol Adéllal való megismerkedése előtt: képtelen dolgozni.
Hosszú kálvária végén most a férfi áll a hídon, ugrásra készen. Most neki van szerencséje: egy hang szólítja meg. Adél hangja.
Ez a rövid története egy (francia) filmnek, amely pontosan mutatja be, milyen az a férfi-nő kapcsolat, amelyik mindkét fél számára sikereket, fejlődést hoz, s megszakadása súlyos megpróbáltatásokat, szenvedéseket idézhet elő, pszichiátriai zavarok kialakulásához vezethet. Naponta óvjuk és építsük kapcsolatainkat.

A szekrény három ajtós volt és hatalmas. Kinyújtózkodva is kényelmesen elfért benne. Amint belefeküdt, magára húzta az ajtót. Ebben a pillanatban megszűnt számára a külvilág. Nem hallotta részeg nagyapja kiáltásait; anyja nyögéseit; anyja szeretőinek brutális hangját. Már jóval kevésbé félt az őt körülvevő erőszaktól, az alkoholivás miatt egyre betegebbé váló anyja figyelmének elveszítésétől, apja hiányától.

Később, több, mint tíz év elteltével Emília rászokott az amfetaminok intravénás használatára. A drogok hatására erősnek és bátornak érezte magát. A szekrényt is elfelejtette. De ezért a bátorságért nagy árat kellett fizetnie: nem fejezte be a középiskolát, a rendőrség többször letartóztatta tiltott szerek használatáért, az amfetamintól bódultan nem tudott részt venni anyja temetésén. Emiatt sokáig bűntudata volt.

Apja közvetítésével kezdtünk el együtt dolgozni az amfetamin-függőség jelentőségének megfejtésén. Együtt gondoltuk végig, milyen funkciót töltött be számára a drog évekig. Amikor – már több hónappal az utolsó amfetaminadag belövését követően – szerelmi csalódás miatt szorongás fogta el attól, hogy újra egyedül marad, mint akkor, amikor apja három éves korában elhagyta, ráébredt arra, hogy két út áll előtte. Vagy újra az amfetaminhoz nyúl (egy adag mindig várta őt az éjjeliszekrényében) vagy befekszik a szekrénybe. Ugyan nem volt annyira öblös, mint gyermekkorában, de már a puszta látványától is biztonságban érezte magát. Az utóbbit választotta, nem esett vissza. Ekkor értette meg, hogy az amfetamin ugyanazt a feladatot látta el, amit a szekrény. Ezt követően már könnyebben találtuk meg a harmadik megoldást: személyiségének kell annyira megerősödnie, hogy sem amfetaminra ne legyen szüksége, sem arra, hogy mesterséges páncéllal vegye körül magát. A temetőben megsiratta az anyját. Apjával szemben már kevésbé ellenséges. Elviseli, ha nem minden úgy történik vele, ahogy szeretné.

A lány már nincs a szekrényben.

Egy fiatal nő keresett telefonon, bemutatkozott, majd hivatalos hangon közölte, hogy lánya, Zsófia, előzetes letartóztatásba került kábítószerrel való visszaélés miatt. Ekkor fordult vele a világ. A „nem tudok róla, tehát nincs probléma” típusú stratégiája összeomlott. Szembe kellett néznie a ténnyel: nem lehet tovább bízni abban, hogy Zsófia „majd kinövi egyszer azt az áldatlan kamaszkort”. Életének ez az időszaka neki sem volt felhőtlen. Legoptimistább pillanataiban arra a következtetésre jutott, hogy lánya lényegében az anyai mintát követi. Egy kicsit harsányabban, több „bulival”, több szexszel, gátlástalanabbul és lustábban. Ahogy ez a mostani generáció éli az életét.

A kábítószert vízválasztónak tartotta. Lehet nem tanulni, lehet éjszakánként kimaradozni, korán kezdeni a szexuális életet. Mindent lehet, kivéve a kábítószert. Nem tudta pontosan, mi is az. Azt különösen nem, hogy van különbség kábítószer és kábítószer között. A KÁBÍTÓSZER a fejében egy rettenetes szörny volt, amely úgy üti fel a tisztességes családokban a fejét, mint a középkorban a pestis. Védekezni ellene pedig lehetetlen.

Először legjobb barátnőjével konzultált. Tőle megtudta, hogy nagyon nagy lehet a baj, hiszen a drogosokat nem szokták csak úgy letartóztatni. „Biztosan ő is árulta az anyagot, ezért csukták börtönbe”. Most már végképp elveszítette a fejét. Férjétől öt éve elvált, azóta beszélő viszonyba sincsenek, hozzá sem fordulhatott. Hirtelen ötlettel a telefonkönyvet kezdte lapozgatni, majd felhívta a drogstop telefont, ahol egy szülők által szülők számára szervezett egyesületbe irányították. Itt úgy érezte, hogy a szülők haragszanak a gyermekükre ahelyett, hogy magukba néznének. Azon különleges anyák közé tartozott – Bertolucci A hold című filmjének hősnőjéhez hasonlóan – aki lánya kábítószerezésének hallatán nem lánya barátaira kezdett mutogatni. Erős késztetést érzett az önvizsgálatra, annak kiderítésére, mennyire járult hozzá Zsófia fejlődésének megtorpanásához és ahhoz, hogy lánya „ártatlanul” kerülhetett börtönbe. Biztos volt benne, hogy lánya ártatlan.

