Lágy és szelíd volt. Soha nem emelte fel a hangját. Amikor számára elfogadhatatlan helyzetekkel találkozott, nem szállt szembe senkivel. Ilyenkor csendesen összeomlott. Amikor Brigitta felkeresett, már a pánik folyamatos jeleit mutatta.
Félt a sötéttől. Félt az egyedülléttől. Félt az utcán. Félt liftben, autóban. Félt munka közben, félt akkor is, amikor semmi dolga nem volt. Félt az anyjától és félt az apjától. Mindenkitől félt, Kenézt kivéve. Egyedül akkor nyugodott meg, ha Kenéz időben hazajött a munkából. Ilyenkor viselkedése száznyolcvan fokos fordulatot vett, feszültsége oldódott, hatalmas erőt érzett magában. Kenéz volt számára a nagybetűs BIZTONSÁG. A nőknek abból a fajtájából való volt, akitől amikor – még házassága előtt – megkérdezték, milyen férfira vágyik, csak annyit mondott: „olyanra, akire fel tudok nézni”.
Ha akkor ismertem volna, azt tanácsoltam volna neki, hogy ne vágyjon ilyen férfira. Ilyen férfi nincs, csak a mesékben. Ő vitatkozott volna. Én szelíden annyit tettem volna ehhez hozzá: elég, ha szem magasságban néz rá, és ő állja a tekintetét.
Amikor Brigitta megismerte Kenézt, még kiterjedt baráti köre volt. Ahogy fellángolt a szerelem, Brigitta barátai, barátnői fokozatosan eltűntek az életéből. Ahogy intenzív beszélgetéseink során erre visszagondolt, az asszony könnyezni kezdett („ne törődjön vele, doktor úr, most ilyen sírós időszakban vagyok”); néhány megbízható, fontos barát vált egyre szorosabb kapcsolatuk „áldozatává”. Brigitta azon tűnődött, vajon hogyan történhetett ez. Kenéz várta el tőle, hogy ne legyen senki körülötte, vagy ő érezte úgy, hogy nincs szüksége senkire a férjén kívül?
Élete így vált fokról fokra egyre elszigeteltebbé. Az ördögi kör bezárult: elszigeteltségében Kenéz jelentette a külvilágot, a magány egyetlen gyógyszerét. Miközben a Kenézhez fűződő kapcsolat jellege zárt ki mindenkit az életéből.
Aztán egyszer csak arra döbbent rá, hogy nem mer liftbe szállni. Majd egy téli estén, miközben vacsorával várta haza férjét, áramszünet lett és kialudt a villany. Brigitta pánikba esett. Úgy érezte, hogy megsemmisül a szorongástól. Arra nem volt ereje, hogy gyertyáért menjen a kamrába. Csak ült a karosszékben, magába roskadva, szinte önkívületi állapotban…
Kenéz hívott fel. Arra kért, hogy fogadjam a feleségét, aki súlyos beteg. „Ő is így gondolja?” Kérdeztem, és azt javasoltam, legjobb lesz, ha Brigitta maga hív fel, ha egyetért ezzel. Hetek teltek el, és Brigitta nem jelentkezett.
Majd felhívott és azonnali találkozást kért. „Nincs idő, doktor úr, itt az életem forog veszélyben!” Mondta, és én soron kívül fogadtam. Az első találkozás során kiderült, hogy szó sincs életveszélyről.
Brigitta próbára tette teherbíró képességemet. Egyedüli páciens szeretett volna lenni a rendelőmben. Minden páciensre féltékeny volt. Pedig egyikkel sem találkozhatott: a rendelő két bejárata a találkozások valószínűségét minimálisra csökkentette. Miután pácienseimet felhatalmazom arra, hogy bármikor hívhatnak, amikor úgy érzik, ez fontos, Brigitta volt az első, aki mintha visszaélt volna ezzel a lehetőséggel. Naponta 10-20-szor keresett, sms-eket küldött. Azt akarta, hogy minden percéről tudjak. „Ez azért fontos, doktor úr, hogy megismerjen. Nem kezelhet úgy engem, hogy nincs tisztában azzal, mi történik velem. Most éppen késsel elvágtam a kezem. Vérzik. Bekötözöm. Érti?! Bekötözöm a sebet!”
Bármennyire szerette volna, kapcsolatunk soha nem lett totális kapcsolat. Én igyekeztem végig megtartani azt a derűs, kiegyensúlyozott nyugalmat és figyelmes szemlélő attitűdöt, amely általában jó hatással szokott lenni pácienseimre. Brigitta nem tudott kimozdítani ebből a pozícióból. Eleinte dühvel, elemi indulatokkal reagált erre, majd lassan megnyugodott. Fokozatosan ráhangolódott a közöttünk lévő „távolságra”. Megérezte, hogy én csak akkor tudok segíteni, ha „más” vagyok, mint Kenéz. Hogy én nem vagyok Kenéz. És ez a jó bennem.
Miközben Brigittával dolgoztunk a közöttünk lévő távolságon, Kenéz is visszanyerte régi egyensúlyát. A házaspár újra egymás felé fordult. Keresték egymás között az optimális távolságot.
Utolsó kommentek