Amikor megkérdeztem, milyen szándékkal jött hozzám, Ildikó a következőket mondta: „szeretnék egy történet lenni a blogjában.” Csodálkozásomnak adtam hangot. Ez nem elég ok arra, hogy bármilyen gyógykezelést elkezdjünk, érveltem, de azért kíváncsi vagyok arra, miért szeretné magát olvasni egy történetben. „A maga történetei mind jól végződnek, én viszont bármibe kezdek, rosszul sül el. Arra gondoltam, eljövök ide, hogy legyen valami az életemben, ami sikeresnek mondható.”
Önvizsgálatot kellett tartanom. Valóban csak sikerrel végződött történeteket írok a blogomban? Végigfutottam jegyzeteimet és beláttam, hogy egy-két történetet leszámítva mind kedvező fordulatot vesz. Azzal nyugtattam magam, hogy a kudarcos eseteket alig ismerem. Eljönnek, átlátják, hogy a pszichoterápia mennyire nehéz vállalkozás, és mielőtt energiákat fektetnének bele a kezelésbe, eltűnnek az életemből. Aki annyira szenved, hogy a pszichoterápia ennél kevesebb szenvedéssel kecsegteti, marad, jön, készül minden alkalomra, űzi-hajtja a sok keserűség. És a befektetett erőfeszítések megtérülnek. De a cikkeimből kiderül-e, hogy a sikerért a páciensnek kell elsősorban megdolgoznia?
Hónapok óta az olvasók irányítják a tollamat. Most éppen Ildikó, aki a Nők lapja olvasói közül vált páciensemmé. A mérce: olyan siker, amelyről nyugodt lelkiismerettel számolhatok be a Nők lapja olvasóinak. Úgy kell dolgoznunk – neki is, meg nekem is – hogy ez az együttműködés írássá transzformálódjon. Új és érdekes kihívás.
Ildikóról hamar kiderült, hogy huszonnyolc éves kora ellenére úgy lángol fel benne a szerelem, mintha tinédzser lenne. „Meglátok valakit. Elfog valamilyen különös borzongás. Már érzem, nem közömbös az illető a számomra. Elkezdek úgy viselkedni, mint egy éretlen bakfis. Vihogok. Elpirulok. Aztán elönt a szenvedély.”
Megismerkedésünkkor Ildikó két hete szerelmes volt egyik munkatársába. A férfinak családja van, felesége, gyermekei. „Azt hiszem, nem boldogok együtt. Ha azok lennének, nem jönne el hozzám, és nem ölelne olyan fékevesztetten.” Kenézzel titokban találkoznak a lány albérleti lakásában. A munkahelyén már mindenki tud a viszonyról. Barátnői próbálják erről a kapcsolatról lebeszélni, sikertelenül. Kenéz hajlandó elhagyni a családját is Ildikó miatt. Ildikó boldog.
A boldogság nem a leggyakoribb indoka egy pszichoterápiás kapcsolatnak. Emlékeztetem Ildikót arra, hogy első mondatai egyikében arra utalt, bármibe kezd, rosszul sül el. Mintha ez lett volna az a vezérmotívum, amely hozzám irányította. Lehetne erről többet hallani?
Ildikó hosszasan ecseteli a fiúkkal való kapcsolatainak eddigi történetét. A történetekből gyorsan kirajzolódik, hogy a kapcsolatok rövid ideig tartottak, mindig szerelemmel kezdődtek, első látásra.
Mire eljutottunk az utolsó kapcsolatához, Kenézről kiderült, hogy „szélhámos”, aki kihasználta Ildikó naivságát. Esze ágában nem volt elhagyni a családját. Csak áltatta őt, hamis ígéretekkel tartotta fenn benne a szenvedélyt. „Hogy lehet, hogy nem láttam át ezen a gazemberen?”
A „gazemberek” sora folytatódott. Fél év alatt öt „gazember” lepleződött le, mind „becsapta”, „félrevezette” Ildikót. Pedig milyen „helyes fiúknak” látszottak. „Olyan szerelmes voltam beléjük”.
Azóta több hónap telt el. Ildikó több hónapja nem szerelmes senkibe. Hetente kétszer jár hozzám. Lefekszik a díványra, arról beszél, ami eszébe jut.
„Valamit el kell mondanom, doktor úr, amiről nem beszéltem az elmúlt hónapban. Járok egy fiúval. Gábornak hívják. Még nem tudom, mi lesz, de vannak bíztató jelek. Például nem érzem a borzongást. Lehet, hogy ő lesz az igazi?”
Az új kapcsolat elég indokot szolgáltatott arra, hogy Ildikó belásson valamit: „Nem Gábor volt az első, akibe nem lettem szerelmes, doktor úr, hanem maga. Lassan, fokozatosan kedveltem meg. A „terápiában” jöttem rá arra, hogy így is lehet. Sőt csak így lehet. Azt vettem észre, hogy előbb kell történnie a dolgoknak. Az érzés nem előzheti meg őket.”
Bár a Gábor-kapcsolat sem volt örök életű, és jött még „szerelem első látásra”, Ildikó fokozatosan megtanult szeretni felnőtt, érett ember módjára.
Utolsó kommentek