Öröm volt Anikóval dolgozni. Minden találkozásra felkészült, jegyzetekkel jött, néha előzetesen e-mailben fejtette ki gondolatait. Amíg hozzám járt, több jogászt is felkeresett, hogy tanácsot kérjen. Ekkor szembesült a magyarországi jogi szabályozás valamennyi fonákságával. Kísérletet tett arra, hogy más, hasonló anyákkal összefogva országos mozgalmat indítson a jogi szabályozás megváltoztatásáért. De szomorúan szembesült azzal, hogy az anyák annyira szégyellik, ami a gyermekükkel történt, hogy nem mernek nyilvánosság elé állni. Ő mert, beszélt, ahol és amikor csak lehetett.

„Kétféle bűntudat van, doktor úr”, fejtette ki egyik alkalommal. „Az egyik, amikor már csírájában elfojtják. Ezzel elérik, hogy minden mozdulatukat a bűntudat, és ne a józan ész irányítsa. Én a második típushoz tartozom. Azért szeretnék megszabadulni a bűntudattól, hogy segíteni tudjak Zsófiának.”

Anikó egy évig járt hozzám, addig, amíg lánya ki nem szabadult a börtönből. Eleinte kizárólag Zsófiával foglalkoztunk. Később beszélgetéseink tárgya Anikó lett. Meg szerettük volna fejteni a titkot: miért jelentett számára Zsófia nevelése megoldhatatlan feladatot, miért nem tudott lányával szoros és bizalmas kapcsolatot kialakítani. Kézenfekvőnek tűnt az a magyarázat, hogy „hiszen nekem nem volt kamaszkorom, mit tudtam én, milyen egy kamaszlány!” Való igaz, hogy szülei korán meghaltak, s bár nagyszülei mindent megtettek, hogy helyettesítsék őket, öccséről és húgáról már tizennégy éves korában ő gondoskodott. „Amikor Zsófi annyi idős lett, mint amikor én a szüleimet elveszítettem, ahelyett, hogy vele együtt végre én is kamasz lehettem volna egy kicsit, inkább a munkát választottam. Pedig végre kisírhattam volna magamból azt a sok keserűséget. De egy anya sohasem sírhat”.

Egy másik nyomvonalra - a férfiakhoz való viszonyára - is gyorsan ráakadtunk. Feltűnő volt, hogy ez a jó külsejű intelligens és vonzó asszony férfi nélkül él. Anikó a válást követően többször próbált új kapcsolatot kialakítani, sikertelenül. Hol Zsófia került a partnerével konfliktusba, hol ő. Végül úgy döntött, hogy neki egy feladata van, felnevelni Zsófiát. A férfiak másodlagosak. „Ma már tudom, hogy konfliktusok nélkül nem lehet hozzászokni egy másik emberhez. És nem lehet kijátszani egymás ellen a lányomat és a barátomat.”

A férfimentes élet Anikó és Zsófia viszonyára megoldhatatlan teherként telepedett. „Úgy éltem a lányommal, mint előzőleg a férjemmel. Alig láttuk egymást, és soha nem beszéltünk kényes dolgokról. Lehet, hogy ebben az időben ő helyettesítette a férjemet? Szegény lány, mi mindent kellett mellettem elviselnie?!”

Zsófia – egy rátermett ügyvéd segítségével – most szabadult a börtönből. Feltehetően már nem ugyanaz a lány, mint amikor oda bevitték. De édesanyja sem ugyanaz az asszony, mint korábban. Vajon mi lesz velük? Hogyan alakul a sorsuk? Megtanulták-e az élet leckéit? És hogy fognak egymással bánni ezek után?

Kelemen és Mária 20 évig éltek felhőtlen boldogságban, a hagyományos családmodell és recept szerint. Két gyermekük született. Mária a gyermekeket nevelte, és rendben tartotta belül a „házat”, Kelemen házon kívül dolgozott, házakat épített, kőművesként. Fél évvel jelentkezésüket megelőzően el sem tudták volna képzelni, hogy valami megzavarhatja ezt az évezredes tradíciókra épült harmóniát. És mégis: ez a harmónia hirtelen, napok alatt felbomlott. Mi történhetett?

