Egy gyógyító pszichiáter szubjektív feljegyzései

Tanulságos történetek a terápiák világából

dr. Gerevich József

dr gerevich józsef: Gerevics portre for web

Gerevich dr a Facebook-on

Kövesse Gerevich dr legfrissebb bejegyzéseit a Facebook-on is

Filmpszichológiai villanások

A nagy érdeklődésre való tekintettel, és mert összeállt belőlük egy nagyobb csokor, Gerevich dr filmes bejegyzéseinek egy új blogot indítottunk: mozis.blog.hu

Utolsó kommentek

  • puzsu: Minden válasz ott ÉL bennünk, mert mindannyian megkaptuk a TUDÁS csíráit! Az önismeret és az önbizalom erősítése minden dolog ALAPja! MenjÉL bátran, indulj tovább, hiszen a megtapasztalás fontos dol... (2018.06.06. 16:50) Mese a néma lányról
  • György Fekete: "Sándort kíváncsivá tette, hogy miért jár hozzám, mi (ki) vagyok neki, mit akar tőlem..." Efféle érdeklődésre azok a "betegek" nyílnak meg, akik érzik, hogy orvosuk egyenrangú embernek tekinti őke... (2017.11.22. 11:00) A zugivás dilemmái
  • byron: Tisztelt Doktor Úr! Tudna valamilyen szakirodalmat, segítő irodalmat ajánlani zugivóból alkoholistává váló személy, illetve hozzátartozója számára? Tudom, hogy az ilyen szenvedélybeteg kezelése ugy... (2017.06.30. 12:37) A zugivás dilemmái
  • Anlagan: Sokszor ilyen esetek mögött találkoztam, azokkal a férfiakkal is,akiknek valamiféle illúzió volt a másik nemmel szembeni elvárásuk. Jobb nőt, más milyet akarnak, nem volt felvállalható az,akivel meg... (2016.05.05. 08:22) Vonakodó férfiak
  • tomasszo: Repetitio mater studiorum. (2015.12.09. 07:31) Drog vagy még rosszabb (avagy a harmadik út)
  • Utolsó 20

Egy örömbagós hetven napja

2013.11.17. 14:30 Dr. Gerevich József

örömbagós.jpgDiána harminc éve szokott rá a dohányzásra első munkahelyén. Egy kórházban dolgozott, ahol szinte mindenki dohányzott munkatársai közül. A kis nővérszobában „vágni lehetett a füstöt”. Attól kezdve „az a néhány perc cigarettaszünet jelentette a lazítást a kemény tizenkét órás műszakban”. Azóta többször próbált leszokni, sikertelenül, a ma már nem kapható Tabex-szal, sok nyugtatóval és folyamatos süteményevéssel, gyógyteával, agykontrollal, akupunktúrával, tapasszal, rágógumival, autogén tréninggel. Két napnál tovább soha nem bírta cigaretta nélkül.

"Örömbagóssá” váltam, vall önmagáról, mindig akkor jutalmazta önmagát, ha valamit rendesen elvégzett. Aztán az örömből üröm lett, a cigarettafüst (és az a személy, aki szívta – önmaga) egyre elviselhetetlenebbé vált a számára. A cigarettázási szokásai is megváltoztak az évek folyamán: a számára elviselhetetlen pillanatokban gyújtott rá leggyakrabban: amikor egyedül érezte magát, amikor megalázottnak érezte magát, amikor unalom ült rá. Az utóbbi években „az álmatlanság lett állandó társa”, éjszakákon keresztül hallgatta a rádiót, vagy éppen éjjel kettő órakor jutott eszébe, hogy süteményt süssön. A dohányzást „gúzsba kötő polipnak” jellemzi, amelytől hiába próbált megszabadulni. Gyűlöli a piszkos hamutartók, a szőnyegre hulló hamu látványát is. Soha nem engedte magát cigarettával fényképezni. „Ez nem én vagyok, nincs kit megörökíteni”, mondogatta ilyenkor.

