Zita még tizenhárom éves sem volt, de már dohányzott, ivott és marihuánát szívott. Igaz, nem mindennap, kivéve a cigarettát, abból naponta többször is, füstjét beleengedve a hörgőkbe és tovább. Krónikus apahiányban szenvedett. Ráadásul egyik apapótlékjában nagyot csalódott. A koraérett lány rokonszenvét egyik távoli, hozzá igen közel álló férfirokona félreértette, és szexuális ostrom-sorozattal szerette volna a gyermekkor és serdülőkor között vibráló lány ellenállását megtörni. A lány ellenállt és nem állt ellen egyszerre. A végeredmény: elementáris undort érzett, bárki hozzáért.
Miért van szüksége Zitának pótapára, kérdezheti az olvasó. Zita apja a lány ötödik születésnapján halt meg, hatalmas űrt hagyva maga után.
Anyjával jött, egy szólt sem szólt, hagyta, hogy anyja vigye a szót. Csak annyit kért, hogy legyen idő egy négyszemközti beszélgetésre is. Volt rá idő. Zita megragadta a kezemet, és könyörgött, hogy fogadjam el őt olyannak, amilyen. „Őszinte leszek önhöz, doktor úr, bizalmasommá fogadom, de ha ezzel visszaél, első helyre kerül a kivégzendők listáján…”
Zita évekig járt hozzám anélkül, hogy a kivégzendők listájára kerültem volna. Pedig eleinte valóban élet és halál között éreztem magam. De főleg Zitát. Múltjából falcolások hegeit, hatalmas adag nyugtatók által végigaludt napok rémálmait, a halálközeli élmény által edzett elszántságát hozta magával.
Az egyik napon felhívott, és keresetlen szavakkal közölte, hogy én döntsem el, mi legyen vele. „Vagy újra kezdem a drogozást, vagy megölöm magam. Doktor, az Ön kezében van a döntés.” A drogot szerettem volna választani, ha biztosan tudom, hogy nincs más alternatíva. Az ösztönöm azonban azt súgta, hogy a jelenet teátrálisabb annál, semhogy valóban csak e két lehetőség között lehet választani. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy a világ legteátrálisabb jelenetét is komolyan kell venni.
„Én egy harmadik alternatívát választok”, szóltam, mire ő: „mi az”? Az első csörtét megnyertem, gondoltam, hiszen nem zárta le a beszélgetést azzal, hogy nincs harmadik út. Az érdeklődő kérdés arra utalt, hogy talán mégis lehet irányítani a figyelmét más dimenziók felé. Na de most mit mondok? Milyen alternatívát kínálhatok neki? „Mi ketten vagyunk a harmadik alternatíva”, mondtam. „Hogy-hogy?” Kérdezte. „A terápiára gondoltam”.
Elfogadta a harmadik utat tárgyalási alapnak. Teátrális telefonjairól azonban nem szokott le. „Élet-halál kérdésekben” keresett, sokszor éjszaka is. „Tesómnak nem mondhatom el, két évvel fiatalabb nálam, még pisis. Csak megzavarnám a fejlődését. Még olyan ártatlan szegény”, mondta, hogy indokolja, miért én lettem az egyetlen társalkodó partnere, szövetségese, haverja, gyóntató papja, tanácsadója.
De leginkább az apja. Nagyon haragudott az apjára, így rám is. Nem tudott megbocsátani neki azért, hogy elhagyta őt, végleg, visszafordíthatatlanul. Éppen akkor, amikor megízlelte, milyen egy apával az élet, egy totális anya-korszak végén. Még elköszönni sem tudott tőle. Apja autóbaleset áldozata lett.
Megkaptam tőle a magamét. Néhány hónappal megismerkedésünk után már záporoztak rám a szitokszavak. Zita sok új káromkodással gazdagította a szókincsemet. Mindig a legváratlanabbul törtek elő belőle az indulatok. Amikor éppen valamilyen hőstettet hajtottam végre, egy hosszú éjszakai életmentő telefon után, amikor úgy éreztem, én vagyok a legjobb. Nem hagyta, hogy sikerélményben legyen részem, sokáig nem.
Amikor párhuzamba állított apjával, véget ért a szitok-korszak. Az indulatok felszívódtak, elkezdődhetett a gyász. Hetekig nem tudott aludni (virrasztott).
Zita előttem ért nővé, végigbukdácsolva kamaszkora valamennyi buktatóján. A halálközeli pillanatok megritkultak, a találkozásainkra hozott problémák életközelivé szelidültek. A terápia bizonyult fiatal élete legéletképesebb megoldásának.