A képlet egyszerű, nem kevés házasságban történik hasonló: egy véletlenül elolvasott sms-üzenet megvilágította Máriának, hogy Kelemennek szeretője van. Amikor Kelemen hazajött, Mária megkérdezte, Kelemen, te megcsalsz?

Kelement váratlanul érte a kérdés. Alapvetően őszinte ember volt, ösztönösen és azonnal őszinte választ adott: igen.

Több hasonló esetet ismerek. Egyik páciensemről például kiderült, hogy szeretőjével egyfajta függőségi viszonyt alakított ki, és nem volt képes leválni róla, miközben fokozatosan felbomlottak legfontosabb kapcsolatai… Ebben az esetben nem ez történt.

Mária összeomlott, és összeomlásába magával rántotta Kelement is.

Hónapokig tartó sírás, hajnalig nyúló fájdalmas beszélgetések következtek, eredmény nélkül. Mária válni készült, miközben maga is érezte, hogy nem ez a legjobb megoldás. Kelemen – egyre kevésbé határozottan – fenntartotta azt a véleményét, hogy számára a szóban forgó hölgy nem jelent mást, mint egy testi probléma gyakorlati megoldását. Ez a vélemény azt sugallta, hogy valójában Mária a hibás, hiszen a házasélet egyik fontos dimenzióját – a szexuális viszonyt – az utóbbi években elhanyagolta. Kelemennek pedig erre nagy szüksége volt. Nem bajlódott Máriával, a könnyebb ellenállás mentén az első nővel, aki erre készséget mutatkozott, viszonyt kezdett.

Amikor mindketten elkezdtek a szokásosnál több alkoholt fogyasztani az éjszakai beszélgetések során, legidősebb lányuk határozottan felszólította őket, hagyjanak fel az ön- és egymás sanyargatásával és az önpusztítással, és forduljanak orvoshoz. Az orvos én lettem.

Az első hármasban lefolytatott beszélgetés során feltárult az alapprobléma, amely megnehezítette a konfliktus- és krízishelyzet helyes megoldását. Mária Kelemenben, Kelemen Máriában kereste a hibát és a megoldás kulcsát. Mária úgy érezte, ahhoz, hogy megbocsásson Kelemennek, meg kell őt értenie. Meg kell tudnia, mit jelentett a férjének ő, és mit a másik. Mi vezethette Kelement ahhoz, hogy ezt a tökéletes kapcsolatot veszélybe sodorja. Különösen Kelemen semmitmondó magyarázata irritálta. Ha ennyire semmit nem jelent neki az a másik nő, miért tartotta fenn vele a kapcsolatot? Egy jelentéktelen kapcsolatért miért kellett őt ’elhagynia’.

Kelemen nem értette, miért nem érti meg Mária, hogy számára ez a félrelépés olyan volt, mint ahogy megiszik az ember egy korsó sört vagy elnyal néhány gombóc fagylaltot. Mária számára a szex nem fagylalt, és különös keserűséggel töltötte el, ha arra gondolt, hogy amikor Kelemennel együtt voltak, Kelemen számára mindez élettani szükségletek kielégítését jelentette.

Arra kértem a házasfeleket, hogy ne a másikban keressék a kialakult helyzet magyarázatát, hanem magukban. Mária azt gondolja végig, miért nem volt fontos a Kelemennel való intim kapcsolat, Kelemen pedig azt fontolja meg, miért nem próbálta Máriával felmelegíteni kihűlt szexuális kapcsolatukat.

Hetek teltek el anélkül, hogy a feladat teljesítésére képesek lettek volna. Mária egyre fogyott, Kelemen egyre hízott. Minden egyes találkozásunkkor Mária jelezte, hogy Kelemen életében, főleg gyermekkorában milyen kényes eseményeket talált, amelyek összefüggésbe hozhatók a házasságtöréssel, Kelemen pedig Mária korábbi viselkedésének újabb és újabb mozzanataira emlékezett vissza, amelyek őt abba az irányba sodorták, hogy eszébe ne jusson feleségénél próbálkozni éjszakánként.

Akkor arra kértem őket külön-külön (négyszemközt), hogy a következő találkozásig éljék bele magukat a másik helyzetébe, és ha legközelebb jönnek, a másik nevében meséljék el mindazt, ami közben az eszükbe jutott.

Ez a kis ravaszság megtette a magáét. Legközelebb végre magukról beszéltek. Mária rádöbbent, hogy a szex az életében méltatlanul kevés jelentőséget kapott. Ennek számtalan okát tárta fel, ezek többsége még a házassága előtti időre vezethető vissza. Kelemen ráébredt arra, Mária hogyan vált számára szexuális tabuvá, akivel nem lehet ’azt’ művelni, mint más, rossz nőkkel. Ezek az információk immár elég alapot szolgáltattak ahhoz, hogy végre kilépjenek a meddő gyötrődés állapotából, és végre találkozzanak és megbeszéljék egymással, hogyan tovább.