Egy pszichiáter történetei

Lágy és szelíd volt. Soha nem emelte fel a hangját. Amikor számára elfogadhatatlan helyzetekkel találkozott, nem szállt szembe senkivel. Ilyenkor csendesen összeomlott. Amikor Brigitta felkeresett, már a pánik folyamatos jeleit mutatta.

Félt a sötéttől. Félt az egyedülléttől. Félt az utcán. Félt liftben, autóban. Félt munka közben, félt akkor is, amikor semmi dolga nem volt. Félt az anyjától és félt az apjától. Mindenkitől félt, Kenézt kivéve. Egyedül akkor nyugodott meg, ha Kenéz időben hazajött a munkából. Ilyenkor viselkedése száznyolcvan fokos fordulatot vett, feszültsége oldódott, hatalmas erőt érzett magában. Kenéz volt számára a nagybetűs BIZTONSÁG. A nőknek abból a fajtájából való volt, akitől amikor – még házassága előtt – megkérdezték, milyen férfira vágyik, csak annyit mondott: „olyanra, akire fel tudok nézni”.

Ha akkor ismertem volna, azt tanácsoltam volna neki, hogy ne vágyjon ilyen férfira. Ilyen férfi nincs, csak a mesékben. Ő vitatkozott volna. Én szelíden annyit tettem volna ehhez hozzá: elég, ha szem magasságban néz rá, és ő állja a tekintetét.

Amikor Brigitta megismerte Kenézt, még kiterjedt baráti köre volt. Ahogy fellángolt a szerelem, Brigitta barátai, barátnői fokozatosan eltűntek az életéből. Ahogy intenzív beszélgetéseink során erre visszagondolt, az asszony könnyezni kezdett („ne törődjön vele, doktor úr, most ilyen sírós időszakban vagyok”); néhány megbízható, fontos barát vált egyre szorosabb kapcsolatuk „áldozatává”. Brigitta azon tűnődött, vajon hogyan történhetett ez. Kenéz várta el tőle, hogy ne legyen senki körülötte, vagy ő érezte úgy, hogy nincs szüksége senkire a férjén kívül?

Élete így vált fokról fokra egyre elszigeteltebbé. Az ördögi kör bezárult: elszigeteltségében Kenéz jelentette a külvilágot, a magány egyetlen gyógyszerét. Miközben a Kenézhez fűződő kapcsolat jellege zárt ki mindenkit az életéből.

Aztán egyszer csak arra döbbent rá, hogy nem mer liftbe szállni. Majd egy téli estén, miközben vacsorával várta haza férjét, áramszünet lett és kialudt a villany. Brigitta pánikba esett. Úgy érezte, hogy megsemmisül a szorongástól. Arra nem volt ereje, hogy gyertyáért menjen a kamrába. Csak ült a karosszékben, magába roskadva, szinte önkívületi állapotban…

Kenéz hívott fel. Arra kért, hogy fogadjam a feleségét, aki súlyos beteg. „Ő is így gondolja?” Kérdeztem, és azt javasoltam, legjobb lesz, ha Brigitta maga hív fel, ha egyetért ezzel. Hetek teltek el, és Brigitta nem jelentkezett.

Majd felhívott és azonnali találkozást kért. „Nincs idő, doktor úr, itt az életem forog veszélyben!” Mondta, és én soron kívül fogadtam. Az első találkozás során kiderült, hogy szó sincs életveszélyről.

Brigitta próbára tette teherbíró képességemet. Egyedüli páciens szeretett volna lenni a rendelőmben. Minden páciensre féltékeny volt. Pedig egyikkel sem találkozhatott: a rendelő két bejárata a találkozások valószínűségét minimálisra csökkentette. Miután pácienseimet felhatalmazom arra, hogy bármikor hívhatnak, amikor úgy érzik, ez fontos, Brigitta volt az első, aki mintha visszaélt volna ezzel a lehetőséggel. Naponta 10-20-szor keresett, sms-eket küldött. Azt akarta, hogy minden percéről tudjak. „Ez azért fontos, doktor úr, hogy megismerjen. Nem kezelhet úgy engem, hogy nincs tisztában azzal, mi történik velem. Most éppen késsel elvágtam a kezem. Vérzik. Bekötözöm. Érti?! Bekötözöm a sebet!”

Bármennyire szerette volna, kapcsolatunk soha nem lett totális kapcsolat. Én igyekeztem végig megtartani azt a derűs, kiegyensúlyozott nyugalmat és figyelmes szemlélő attitűdöt, amely általában jó hatással szokott lenni pácienseimre. Brigitta nem tudott kimozdítani ebből a pozícióból. Eleinte dühvel, elemi indulatokkal reagált erre, majd lassan megnyugodott. Fokozatosan ráhangolódott a közöttünk lévő „távolságra”. Megérezte, hogy én csak akkor tudok segíteni, ha „más” vagyok, mint Kenéz. Hogy én nem vagyok Kenéz. És ez a jó bennem.

Miközben Brigittával dolgoztunk a közöttünk lévő távolságon, Kenéz is visszanyerte régi egyensúlyát. A házaspár újra egymás felé fordult. Keresték egymás között az optimális távolságot. 

Amikor megkérdeztem, milyen szándékkal jött hozzám, Ildikó a következőket mondta: „szeretnék egy történet lenni a blogjában.” Csodálkozásomnak adtam hangot. Ez nem elég ok arra, hogy bármilyen gyógykezelést elkezdjünk, érveltem, de azért kíváncsi vagyok arra, miért szeretné magát olvasni egy történetben. „A maga történetei mind jól végződnek, én viszont bármibe kezdek, rosszul sül el. Arra gondoltam, eljövök ide, hogy legyen valami az életemben, ami sikeresnek mondható.”

