A Sárkány éve volt és a Halak hónapja. Az egyik könyvesboltban bukkantam rá először, mármint a névre: Sárkányoslány. Az alcím aztán tovább fokozta érdeklődésemet: A drogfüggőségtől a szabadulásig. Ki ő? Magáról írja a történetet vagy a képzelet szüleménye? Abban biztos voltam, hogy a könyv szerzőjének neve, Buzai Borbála, költött név, ahogy az írásaimban szereplő nevek. Ha egy páciens önvallomását tartom a kezemben, különös kincset ér ez a könyv. Kevés páciens veszi a bátorságot, hogy könyvet írjon betegségéről. Ez elsősorban a szenvedélybetegekre érvényes. Ismertem egy lányt – egy ideig kezelőorvosa voltam -, aki könyvet írt betegsége történetéről, de máig nem jelent meg a könyv. Miközben az általa létrehozott alapítvány – a lakásán – ma is működik.
A könyv – a Sárkányoslány könyve - elolvasása után rengeteg kérdés maradt bennem megválaszolatlanul.
Aztán, vagy háromnegyed éve, találkoztunk. A Klubrádió egyik esti műsora – a kábítószerekről szóló sorozat egyike – a kokaintémával foglalkozott. Éppen befejeztünk egy kilenc európai ország kokainfogyasztóival foglalkozó kutatást: emiatt engem hívtak a stúdióba, hiszen a kutatás sok eddig nem feltárt ismeretet hozott felszínre erről a rejtőzködő embercsoportról. Később megjelent egy magas barna lány, akiről annyit mondott a műsorvezető, hogy „páciens”. „Mindent tud a kábítószerekről, mindent kipróbált, meg is írta. Ő a Sárkányoslány.” Rövid bemutatkozás után (odaadtam neki a névjegyemet) még tíz percig beszélgettem a műsorvezetővel. Mielőtt a lány is megszólalt volna, elbúcsúztam és eljöttem. Amikor az autómba ültem, gyorsan bekapcsoltam a rádiót, és belehallgattam a Sárkányoslánnyal való beszélgetésbe. A lány hangja bizonytalan volt, visszafogott, szerény…
Egy hét múlva telefonon felhívott és kérte, hogy járhasson hozzám „terápiába”. Így ismertem meg a Sárkányoslányt.
Az a lendület, ahogy berobbant az életembe, igazolta könyve sok mondatát: „Én vagyok a főszereplő, a világ egész történelmének a főszereplője.... Tudom, hogy fontos feladat vár rám.” Naplót írt, nem okozott gondot neki, hogy magáról kell beszélnie. Úgy viselkedett, mint aki arra készül, hogy megmássza a Himaláját vagy felfedezze a Keleti Sarkot. Tele volt életenergiával… De éppen semmit nem csinált, és szenvedett ettől.
A Sárkányoskönyv eleinte közénk állt. Amikor múltjáról beszélt, azon törtem a fejem, ez a részlet szerepel-e a könyvében vagy nem. Ha nem, vajon miért hallgatta el. Ha igen, most miért mondja el másképpen. Hónapok teltek el, amíg meg tudtam szabadulni a Sárkányoslánytól, hogy meg tudjam érteni a Sárkányoslányt. A könyv „csak” könyv, nyomtatott betűk egymásutánja. Ez a lány a fontos, aki itt van, most van itt, most beszél, ezek a szavak számítanak, semmi más.
Amikor a kábítószerekről beszélt a rádióban, az volt az érzésem, hogy ez a lány nem is „kábítószeres”. Amíg pszichoterápiás kapcsolatunk tartott, szó sem esett a kábítószerekről: nem ez volt az igazi probléma. De hát a könyvében sem a kábítószereké a főszerep.
A kapcsolatoké a főszerep. Szerelmek, apák, anyák, öccsök, húgok és barátok kaleidoszkópja. Őrületes száguldás egyik fiútól a másikig, időjáték, a jó és rossz kislány összes szerepének a kipróbálása. De mindez a Sárkányoskönyvben is elolvasható.
Ami nem: a lány makacs, következetes ragaszkodása az igazsághoz. Erős vágyat érzett, hogy ne torzítva lássa saját életét. Meg akart szabadulni szemellenzőitől, élete tabutémáitól. Fél évig szinte ki sem ejtette az anyja nevét. Mostohahúgáról háromnegyed évvel első terápiás ülésünk után hallottam először. „Mindig rá gondolni, de soha sem beszélni róla”, mondta egyszer, de nem árulta el, kire gondol. Miközben egyfolytában naplót írt és beszélt, beszélt, beszélt. A férfiakról könnyebben beszélt: szerelmi kapcsolatainak apró eseményei is elevenen éltek benne. A sündisznó-dilemmával küszködött. Ha túl közel került valakihez, halálos féltékenység támadt benne, és ilyenkor távolodni kezdett, amely többnyire szakítással végződött.
Vonzotta a férfiakat. Talán azért, mert elérhetetlennek tűnhetett a számukra. A férfiak vonzották őt. De túlontúl igényes volt: „a férfi legyen nagyon okos, nagyon szép és szeressen, de nagyon. Van ilyen férfi, doktor úr? Ugye nincs”. De nem volt annyira igényes, hogy elviselje a kapcsolatnélküliséget, a „nincs senkim” szorongató érzését.
Gyorsnak és egyértelműnek éreztem a fejlődését és ez megijesztett. „Nem lehetek ennyire elfogult”, gondoltam, és csak akkor nyugodtam meg, amikor elkezdett egy-egy óráról kimaradozni. Bár megfellebbezhetetlen alibije volt (kifordult a bokája motorozás közben), és új munkahelye nagy ellenállást váltott ki belőle, biztos voltam benne, hogy a motorbaleset nekem (is) szól. De a bokája hamar begyógyult és ő lelkesen járt hozzám tovább.
Regényhős páciensem a Sárkány évében, tetovált sárkánnyal a testén, ma megkérdezte tőlem, nincs-e kedvem közös könyvet írni kezelése történetéről a páciens és a terapeuta szemszögéből. Még gondolkozom, elvállalom-e.
Utolsó kommentek