Bilincsbe verve vitték el a rendőrök, miközben a mentőautó szirénázva söpört végig az országúton, egészen a városi kórház baleseti sebészeti ügyeletéig.
Dénest a falubeli szomszédai úgy ismerték, mint kedves, barátságos, segítőkész embert. Az édesanyja szerint soha semmilyen verekedést nem kezdeményezett, nem emelte fel a hangját. Számára derült égből villámcsapásként jött a hír, hogy fia nekitámadt és leütötte egy ismerősét. Pál – az áldozat - az ütés következtében háttal a betonútra esett, fejét beverte, elveszítette az eszméletét. A közelben tartózkodó járókelők hívták ki a mentőket, akik értesítették a rendőrséget.
Az egyik pszichológus kollégám hívott fel Dénes ügyében. Arra kért, vizsgáljam meg, mert ő szemtanúja volt az esetnek, és amit látott, szöges ellentétben áll mindazok véleményével, akik Dénest állítólag jól ismerik. Dénes a pszichológus szerint erőszakos ember, akinek agresszivitását már régen kezelni kellett volna.
Dénes zavartan lépett be a rendelőm ajtaján. Köszönés helyett rögtön mentegetőzött: „ne higgye el, doktor úr, hogy miattam történt… Ő kezdte, nekem támadt, kővel megdobott. Én csak feldühödtem erre és védekeztem. Ártatlan vagyok.” Megnyugtattam, hogy nem nekem kell igazságot tennem az ügyben, vannak erre nálam hivatottabb személyek. Az én feladatom mindössze annyi, hogy kiderítsem, szüksége van-e pszichológiai segítségre.
Egy kevésbé strukturált, tájékozódó beszélgetés után a Buss és Perry-féle Agresszió Kérdőívet töltettem ki vele, amely közepesen súlyos agresszivitás-szintet mutatott. Elmagyaráztam neki, mit jelent ez. Nem értette. Ő nem agresszív, higgyem el, erősködött (agresszíven). Hosszasan kikérdeztem a múltbéli eseményeket illetően. A provokatív helyzeteket nehezen viseli, ismerte el. Az iskolatársai csúfolódására mindig nagyon érzékenyen reagált, ilyenkor még a verekedésektől sem zárkózott el. De soha nem ő kezdeményezett, soha nem tett azért semmit, hogy verekedést provokáljon ki.
A következő lépésben alkoholivási szokásait térképeztem fel. Ahogy a falubeli férfiak általában, ő sem vetette meg az italt. Nem kocsmában, hanem otthon, barátokkal vagy egyedül ivott. Elmondása szerint az alkohol egyáltalán nem változtatta meg a viselkedését, nem növelte benne a feszültséget.
A menyasszonyával is hosszasan elbeszélgettem. Ő eleinte ugyanazt mondta, mint Dénes. Később, miután többször megfogadtatta velem, nem mondom vissza Dénesnek, elárulta, hogy egyszer, egy vita hevében, Dénes úgy megütötte, hogy három napig nem mert kimenni utána az utcára. Félt, hogy meglátják az arcán a véraláfutásokat, megkérdezik, mi történt, és neki hazudnia kell. Dénes az ütést megelőzően alkoholt ivott.
Dénes édesanyja a beszélgetésünk folyamán ébredt rá arra, hogy a fiáról hamis kép élt benne. Ezt a hamis képet az táplálta, hogy Dénest apjához viszonyította, és az apához képest nem mutatott több agresszivitást. A fejében az a hiedelem élt, hogy egy férfi nem is férfi, ha egy bizonyos mértékű erőszak nincs benne. Máskülönben hogyan tudná megvédeni a családját a támadásokkal szemben?
Mint oly sokszor klinikai munkám során, most is a nők segítettek abban, hogy Dénes eljusson a minimális belátásig: tudatosodjon benne, hogy tennie kell valamit, ha azt szeretné, hogy a Pál elleni erőszakos fellépéséhez hasonló ne ismétlődjön meg többet. Ahhoz, hogy eljussunk idáig, több hónapos motiváló munkára volt szükség. A két nő felülvizsgálta hiedelmeit a férfiakról, erőszakról és alkoholivásról, és elhatározták, hogy egyetlen esetet sem hagynak szó nélkül, bármennyire enyhének is tűnik. Miután Dénes életében anyja és menyasszonya volt a két legfontosabb személy, az ő mindennapi befolyásuk (egy pszichiáterrel a hátuk mögött) hozzájárult Dénes agresszivitásának csökkenéséhez. A büntetés tettéért még csak ezután következik.
Utolsó kommentek