Önvizsgálatot kellett tartanom. Valóban csak sikerrel végződött történeteket írok a blogomban? Végigfutottam jegyzeteimet és beláttam, hogy egy-két történetet leszámítva mind kedvező fordulatot vesz. Azzal nyugtattam magam, hogy a kudarcos eseteket alig ismerem. Eljönnek, átlátják, hogy a pszichoterápia mennyire nehéz vállalkozás, és mielőtt energiákat fektetnének bele a kezelésbe, eltűnnek az életemből. Aki annyira szenved, hogy a pszichoterápia ennél kevesebb szenvedéssel kecsegteti, marad, jön, készül minden alkalomra, űzi-hajtja a sok keserűség. És a befektetett erőfeszítések megtérülnek. De a cikkeimből kiderül-e, hogy a sikerért a páciensnek kell elsősorban megdolgoznia?

Hónapok óta az olvasók irányítják a tollamat. Most éppen Ildikó, aki a Nők lapja olvasói közül vált páciensemmé. A mérce: olyan siker, amelyről nyugodt lelkiismerettel számolhatok be a Nők lapja olvasóinak. Úgy kell dolgoznunk – neki is, meg nekem is – hogy ez az együttműködés írássá transzformálódjon. Új és érdekes kihívás.

Ildikóról hamar kiderült, hogy huszonnyolc éves kora ellenére úgy lángol fel benne a szerelem, mintha tinédzser lenne. „Meglátok valakit. Elfog valamilyen különös borzongás. Már érzem, nem közömbös az illető a számomra. Elkezdek úgy viselkedni, mint egy éretlen bakfis. Vihogok. Elpirulok. Aztán elönt a szenvedély.”

Megismerkedésünkkor Ildikó két hete szerelmes volt egyik munkatársába. A férfinak családja van, felesége, gyermekei. „Azt hiszem, nem boldogok együtt. Ha azok lennének, nem jönne el hozzám, és nem ölelne olyan fékevesztetten.” Kenézzel titokban találkoznak a lány albérleti lakásában. A munkahelyén már mindenki tud a viszonyról. Barátnői próbálják erről a kapcsolatról lebeszélni, sikertelenül. Kenéz hajlandó elhagyni a családját is Ildikó miatt. Ildikó boldog.

A boldogság nem a leggyakoribb indoka egy pszichoterápiás kapcsolatnak. Emlékeztetem Ildikót arra, hogy első mondatai egyikében arra utalt, bármibe kezd, rosszul sül el. Mintha ez lett volna az a vezérmotívum, amely hozzám irányította. Lehetne erről többet hallani?

Ildikó hosszasan ecseteli a fiúkkal való kapcsolatainak eddigi történetét. A történetekből gyorsan kirajzolódik, hogy a kapcsolatok rövid ideig tartottak, mindig szerelemmel kezdődtek, első látásra.

Mire eljutottunk az utolsó kapcsolatához, Kenézről kiderült, hogy „szélhámos”, aki kihasználta Ildikó naivságát. Esze ágában nem volt elhagyni a családját. Csak áltatta őt, hamis ígéretekkel tartotta fenn benne a szenvedélyt. „Hogy lehet, hogy nem láttam át ezen a gazemberen?”

A „gazemberek” sora folytatódott. Fél év alatt öt „gazember” lepleződött le, mind „becsapta”, „félrevezette” Ildikót. Pedig milyen „helyes fiúknak” látszottak. „Olyan szerelmes voltam beléjük”.

Azóta több hónap telt el. Ildikó több hónapja nem szerelmes senkibe. Hetente kétszer jár hozzám. Lefekszik a díványra, arról beszél, ami eszébe jut.

„Valamit el kell mondanom, doktor úr, amiről nem beszéltem az elmúlt hónapban. Járok egy fiúval. Gábornak hívják. Még nem tudom, mi lesz, de vannak bíztató jelek. Például nem érzem a borzongást. Lehet, hogy ő lesz az igazi?”

Az új kapcsolat elég indokot szolgáltatott arra, hogy Ildikó belásson valamit:  „Nem Gábor volt az első, akibe nem lettem szerelmes, doktor úr, hanem maga. Lassan, fokozatosan kedveltem meg. A „terápiában” jöttem rá arra, hogy így is lehet. Sőt csak így lehet. Azt vettem észre, hogy előbb kell történnie a dolgoknak. Az érzés nem előzheti meg őket.”

Bár a Gábor-kapcsolat sem volt örök életű, és jött még „szerelem első látásra”, Ildikó fokozatosan megtanult szeretni felnőtt, érett ember módjára.

Már évek óta dolgoztam pszichiáterként, és még nem voltam tisztában azzal, hogy van valami, ami rendkívüli módon megnehezítheti egy pszichiáter munkáját. A szégyen. Amikor a páciens „szégyelli magát”, és emiatt nem tud, nem mer, nem akar elmondani fontos dolgokat. És ami még rosszabb: a szégyen miatt nem jön el többet, abbahagyja a kezelést, vagy nem jön vissza, amikor visszaesik. A szüleivel még harminckét évesen is együtt élő Szilvia felidézte szakmám egyik ősi ellenségét.

Szilvia szülei jelentkeztek be hozzám, és eleinte úgy tűnt, hogy a fiatal nő az ő unszolásukra keresett fel a rendelőmben. Együtt érkeztek. A szülők alig hagyták szóhoz jutni lányukat, olyannyira, hogy le kellett rövidítenem az ilyenkor szokásos közös beszélgetésre szánt időt. Amikor négyszemközt maradtunk, Szilvia azonnal hangot és tempót váltott. Bár „azért kellett eljönnie, hogy azokról az őrült bulikról beszéljen, amikor hatalmas mennyiségű alkoholt önt magába, és elfelejt mindent, ami a bulin történik”, valójában őt leginkább az nyomasztja, hogy még egy orvoshoz sem tud egyedül elmenni. Szülei állandóan a „sarkában vannak, nem hagyják a saját életét élni”. „Itt vannak most is a másik szobában, lehet, hogy minden szót hallanak”. Biztosítottam, hogy nem hallják, amit beszélünk. Nem nyugodott meg teljesen, de ez nem akadályozta meg abban, hogy hosszasan kifejtse gondolatait a szüleivel való, számára egyre elviselhetetlenebb kapcsolatáról.