Zita még tizenhárom éves sem volt, de már dohányzott, ivott és marihuánát szívott. Igaz, nem mindennap, kivéve a cigarettát, abból naponta többször is, füstjét beleengedve a hörgőkbe és tovább. Krónikus apahiányban szenvedett. Ráadásul egyik apapótlékjában nagyot csalódott. A koraérett lány rokonszenvét egyik távoli, hozzá igen közel álló férfirokona félreértette, és szexuális ostrom-sorozattal szerette volna a gyermekkor és serdülőkor között vibráló lány ellenállását megtörni. A lány ellenállt és nem állt ellen egyszerre. A végeredmény: elementáris undort érzett, bárki hozzáért.
Miért van szüksége Zitának pótapára, kérdezheti az olvasó. Zita apja a lány ötödik születésnapján halt meg, hatalmas űrt hagyva maga után.
Anyjával jött, egy szólt sem szólt, hagyta, hogy anyja vigye a szót. Csak annyit kért, hogy legyen idő egy négyszemközti beszélgetésre is. Volt rá idő. Zita megragadta a kezemet, és könyörgött, hogy fogadjam el őt olyannak, amilyen. „Őszinte leszek önhöz, doktor úr, bizalmasommá fogadom, de ha ezzel visszaél, első helyre kerül a kivégzendők listáján…”
Zita évekig járt hozzám anélkül, hogy a kivégzendők listájára kerültem volna. Pedig eleinte valóban élet és halál között éreztem magam. De főleg Zitát. Múltjából falcolások hegeit, hatalmas adag nyugtatók által végigaludt napok rémálmait, a halálközeli élmény által edzett elszántságát hozta magával.
Az egyik napon felhívott, és keresetlen szavakkal közölte, hogy én döntsem el, mi legyen vele. „Vagy újra kezdem a drogozást, vagy megölöm magam. Doktor, az Ön kezében van a döntés.” A drogot szerettem volna választani, ha biztosan tudom, hogy nincs más alternatíva. Az ösztönöm azonban azt súgta, hogy a jelenet teátrálisabb annál, semhogy valóban csak e két lehetőség között lehet választani. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy a világ legteátrálisabb jelenetét is komolyan kell venni.
„Én egy harmadik alternatívát választok”, szóltam, mire ő: „mi az”? Az első csörtét megnyertem, gondoltam, hiszen nem zárta le a beszélgetést azzal, hogy nincs harmadik út. Az érdeklődő kérdés arra utalt, hogy talán mégis lehet irányítani a figyelmét más dimenziók felé. Na de most mit mondok? Milyen alternatívát kínálhatok neki? „Mi ketten vagyunk a harmadik alternatíva”, mondtam. „Hogy-hogy?” Kérdezte. „A terápiára gondoltam”.
Elfogadta a harmadik utat tárgyalási alapnak. Teátrális telefonjairól azonban nem szokott le. „Élet-halál kérdésekben” keresett, sokszor éjszaka is. „Tesómnak nem mondhatom el, két évvel fiatalabb nálam, még pisis. Csak megzavarnám a fejlődését. Még olyan ártatlan szegény”, mondta, hogy indokolja, miért én lettem az egyetlen társalkodó partnere, szövetségese, haverja, gyóntató papja, tanácsadója.
De leginkább az apja. Nagyon haragudott az apjára, így rám is. Nem tudott megbocsátani neki azért, hogy elhagyta őt, végleg, visszafordíthatatlanul. Éppen akkor, amikor megízlelte, milyen egy apával az élet, egy totális anya-korszak végén. Még elköszönni sem tudott tőle. Apja autóbaleset áldozata lett.
Megkaptam tőle a magamét. Néhány hónappal megismerkedésünk után már záporoztak rám a szitokszavak. Zita sok új káromkodással gazdagította a szókincsemet. Mindig a legváratlanabbul törtek elő belőle az indulatok. Amikor éppen valamilyen hőstettet hajtottam végre, egy hosszú éjszakai életmentő telefon után, amikor úgy éreztem, én vagyok a legjobb. Nem hagyta, hogy sikerélményben legyen részem, sokáig nem.
Amikor párhuzamba állított apjával, véget ért a szitok-korszak. Az indulatok felszívódtak, elkezdődhetett a gyász. Hetekig nem tudott aludni (virrasztott).
Zita előttem ért nővé, végigbukdácsolva kamaszkora valamennyi buktatóján. A halálközeli pillanatok megritkultak, a találkozásainkra hozott problémák életközelivé szelidültek. A terápia bizonyult fiatal élete legéletképesebb megoldásának.
Utolsó kommentek