Anikóval is az történt, ami gyakran megtörténik egy pszichiátriai rendelőben: elkezdtük egy láthatóan komoly, de viszonylag könnyen rendezhető problémával (mértéktelen ivás), és eljutottunk egy sokkal nehezebben kezelhető problémáig (szexnélküli partnerkapcsolat).
A negyvenhárom éves asszony két évig játszott a gondolattal, hogy pszichiáterhez fordul. A telefonszámaim (és más kollégák begyűjtött számai) ott hevertek íróasztala mélyén, a névjegyek és személyes levelek között, arra várva, hogy egyszer igazán szükségét érzi majd, hogy felhívjon engem (vagy valaki mást).
Látszólag apró mozzanat adta meg jelentkezéséhez az utolsó lökést. Megjelent a Nők lapjában egy cikk arról, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha valaki azt hiszi, nem tud alkohol nélkül élni. Anikó is azt hitte, de ebben a hitében – szerencsére – megingatható volt.
Anikó az a fajta két gyermekes nő volt, aki nehezen szánja rá magát a változtatásra, de ha egyszer meghozza a döntést, elemi erőket képes mozgósítani célja megvalósítása érdekében. A velem való találkozás pillanatától hatalmas lendülettel vetette bele magát annak kiderítésébe, miért van szüksége arra, hogy minden este igyon. Ráadásul úgy igyon, hogy ruhástól érje az álom két üveg bor elfogyasztását követően.
A nyomok a férjével, Ivánnal való kapcsolatig vezettek. A szerelmi házasság szerelmi fázisa két évig – az első fiúgyermek megszületéséig – tartott. Ekkor Ivánon kitört a féltékenység, és ahhoz, hogy „visszaszerezze Anikó szeretetének vélt elvesztését”, megcsalta őt. Ez a közismert férfiúi játszma ebben az esetben nem volt eredményes: ahogy megtudta Anikó a dolgot, kitette Iván szűrét a lakásból.
Iván az a fajta férfi volt, aki akkor fogja fel, mekkora veszteség számára a szeretett nőtől való elszakadás, ha ez valóban bekövetkezik: hosszas könyörgések, virágcsokrok, fogadalmak és barátokon keresztül történő üzengetések hatására Anikó végül visszafogadta. Iván visszaköltözését „mézeshetek” követték, újra fellángolt a szerelem.
Aztán ez a mámoros időszak is elmúlt. Hazudnék, ha azt írnám, nem éltek harmonikus életet. Szerették egymást, és ennek számtalan jelét adták egymás felé. Ugyanakkor Anikó nagyon nehezen szánta rá magát, hogy elárulja, két éve nem élnek szexuális életet. Miért nem, kérdeztem. Mire a válasz: „fogalmam sincs, ezen még nem gondolkoztam.” Van kedve végiggondolni, mi van a kettejük szexuális kapcsolatával, kérdeztem. „Ha muszáj”, volt a bizonytalan válasz. Anikó bizonytalansága mögött az az egyszerű tény állt, hogy nem volt szókincse a szexről. Ezt is meg kellett tanulnia.
Hetek teltek el, mire kirajzolódott, mi is a helyzet Anikóék intimitás-szférájában. Anikó második terhessége alatt és a szülést követően hónapok, sőt legalább másfél év telt el szex nélkül. Anikó eleinte ezt azzal magyarázta, hogy mivel nem szerettek volna több gyermeket vállalni, a terhességtől való félelem akadályozta meg őket abban, hogy kezdeményezzék az erotikus élményt. Néha egyszerűen úgy gondolta, túl kényelmessé váltak. Barátnőjével is beszélt erről, aki azt mondta, ez fiatal pároknál nem normális. Ekkor finom célzásokat tett Ivánnak, hogy próbára tegye, őt is foglalkoztatja-e ez a kérdés, de Iván nem reagált ezekre. Volt még néhány bátortalan kísérlete, hogy Iván szexuális érdeklődését felkeltse, sikertelenül. Aztán valahogy Anikó figyelméből kikerült az intimitás, egészen addig, amíg nem jutottunk el hosszú beszélgetéseink során az Ivánnal való kapcsolatig.
Innentől az út sokkal rövidebb volt addig, amíg Anikó rá nem beszélte férjét, hogy együtt jöjjenek. Az érzékeny téma tabujellegének megszűnésével mindkettejükben komoly feszültségek oldódtak. A „semleges”, de bizonyos elvárásokat megfogalmazó harmadik (ez voltam én) jelenlétében sok félreértést, „félreérzést” és hiedelmet tisztázni lehetett. Mivel semmilyen súlyos ok egyiküknél sem húzódott az intimitásprobléma hátterében, újra megtalálták egymást. Harmadszor is.
Utolsó kommentek