Megnyugodtam (bár ez hiba volt). Azt hittem, ideális páciens ül velem szemben. Hasonló esetekben hónapokkal később jutunk el oda, hogy az alkoholprobléma mögött kimondhatóvá váljék a szülőkről való leválás sürgető igénye. Lám, Szilvia ezt az első találkozás során pontosan megfogalmazta. Elkerülte a figyelmemet, hogy szinte alig esett szó az alkoholról, és egyáltalán nem esett szó arról, hogy mi is történik akkor, amikor „filmszakadás” következik be ittas állapotban. Úgy éreztem, aki ilyen nyíltan képes beszélni a felnőtté válás nehézségeiről, annak szinte semmiség szembenézni az alkoholivás feletti kontroll elvesztésével…

Én, aki egyetemi előadásaimban íratlan szabályként mutatom be, hogy az alkoholivással összefüggő problémák csak az alkoholfogyasztás abbahagyását követően rendezhetők, Szilvia szuggesztív hatására most lazán átsiklottam e tétel fölött. Néhány héttel később, amikor Szilvia nem jött el a megbeszélt időpontban, sőt a következő alkalommal sem csöngetett be az ajtón, már gyanakodtam, hogy itt valami nincs rendben. De Szilvia mágikus hatása most is érvényesült: arra gondoltam, hogy a szülők hiúsították meg a kezelés folytatását. Azon törtem a fejem, mivel léptek közbe, mit találtak ki, hogy Szilviát eltávolítsák tőlem.

De itt és most nem (csak) erről volt szó. A szégyen volt az, ami elsősorban közénk állt, és nem hagyta, hogy Szilvia zavartalanul átadja magát a pszichoterápiának. Ahhoz, hogy ez kiderüljön, az ölbe tett kézzel való várakozás helyett felhívtam Szilviát és jeleztem neki, hogy két alkalommal hiába vártam. Felhívtam a figyelmét arra, hogy a szokott időpont folyamatosan a rendelkezésére áll, biztosan lesz is mit megbeszélnünk. Szilvia zavarban volt, dadogva kereste a szavakat, majd elnézést kért és elbúcsúzott, kétségek között hagyva. Nem tudtam, eljön-e, s ha nem, mi lesz a teendő.

Eljött, fél órás késéssel, csapzottan, enyhén alkoholos állapotban. Ellentétben eddigi találkozásainkkal, most nem volt beszédes, pedig láthatóan azért ivott, hogy megkönnyítse a szavak zavartalan áradását. Leült, tágra nyitotta nagy barna szemeit és maga elé nézett. Én vártam egy picit, bíztam a csönd erjesztő hatásában. És valóban, a csönd hatásosabbnak bizonyult, mint az alkohol.

Szilvia megszólalt. Akadozva, lassan beszélt. Elmondta, hogy „mardossa a szégyen”, emiatt nem tud a szemembe nézni, emiatt nem tudott eljönni sem két alkalommal. „Nekem nem az a legnagyobb bajom, doktor úr, hogy iszom, és nem tudom abbahagyni. Az sem, hogy a szüleim egész életemben rám telepedtek. Az a szörnyű, hogy bármit csinálok, ami nem illik bele az általam elfogadható normák közé, iszonyú szégyenérzet tör rám, megbénít, elakasztja a beszédemet, nem tudok emberek közé menni. Önnel szemben érzem ezt a legerősebben. Pedig ön pszichiáter, még ha a szüleim szerezték is…”

A szégyen végre átbeszélhetővé és legyőzhetővé lett. Az alkohol és a felnőtté válás dilemmái előtt szabaddá vált az út.

Liza az interneten ismerkedett meg Csongorral. Kapcsolatuk viharos gyorsasággal indult be, az első Skype-beszélgetés hatórás volt, és ezt követően is minden nap órákat beszélgettek az interneten keresztül. Liza várta-várta, hogy Csongor randevúra hívja, azt hitte, szeretné őt a fizikai valóságában is megismerni, megfogni a kezét, elvinni egy moziba, meginni vele egy kávét, vagy egyszerűen csak sétálni a Duna-parton. Több hónap telt el így. Végül Liza tudomásul vette, hogy Csongorral valami nincs rendben, és megszakította a kapcsolatot. Eszter és Balázs egy születésnapi házibulin találkozott először. Telefonszámot és e-mail címet cseréltek, és egyre forróbb sms-eket és leveleket váltottak egymással. A levelekben félreérthetetlen célzásokat tettek arra, hogy kívánják egymást, és szeretnének minél hamarabb összebújni. Esztert meglepte, hogy mégsem az következett be, amire vágyott. Balázs levélszexet javasolt neki. A lány először nem is értette, mi az. Majd amikor megtudta, ez az jelenti, hogy részletesen leírják a szexuális együttlétet, mintha az a valóságban is megtörténne, határozott nemet mondott. Akkor Balázs a telefonszexet hozta szóba, Eszter ebbe belement, mert úgy gondolta, hogy ez életszerűbb, mint a levélszex, és talán még folytatása is lesz. Nem lett!

És végül rövid idézet egy levélből: „Ami furcsa kezdett lenni, hogy egyre halogatta, hogy valóban meg is éljük azt, amiről beszélgetünk, a lelkiismeretére hivatkozva. (...)  Végül is elszánta magát és megbeszéltünk egy forró randevút, legalábbis szóban. A megvalósulás igen érdekes és furcsa volt számomra, alig ért hozzám, annak ellenére, hogy az egyéb randikon hevesen csókolóztunk, ebben az esetben azt sem lehetett. Végül is valahogy átestünk rajta. Arra gondoltam, hogy ilyen nehezen lépi át az intimitásnak e vonalát, úgyhogy adtam neki még esélyt. Folytattuk furcsa kapcsolatunkat, verbálisan eget verő szexekről beszélgettünk, ám amikor újból találkoztunk, arra kért, hogy most csak orálisan elégítsem ki, mert neki ez okozna nagy örömet, és egyszer tegyem ezt meg. Hát megtettem, abban bízva, hogy ezzel elnyerem a bizalmát.” De a kedves hölgy nem nyerte el a partnere bizalmát.

