Inez egy kulturális központ vezetője volt. Egy napon Péter állított be hozzá, a festő. Néhány festmény volt nála, és sok színes fényképet is magával hozott a képeiről. Álomszerű képeket festett. Bozontos szakálla mögül kivillant szemei azonnal magával ragadták a magányos nőt. Úgy érezte, hogy a szürreális képek megigézték, és valójában mindig is ez a stílus állt a legközelebb hozzá. Hirtelen az az érzése támadt, Péter az ő festője. Megállapodtak abban, hogy a központ – amint lehet - kiállítást rendez Péter képeiből.
Fél év múlva Inez és Péter újra találkoztak, hogy a közelgő kiállítás minden apró részletét alaposan megbeszéljék. Beültek egy kávéházba, Péter unicumot és sört, Inez cappucinót rendelt.
Mielőtt rátértek volna a kiállítás ügyes-bajos dolgaira, Inez előhúzott egy dossziét, amelyben sűrűn teleírt papírlapok voltak. Átadta Péternek, kérte, olvassa el. Péter belelapozott a dossziéba, és láthatóan megdöbbent a kiragadott sorok olvasásakor. Felnézett, és annyit mondott, hogy ezt esetleg máskor is lesz alkalma elolvasni, jobban örülne, ha Inez elmondaná, amit hosszasan írt le.
Inez lassan, akadozva beszélt. Először megilletődötten, később egyre fesztelenebbül tárta fel élete elmúlt fél évének egyre terebélyesedő terhét: szerelmi kapcsolatát Péterrel. Nem telt el nap első találkozásuk óta, hogy ne gondolt volna rá. Gondolatban sokat beszélgetett vele, fantáziáiban hozzábújt, megölelte, szerelmeskedtek.
Péternek nem volt érzéke és kellő tapasztalata ahhoz, hogy ilyen helyzeteket kezelni tudjon. Tőmondatokban vágta Inezhez, hogy neki ehhez semmi köze nincs, és rá kellene térniük a tárgyra: kedves képei kiállítására.
Inez ezt követően bezárkózott a lakásába, és inni kezdett. Egy hónappal később anyja és nővére kísérték hozzám.
Első beszélgetésünk alkalmával komoly öngyilkossági gondolatokat fogalmazott meg, nem hitt abban, hogy ebből az állapotból ki lehet szabadulni.
Beszélgetéseink során fény derült arra, hogy Inezzel ez az élmény (hogy a másik embertől függetlenül alakít ki kapcsolatot) már többször előfordult. Mindegyik hasonlóan végződött: Inez megalázottnak és feldúltnak érezte magát. A legutolsó alkalommal ez az érzés hónapokig levertté és sebzetté tette.
Beszélgetéseink központi tárgya elefántcsonttoronyként működő lelke volt, amely kirekesztette annak lehetőségét, hogy egy másik ember közelebb kerülhessen hozzá. A „szeretett másik” által keltett gazdag fantáziái, belső dialógusai annál szabadabban szárnyalhattak, minél hatásosabban tudta távol tartani a valóságos személyt az életétől. Ebben a valóságtól teljesen elszakadt világban egy konkrét találkozás (konfrontáció) súlyos sebeket ejthetett.
De miért kellett elszakadnia a valóságtól? Miért kellett folyamatosan védekeznie? Hosszú út vezetett a rejtély megfejtéséhez, pontosabban megértéséhez. Ezen az úton először álmait, szabadon csapongó gondolatait használtuk fel iránytűként. Az idő múlásával mindketten azt éreztük, hogy keveset halad a terápiás folyamat előre. Inez egyre több negatív érzést közvetített felém.
A trauma, amely Inez elefántcsonttoronyba zárkózását előidézte, soha nem jelent meg emlékeiben. Megjelent viszont ezzel kapcsolatos összes érzése: szerette azt a valakit, aki bántotta őt valamikor (máig nem tudjuk pontosan, mikor), és gyűlölte őt egyszerre. A gyűlölet érzése annyira képtelen és kényelmetlen volt neki, hogy láthatatlanná tette még saját maga számára is. Belső fantáziavilága lehetővé tette, hogy elszakadjon a trauma forrásától; rajongása a trauma előidézőjével szemben addig maradhatott fenn, amíg ki nem nyúlt kezeivel a toronyból: felvérzett kezét azonnal visszahúzta.
Ezt a mechanizmust zavarta meg a terápiás kapcsolat. A rendszeres találkozások folyamatos valóságpróbának tették ki gondolatait, a monodráma dialógussá, párbeszéddé vált. A trauma forrásával szemben egyre leplezetlenebbül előtörő érzéseit rám vetítette. Én lettem gyűlöletének és szeretetének a tárgya. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy derekasan álljam a sarat. Megértő empátiát sugárzó figyelmem egy cseppet sem lankadt iránta; a sündisznó lassan felengedett. A kapcsolatunkban újra lejátszódó trauma már nem a bezárkózást hívta elő belőle, hanem egyfajta derűs nyitottságot. Az ismeretlen festők, költők, írók és zenészek iránti egyoldalú rajongásainak korszaka véget ért.
Utolsó kommentek