Három éves korában Zsolt már magas fákat mászott meg macskaügyességgel. Tíz éves korában futott, úszott és lovagolt; öttusázó szeretett volna lenni. Azután mégis a kézilabdánál kötött ki: szerette a csapatjátékot, a kemény edzéseket, az edzés után együtt maradó játékosokkal a hosszú beszélgetéseket. Szülei – akiknek ő volt egyetlen gyermeke – nagyon elégedettek voltak vele. „Sportol a fiúnk, egészséges ember lesz”, mondogatták. Ez egyikükről sem volt elmondható: az apát 43 éves korában leszázalékolták magas vérnyomás, szívkoszorúér-betegség miatt, az anyát pánikbetegséggel évek óta kezelték.
Megriadt szülei hozták hozzám tizennyolc éves korában. Jelentkezésüket megelőző hónapokban Zsolt szinte minden edzés után részegen jött haza, majd már edzésekre sem járt, egyedül is ivott. Erős testalkatú, szép szál ember volt. Elmondta, hogy mérkőzések előtt kezdett inni néhány társával; így jobban ment a játék. Ha nyertek, azért ittak, ha veszítettek, akkor azért. Néhány hónappal később észrevette, hogy társaitól, mérkőzésektől és edzésektől függetlenül is ivási késztetései vannak; egyre többet és egyre gyakrabban ivott, már egyedül is. Szüleinek akkor tűnt fel a probléma, amikor már látható jele voltak az ivásnak: tanulmányait, edzéseit elhanyagolta, amikor hazajött, támolygott, nehezen beszélt, szájából dőlt az alkoholszag…
A rendszeres sporttevékenység önmagában nem elegendő az egészséges életmód kialakításához. Vannak esetek, amikor a sport révén kerülhetünk veszélyeztető környezetbe: a teljesítménykényszer, a csoportos sportban résztvevő társak alkoholivásra csábító hatásai, a versenysporttal összefüggő feszültségek hozzájárulhatnak ahhoz, hogy félrecsússzon egy kamasz fejlődése. Ilyenkor fel kell tárni valamennyi szorongást, hogy tisztán lássunk: fölösleges gyógyszeradás helyett a megértő, okos beszéd, a türelem, a szülők odafigyelésének serkentése még időben érkezik. Zsolt egy másik csapatban akár bajnokságot is nyerhet, ha tisztában van azzal, hogy valójában mire van szüksége.
Utolsó kommentek