Miután egyre több hasonló történetet hallok, érdemes végiggondolnunk, mi lehet ezeknek a furcsa történeteknek a hátterében. Mindegyik történetben az a közös, hogy a férfi vonakodik a szextől, meghátrál az utolsó pillanatban; vagy olyan alternatívát javasol a szex helyett, amely a nő szerint életidegen. Egy további fontos és közös vonása ezeknek az eseteknek: a nők egyáltalán nem értik, miért viselkedik a férfi ennyire passzívan, miért hátrál ki a szexből.

Tapasztalataim alapján a leggyakoribb magyarázat, hogy a férfinak nem igazán tetszik a lány, nem vonzódik hozzá eléggé. Nem mondja ki, mert nem akarja megbántani a nőt. Azt is tudja, ha ezt kimondja, vége a játéknak. Nem tisztességes, de a férfi úgy gondolja, amíg nincs jobb, „eljátszogat vele” egy darabig. Ez a virtuális játék oldja a magányát, csökkenti szorongásait, növeli az önbizalmát, hiszen kéznél van egy nő, akinek ő tetszik. Sok esetben azonban egész egyszerűen rossz a férfi énképe, nem tartja magát elég férfiasnak - például úgy érzi, kicsi a pénisze, nem teljesít jól az ágyban, a nő kineveti, impotensnek fogja tartani, nem szeretne újabb kudarcot.

A jelenségre egy további, ám az előzőeknél bonyolultabb magyarázat, hogy a férfi még nincs túl a lelki kamaszkoron, még nem zárult le a pszichoszexuális fejlődése. Még nyitott a kérdés, melyik nem iránt vonzódik, nem alakult ki a nemi orientációja. Mindkét irányban próbálkozik, tapasztalatokat gyűjt, mielőtt elkötelezné magát valamelyik irányban. Ennek az útkeresésnek lesz áldozata a nő, aki nem érti, miért viselkedik furcsán partnere. 

Egy további nagyon is létező magyarázat, hogy a férfi egyértelműen meleg, de még maga előtt sem tudja teljes mértékben felvállalni, hiszen tele van előítélettel a melegekkel szemben, vagy ahogy az analitikusok fogalmaznak, retteg attól, hogy szembenézzen saját homoszexualitásával, ezért inkább elkerülő manőverekbe fog, azaz olyan játékokba keveredik, amelyek elterelik a figyelmét a férfiakról. Így maga előtt is az a látszat alakulhat ki, hogy ő a nőkhöz vonzódik, ám amikor élesedik a helyzet, lelohad a mesterségesen gerjesztett vágy. A nőknek el kellene dönteniük, hajlandók-e belemenni a „kedves nővér” típusú terápiás játszmákba, vagy inkább megpróbálkoznak újabb kalandokkal. Azoknál a nőknél jelentkezik ez a dilemma, akik már régóta keresik a párjukat, gyakran önértékelési problémákkal küzdenek, és kezdenek a keresésbe belefáradni. Végre találnak valakit, akivel szót tudnak érteni, akivel egy hullámhosszra tudnak kerülni. Nehezen engedik el a másikat, nem akarják belátni, hogy a meghátráló, vonakodó férfi nem az ő műfajuk.

Diána harminc éve szokott rá a dohányzásra első munkahelyén. Egy kórházban dolgozott, ahol szinte mindenki dohányzott munkatársai közül. A kis nővérszobában „vágni lehetett a füstöt”. Attól kezdve „az a néhány perc cigarettaszünet jelentette a lazítást a kemény tizenkét órás műszakban”. Azóta többször próbált leszokni, sikertelenül, a ma már nem kapható Tabex-szal, sok nyugtatóval és folyamatos süteményevéssel, gyógyteával, agykontrollal, akupunktúrával, tapasszal, rágógumival, autogén tréninggel. Két napnál tovább soha nem bírta cigaretta nélkül.

"Örömbagóssá” váltam, vall önmagáról, mindig akkor jutalmazta önmagát, ha valamit rendesen elvégzett. Aztán az örömből üröm lett, a cigarettafüst (és az a személy, aki szívta – önmaga) egyre elviselhetetlenebbé vált a számára. A cigarettázási szokásai is megváltoztak az évek folyamán: a számára elviselhetetlen pillanatokban gyújtott rá leggyakrabban: amikor egyedül érezte magát, amikor megalázottnak érezte magát, amikor unalom ült rá. Az utóbbi években „az álmatlanság lett állandó társa”, éjszakákon keresztül hallgatta a rádiót, vagy éppen éjjel kettő órakor jutott eszébe, hogy süteményt süssön. A dohányzást „gúzsba kötő polipnak” jellemzi, amelytől hiába próbált megszabadulni. Gyűlöli a piszkos hamutartók, a szőnyegre hulló hamu látványát is. Soha nem engedte magát cigarettával fényképezni. „Ez nem én vagyok, nincs kit megörökíteni”, mondogatta ilyenkor.

Anyósa minden este kereste a férjét telefonon. Amikor meghallotta a telefoncsörgést, az első mozdulata a cigarettásdobozhoz való nyúlás volt, cigarettával ment a telefonkészülékhez, mire felvette és beleszólt a telefonba, már rá is gyújtott.

Házassága is megromlott az elmúlt években. „Úgy élünk együtt, mint két idegen”. De nem volt ereje ezen a helyzeten változtatni. Sem úgy, hogy megpróbálja helyrehozni kapcsolatukat, sem úgy, hogy kilépjen. Nap közben sokkal kevesebbet dohányzott, mint amikor hazaért. Nem bírta nikotin nélkül elviselni azt a tudatot, hogy semmi köze nincs a férjéhez.

Amikor egy népszerű havilap meghirdette a dohányzásleszoktató csoportot, úgy érezte, ez az „utolsó lehetőség” számára. A dohányzást tette felelőssé mindenért. Azonnal hosszú levéllel jelentkezett a csoportba. Ebben érzelmileg próbált hatni a szervezőkre: „ha önök nem segítenek, senki nem fog rajtam segíteni”, írta. Ha nem is emiatt (hanem azért, mert időben adta fel a levelét a postán, és a posta is ura volt akkor még a helyzetnek), de felvették.

Ekkor, sok hasonló sorstársával együtt találkoztam Dianával először. Nikotin-függősége a kitöltött teszt alapján megközelítette a maximumot (8 pont az elérhető 10-ből). A depresszió-kérdőívet a ’közepes mértékű depresszió’ szintjének megfelelően töltötte ki. Mindez arra utalt, hogy már a nikotinnal sem tudta ellensúlyozni az egyre jobban eluralkodó lehangoltságát.

Kezdettől rendkívül komolyan vett mindent, ami a csoportban elhangzott. Naplót írt, amelyben megpróbált valamennyi körülményt rögzíteni, ami befolyásolta dohányzási szokásait. Elemezte a dohányzásra való rágyújtást megelőző helyzeteket. Minden trükköt, fogást kipróbált, amit javasoltunk a csoporttagoknak (márkát váltott, nem ürítette ki a hamutartót, eldugta a dobozt, hogy ne legyen a keze ügyében, stb.). Bár sikerült néhány szállal csökkentenie a napi adagot, a döntő lépésre a nyolcadik csoportülés után vállalkozott. Ekkor valamennyi barátnőjét, munkatársát és csoporttársát mozgósította. Szombaton elszívta az utolsó doboz utolsó cigarettáját. Majd felült az autóbuszra, és elutazott az ország legtávolabbi helyén élő unokatestvéréhez. Közben öt percenként csörgött a mobil telefonja: „ugye, tartod még magad”, „ne add fel Diána”, „szurkolok, hogy sikerüljön”, kapta sorra az együttérző, érte aggódó, őt támogató hívásokat. Én is a hívók között voltam.

Ezután egy hétig alig ismert magára. Egyrészt alig jutott eszébe, hogy rágyújtson. Aztán: a sokszor átélt gonosz elvonási tünetek helyett azt érezte, hogy fokozatosan válik egyre könnyebbé a teste. Két nap múlva már nem lihegett, amikor két emeletet kellett a lépcsőn felmennie. Három nap múlva úgy érezte, már nem bűzlenek a ruhái. Öt nap múlva kifejezetten feldobott hangulatba került.

Az utolsó előtti csoportülésen vastapsot kapott a többi csoporttársától. Akkor még azt hitte, túl van a nehezén. A következő héten szembesült azzal, hogy a dohányzás abbahagyása csak élete megtisztításának első lépése volt. Nyakába zúdult mindaz, amit – részben a dohányzás miatt – elmulasztott. Tiszta fejjel kellett ráébrednie, hogy férjétől ebben a nehéz időszakban minimális támogatást sem kapott, számára idegen emberek jobban átérezték, mire van szüksége. Az utolsó, tizedik csoportülésre már konkrét forgatókönyvvel érkezett: házasságából kilép, beiratkozik az egyetemre és végre azt teszi, amit mindig is szeretett volna, képzőművészeti kiállításokat szervez gyermekek képeiből, gyermekeknek.

Diánával azóta havonta egyszer találkozom. Mindig felkészülten jön, tudja, mit szeretne a csoportnak elmondani. Új barátja van, az egyetemen ismerkedtek össze. „Épp akkor szokott le ő is a dohányzásról, amikor én. De neki a Nők lapja nélkül sikerült. Nekem való, nem?”

Három éves korában Zsolt már magas fákat mászott meg macskaügyességgel. Tíz éves korában futott, úszott és lovagolt; öttusázó szeretett volna lenni. Azután mégis a kézilabdánál kötött ki: szerette a csapatjátékot, a kemény edzéseket, az edzés után együtt maradó játékosokkal a hosszú beszélgetéseket. Szülei – akiknek ő volt egyetlen gyermeke – nagyon elégedettek voltak vele. „Sportol a fiúnk, egészséges ember lesz”, mondogatták. Ez egyikükről sem volt elmondható: az apát 43 éves korában leszázalékolták magas vérnyomás, szívkoszorúér-betegség miatt, az anyát pánikbetegséggel évek óta kezelték.

 Megriadt szülei hozták hozzám tizennyolc éves korában. Jelentkezésüket megelőző hónapokban Zsolt szinte minden edzés után részegen jött haza, majd már edzésekre sem járt, egyedül is ivott. Erős testalkatú, szép szál ember volt. Elmondta, hogy mérkőzések előtt kezdett inni néhány társával; így jobban ment a játék. Ha nyertek, azért ittak, ha veszítettek, akkor azért. Néhány hónappal később észrevette, hogy társaitól, mérkőzésektől és edzésektől függetlenül is ivási késztetései vannak; egyre többet és egyre gyakrabban ivott, már egyedül is. Szüleinek akkor tűnt fel a probléma, amikor már látható jele voltak az ivásnak: tanulmányait, edzéseit elhanyagolta, amikor hazajött, támolygott, nehezen beszélt, szájából dőlt az alkoholszag…

A rendszeres sporttevékenység önmagában nem elegendő az egészséges életmód kialakításához. Vannak esetek, amikor a sport révén kerülhetünk veszélyeztető környezetbe: a teljesítménykényszer, a csoportos sportban résztvevő társak alkoholivásra csábító hatásai, a versenysporttal összefüggő feszültségek hozzájárulhatnak ahhoz, hogy félrecsússzon egy kamasz fejlődése. Ilyenkor fel kell tárni valamennyi szorongást, hogy tisztán lássunk: fölösleges gyógyszeradás helyett a megértő, okos beszéd, a türelem, a szülők odafigyelésének serkentése még időben érkezik. Zsolt egy másik csapatban akár bajnokságot is nyerhet, ha tisztában van azzal, hogy valójában mire van szüksége.

Jenő viszonya a pénzhez soha nem volt hétköznapi. Szegény családban nőtt fel, súlyos nélkülözések közepette. Nem meglepő tehát, hogy már serdülő korában sok pénzt szeretett volna keresni. És mivel vállalkozó kedvű, gyors észjárású fiú volt, 20 éves korára eljutott odáig, hogy több pénzt keresett, mint szülei (akik mindketten dolgoztak) együtt. A pénzzel úgy bánt, ahogy „megtanulta”. Ahogy jött a pénz, úgy távozott, gyorsan, megfontolás nélkül, érzékeltetve a világgal, hogy sok van belőle, büszke lehet tőle az ember.

A sok pénz sem elég, mert még több kell. Hiába volt Jenőnek mindig olyan munkája, ami átlag feletti jövedelmet biztosított a számára, nem hozott annyi pénzt, amennyi elég lett volna ahhoz, hogy minden hóbortra teljen.

A játékterem lett a vége. Pedig sok minden elenne szólt ennek a fejlődési iránynak, főleg felesége, Aliz, józan, okos, megfontolt nő, aki határozott, biztos kézzel faragta le Jenő szélsőségeit. Bár látta Jenő vonzódását a játékokhoz, különösen a szerencsejátékhoz, rendszerint azonnal érzékeltette férjével, hogy nem örülne Jenő játékszenvedélyének. Sokáig nem volt semmi baj.

Történetünk igazán akkor kezdődött, amikor Aliz anyja megbetegedett, és Aliz éjt nappallá téve ápolta anyját. Jenő ekkor érezte meg, hogy eljött az ő ideje. Eleinte havonta egyszer látogatott a kaszinóba, később egyre gyakrabban, míg minden napos törzsvendéggé vált a rulettasztal mellett.

Aliz eleinte erről semmit nem tudott. Amikor rájött, hogy egyre több pénz hiányzik a számláról, megijedt. Kérdőre vonta a férjét, aki kimagyarázta magát; üzleti vállalkozásai kudarcára hivatkozott.

Néhány hónappal később már nem lehetett kétség, hogy ennél nagyobb a baj: Jenő egyik lakásukat adta el. Azt, amelyiket egyetlen gyermeküknek szántak…

Aliz akkor esett kétségbe, amikor zsarolási kísérletei sem váltak be: hiába fenyegette meg Jenőt, hogy elhagyja őt. Jenő csak annyit vetett oda neki: „akkor megölöm magam.”

Amikor Aliz anyja meghalt, a gyászra sem volt ideje, annyira sürgető volt, hogy lépjen Jenő játékszenvedélye miatt. Ekkor hívott fel telefonon.

El is jött. Rekkenő nyári meleg volt. „Doktor úr, magában van minden reményem. Hozza vissza a férjemet ebből az iszonyú világból, kérem!” Hangja elcsuklott, zokogás kerülgette, de elfojtotta, mint minden feszültséget abban az időben.

Ami ez után következett, az legjelentősebb sikerélményeim közé tartozott – egy ideig. Jenő jött, elkezdte a gyógykezelést, járt hozzám, abbahagyta a játékot. Szívesen jött hozzám, szeretett velem beszélgetni, fontos volt számára, hogy újra átgondolja a segítségemmel az életét.

Három hónap telt el így. Azok közé a pszichiáterek közé tartozom, akik akkor válnak igazán óvatossá és éberré, amikor látszólag minden a legnagyobb rendben megy. És felteszem magamnak a kérdést: hogy lehet, hogy Jenő egyik pillanatról a másikra leállt a játékkal. A velem való találkozás, az intenzív pszichoterápia sem ad magyarázatot erre a gyors „absztinenciára”.

Ekkor úgy döntöttem, Jenővel is megosztom a dilemmám. Ő egy ideig hagyott töprengeni, majd az egyik órán elmondta, amit addig nem tudtam, a szerencsejáték abbahagyásának történetét.

Egyik éjszaka, amikor Jenő a kaszinóban veszített el éppen százezreket, Aliz kétségbeesett lépésre szánta rá magát. Az asszony, akitől távol állt minden erőszak, fegyvert vett magához. Bement a játékterembe. Csöndben odament a férjéhez. Halkan annyit szólt neki, hogy „Jenő, most azonnal velem jössz, és többet nem jössz ide vissza. Ellenkező esetben szétlövöm a termet.” Jenő a hangján érezte, hogy nem tréfál. Felállt, elindult az asszony után, mint egy alvajáró.

A szenvedélybetegségből való kilábalás nem a pszichiáterrel való találkozással vette kezdetét, hanem azzal a sokkterápiával, amit egy mindenre elszánt, törékeny asszony hajtott végre egy fülledt nyári budapesti éjszakán a kaszinóban.

A Sárkány éve volt és a Halak hónapja. Az egyik könyvesboltban bukkantam rá először, mármint a névre: Sárkányoslány. Az alcím aztán tovább fokozta érdeklődésemet: A drogfüggőségtől a szabadulásig. Ki ő? Magáról írja a történetet vagy a képzelet szüleménye? Abban biztos voltam, hogy a könyv szerzőjének neve, Buzai Borbála, költött név, ahogy az írásaimban szereplő nevek. Ha egy páciens önvallomását tartom a kezemben, különös kincset ér ez a könyv. Kevés páciens veszi a bátorságot, hogy könyvet írjon betegségéről. Ez elsősorban a szenvedélybetegekre érvényes. Ismertem egy lányt – egy ideig kezelőorvosa voltam -, aki könyvet írt betegsége történetéről, de máig nem jelent meg a könyv. Miközben az általa létrehozott alapítvány – a lakásán – ma is működik.

A könyv – a Sárkányoslány könyve - elolvasása után rengeteg kérdés maradt bennem megválaszolatlanul.

Aztán, vagy háromnegyed éve, találkoztunk. A Klubrádió egyik esti műsora – a kábítószerekről szóló sorozat egyike – a kokaintémával foglalkozott. Éppen befejeztünk egy kilenc európai ország kokainfogyasztóival foglalkozó kutatást: emiatt engem hívtak a stúdióba, hiszen a kutatás sok eddig nem feltárt ismeretet hozott felszínre erről a rejtőzködő embercsoportról. Később megjelent egy magas barna lány, akiről annyit mondott a műsorvezető, hogy „páciens”. „Mindent tud a kábítószerekről, mindent kipróbált, meg is írta. Ő a Sárkányoslány.” Rövid bemutatkozás után (odaadtam neki a névjegyemet) még tíz percig beszélgettem a műsorvezetővel. Mielőtt a lány is megszólalt volna, elbúcsúztam és eljöttem. Amikor az autómba ültem, gyorsan bekapcsoltam a rádiót, és belehallgattam a Sárkányoslánnyal való beszélgetésbe. A lány hangja bizonytalan volt, visszafogott, szerény…

Egy hét múlva telefonon felhívott és kérte, hogy járhasson hozzám „terápiába”. Így ismertem meg a Sárkányoslányt.

Az a lendület, ahogy berobbant az életembe, igazolta könyve sok mondatát: „Én vagyok a főszereplő, a világ egész történelmének a főszereplője.... Tudom, hogy fontos feladat vár rám.” Naplót írt, nem okozott gondot neki, hogy magáról kell beszélnie. Úgy viselkedett, mint aki arra készül, hogy megmássza a Himaláját vagy felfedezze a Keleti Sarkot. Tele volt életenergiával… De éppen semmit nem csinált, és szenvedett ettől.

A Sárkányoskönyv eleinte közénk állt. Amikor múltjáról beszélt, azon törtem a fejem, ez a részlet szerepel-e a könyvében vagy nem. Ha nem, vajon miért hallgatta el. Ha igen, most miért mondja el másképpen. Hónapok teltek el, amíg meg tudtam szabadulni a Sárkányoslánytól, hogy meg tudjam érteni a Sárkányoslányt. A könyv „csak” könyv, nyomtatott betűk egymásutánja. Ez a lány a fontos, aki itt van, most van itt, most beszél, ezek a szavak számítanak, semmi más.

Amikor a kábítószerekről beszélt a rádióban, az volt az érzésem, hogy ez a lány nem is „kábítószeres”. Amíg pszichoterápiás kapcsolatunk tartott, szó sem esett a kábítószerekről: nem ez volt az igazi probléma. De hát a könyvében sem a kábítószereké a főszerep.

A kapcsolatoké a főszerep. Szerelmek, apák, anyák, öccsök, húgok és barátok kaleidoszkópja. Őrületes száguldás egyik fiútól a másikig, időjáték, a jó és rossz kislány összes szerepének a kipróbálása. De mindez a Sárkányoskönyvben is elolvasható.

Ami nem:  a lány makacs, következetes ragaszkodása az igazsághoz. Erős vágyat érzett, hogy ne torzítva lássa saját életét. Meg akart szabadulni szemellenzőitől, élete tabutémáitól. Fél évig szinte ki sem ejtette az anyja nevét. Mostohahúgáról háromnegyed évvel első terápiás ülésünk után hallottam először. „Mindig rá gondolni, de soha sem beszélni róla”, mondta egyszer, de nem árulta el, kire gondol. Miközben egyfolytában naplót írt és beszélt, beszélt, beszélt. A férfiakról könnyebben beszélt: szerelmi kapcsolatainak apró eseményei is elevenen éltek benne. A sündisznó-dilemmával küszködött. Ha túl közel került valakihez, halálos féltékenység támadt benne, és ilyenkor távolodni kezdett, amely többnyire szakítással végződött.

Vonzotta a férfiakat. Talán azért, mert elérhetetlennek tűnhetett a számukra. A férfiak vonzották őt. De túlontúl igényes volt: „a férfi legyen nagyon okos, nagyon szép és szeressen, de nagyon. Van ilyen férfi, doktor úr? Ugye nincs”. De nem volt annyira igényes, hogy elviselje a kapcsolatnélküliséget, a „nincs senkim” szorongató érzését.

Gyorsnak és egyértelműnek éreztem a fejlődését és ez megijesztett. „Nem lehetek ennyire elfogult”, gondoltam, és csak akkor nyugodtam meg, amikor elkezdett egy-egy óráról kimaradozni. Bár megfellebbezhetetlen alibije volt (kifordult a bokája motorozás közben), és új munkahelye nagy ellenállást váltott ki belőle, biztos voltam benne, hogy a motorbaleset nekem (is) szól. De a bokája hamar begyógyult és ő lelkesen járt hozzám tovább.

Regényhős páciensem a Sárkány évében, tetovált sárkánnyal a testén, ma megkérdezte tőlem, nincs-e kedvem közös könyvet írni kezelése történetéről a páciens és a terapeuta szemszögéből. Még gondolkozom, elvállalom-e.   

Amikor Gergely menyasszonya, Kinga, bejelentette, hogy elutazik egyik barátnőjéhez néhány napra, a fiú megérezte, hogy baj van. Biciklijére ült és karambolozott. Súlyos, életveszélyes állapotban szállították kórházba. Leghamarabb a tudatállapota rendeződött. Az intenzív osztályról a traumatológiai osztályra került, egy nyolc ágyas kórterembe. Kinga meglátogatta. A gipszágyban csak egy kérdőn rá szegeződő szempárt látott. A lány bevallotta, amit Gergely már korábban megérzett. Új barátja van. Gergely egyedül maradt. A kórteremben, betegtársai között újra és újra átgondolta az életét, Kingához való viszonyát. Megpróbálta kitalálni, mit tett rosszul, hogy elveszítette a lányt. Ezer okot talált. Ez megnyugtatta. Egy valamit nem kedvelt. Ha nem tudja, mi miért van. Ha tudja, akkor a jövő perspektívái is kirajzolódnak. Látja további fejlődésének útját.

Néhány nappal azután, hogy Gergely átkerült a traumatológiai osztályra, az osztályos orvos meglepődve vette észre, hogy abban a kórteremben, ahol Gergely feküdt, a betegek gyorsabban gyógyulnak. Eleinte azt hitte, ez puszta véletlen, de később be kellett látnia, hogy nem az. Hosszas kérdezősködés, majd tépelődés után az orvos rájött, hogy a betegek gyógyulását Gergely személye gyorsítja fel. Megosztotta ezt az elképzelését a főorvossal, aki nem zárta ki annak lehetőségét, hogy munkatársa jól érzékeli a helyzetet. A fiatal orvos néhány nap múlva különös ötlettel állt elő. Tudomása volt arról, hogy az orr-fül-gégészeti osztályon egy fiatal, tizenhat éves néma lányt kezelnek. Azt feltételezte, hogy a lány gátoltsága Gergely kórtermében előbb-utóbb felenged. Sikerült megnyernie a fül-orr-gégészeti osztály orvosait, így a lány, Eszter, Gergely kórtermébe került. A magatehetetlen, csak a szemével kommunikáló fiú és a néma lány között különös vonzalom alakult ki. A szinte autisztikusan mindentől és mindenkitől elzárkózó Eszter pillanatok alatt kinyílt, teljes odaadással fordult Gergely felé. Amikor Gergely újra képes lett arra, hogy beszéljen, megszólította a lányt. A megszólított lány pedig – sok-sok éves hallgatás után – megszólalt.

A háború, amelyet Zsolt anyja folytatott Dianával, Zsolt feleségével, már szinte kezelhetetlenné vált, amikor Diana sírógörcsben szenvedte végig első beszélgetésünket. „Nem bírom tovább, doktor úr! Egész életemben kerültem a konfliktusokat. Ha valaki egy kicsit haragosabb szemmel nézett rám, napokig nem tudtam utána aludni. Most meg azzal telik egy napom, hogy üvöltözök, mint egy sakál, és azon töröm folyamatosan a fejem, hogyan árthatnék ennek az egyébként jóravaló asszonynak.”

Diana és Zsolt házassága úgy kezdődött, ahogy általában nem szoktak hosszú kapcsolatok kezdődni: Zsolt éppen szakított előző barátnőjével, Diana pedig már a második válóperi tárgyalás előtt állt, amikor egy szakmai (informatikai) továbbképző előadáson leültek az utolsó sorba egymás mellé. Zsolt hamar megunta az előadást és kiment a folyosóra, hogy elszívjon egy cigarettát. Diana is kedvet kapott egy cigaretta elszívásához. Amint elnyomták a csikket, Diana szerint (ezt később Zsolt is megerősítette) már mindketten tudták, hogy összetartoznak. S bár Diana a vele folytatott pszichoterápiás kezelés során - ahogy ez ilyenkor általában megtörténik - a dohányzásról is leszokott, mindketten a közösen elszívott cigarettát egyfajta szerelmi szimbólumnak tekintették.

Diana akkor fogott gyanút, hogy nincs minden a legnagyobb rendben Zsolt háza táján, amikor két hónappal megismerkedésük után véletlenül megismerkedett Zsolt előző partnernőjének a legjobb barátnőjével. Tőle tudta meg, hogy szakításuk fő oka Zsolt édesanyja, Ivett volt, aki kezdettől rossz szemmel nézte a kapcsolatukat, és állítólag mindent megtett, hogy a kapcsolat megszakadjon. Akkor még Diana naivan azt hitte, ez velük másként lesz. Félrevezette őt Ivett látható rokonszenve, amelyet iránta táplált. Ez a rokonszenv azonban – Diana szerint - az esküvőig tartott. Az esküvő idején Diana minden rábeszélő erejét latba vetette, hogy Zsoltot meggyőzze arról, a legjobb megoldás az lenne, ha külön élnének szüleitől, mert „ez az egészséges”. Zsolt ezt másként látta, és racionális érveivel szemben (Ivett vezette otthon a háztartást, mindenki megelégedésére; a nagy családban sokkal több a segítő kéz, mint a kicsiben) nem tudott elegendő ellenérvet felhozni.

Az esküvőt követően – amíg Balázs, az első fiúk meg nem született, és Diana eljárt dolgozni – látványos feszültségek még nem alakultak ki anyós és meny között. Bár már ekkor bizonyos jelek beharangozták a későbbi durva fejleményeket: Diana szerint magától értetődőnek vették a „másik családban”, hogy ő nem egyenrangú tagja a családnak. Például bizonyos családi alkalmakra (névnap, születésnap, vallási ünnepek) nem hívták meg. Majd arra lett figyelmes, hogy Zsolt naponta nyolc-tíz telefonhívást kap az anyjától. Ezeket a beszélgetéseket később Zsolt megpróbálta eltitkolni Diana előtt. Végül a pontot az i-re az első gyermek és unoka, Balázs megjelenése tette fel. Ivett három gyermek anyjaként határozottan tudta, mit kell egy újszülött gyermekkel tenni, míg Diana tapasztalatlan és gyenge volt ahhoz, hogy ellensúlyozni tudja az aktív nagymama intézkedéseit. Diana könnyes szemekkel mondta el, hogy már ekkor tudta, ennek nem lesz jó vége. Balázs fél éves sem volt, amikor Diana már erősnek érezte magát. Ennyire volt szüksége anyasága stabilizálásához, magabiztossága kifejlesztéséhez. Ekkor döntött úgy, hogy átveszi fia felett az ellenőrzést. De Ivett nem hagyta magát. És elkezdődött a rózsák háborúja.

Anélkül, hogy belemennék a részletekbe (az olvasó el tudja képzelni, hogyan folyik egy ádáz, versengő harc anyós és meny között két „férfiért”), felhívnám a figyelmet arra, hogy Dianával való megismerkedésem idején a dráma főhőse nem Diana, hanem Zsolt volt. Dianának inkább megerősítésre volt szüksége, egy professzionális szövetségesre, akivel átgondol bizonyos helyzeteket és körülményeket. Diana jelentkezését követően ő is bejelentkezett hozzám, és arra kért, segítsek abban, hogy le tudjon válni az anyjáról, hogy „teljes értékű” tagja lehessen háromfős családjának. Zsolt csaknem egy évig járt hozzám. Felnőtté, érett férfivé és apává végül Ivett hozzájárulásával vált, aki szintén járt egy rövid ideig hozzám. A „szerelmi háromszög” felbomlásának, a háború befejezésének a végén Diana, Zsolt és Balázs új lakásba költözött.