Anyósa minden este kereste a férjét telefonon. Amikor meghallotta a telefoncsörgést, az első mozdulata a cigarettásdobozhoz való nyúlás volt, cigarettával ment a telefonkészülékhez, mire felvette és beleszólt a telefonba, már rá is gyújtott.

Házassága is megromlott az elmúlt években. „Úgy élünk együtt, mint két idegen”. De nem volt ereje ezen a helyzeten változtatni. Sem úgy, hogy megpróbálja helyrehozni kapcsolatukat, sem úgy, hogy kilépjen. Nap közben sokkal kevesebbet dohányzott, mint amikor hazaért. Nem bírta nikotin nélkül elviselni azt a tudatot, hogy semmi köze nincs a férjéhez.

Amikor egy népszerű havilap meghirdette a dohányzásleszoktató csoportot, úgy érezte, ez az „utolsó lehetőség” számára. A dohányzást tette felelőssé mindenért. Azonnal hosszú levéllel jelentkezett a csoportba. Ebben érzelmileg próbált hatni a szervezőkre: „ha önök nem segítenek, senki nem fog rajtam segíteni”, írta. Ha nem is emiatt (hanem azért, mert időben adta fel a levelét a postán, és a posta is ura volt akkor még a helyzetnek), de felvették.

Ekkor, sok hasonló sorstársával együtt találkoztam Dianával először. Nikotin-függősége a kitöltött teszt alapján megközelítette a maximumot (8 pont az elérhető 10-ből). A depresszió-kérdőívet a ’közepes mértékű depresszió’ szintjének megfelelően töltötte ki. Mindez arra utalt, hogy már a nikotinnal sem tudta ellensúlyozni az egyre jobban eluralkodó lehangoltságát.

Kezdettől rendkívül komolyan vett mindent, ami a csoportban elhangzott. Naplót írt, amelyben megpróbált valamennyi körülményt rögzíteni, ami befolyásolta dohányzási szokásait. Elemezte a dohányzásra való rágyújtást megelőző helyzeteket. Minden trükköt, fogást kipróbált, amit javasoltunk a csoporttagoknak (márkát váltott, nem ürítette ki a hamutartót, eldugta a dobozt, hogy ne legyen a keze ügyében, stb.). Bár sikerült néhány szállal csökkentenie a napi adagot, a döntő lépésre a nyolcadik csoportülés után vállalkozott. Ekkor valamennyi barátnőjét, munkatársát és csoporttársát mozgósította. Szombaton elszívta az utolsó doboz utolsó cigarettáját. Majd felült az autóbuszra, és elutazott az ország legtávolabbi helyén élő unokatestvéréhez. Közben öt percenként csörgött a mobil telefonja: „ugye, tartod még magad”, „ne add fel Diána”, „szurkolok, hogy sikerüljön”, kapta sorra az együttérző, érte aggódó, őt támogató hívásokat. Én is a hívók között voltam.

Ezután egy hétig alig ismert magára. Egyrészt alig jutott eszébe, hogy rágyújtson. Aztán: a sokszor átélt gonosz elvonási tünetek helyett azt érezte, hogy fokozatosan válik egyre könnyebbé a teste. Két nap múlva már nem lihegett, amikor két emeletet kellett a lépcsőn felmennie. Három nap múlva úgy érezte, már nem bűzlenek a ruhái. Öt nap múlva kifejezetten feldobott hangulatba került.

Az utolsó előtti csoportülésen vastapsot kapott a többi csoporttársától. Akkor még azt hitte, túl van a nehezén. A következő héten szembesült azzal, hogy a dohányzás abbahagyása csak élete megtisztításának első lépése volt. Nyakába zúdult mindaz, amit – részben a dohányzás miatt – elmulasztott. Tiszta fejjel kellett ráébrednie, hogy férjétől ebben a nehéz időszakban minimális támogatást sem kapott, számára idegen emberek jobban átérezték, mire van szüksége. Az utolsó, tizedik csoportülésre már konkrét forgatókönyvvel érkezett: házasságából kilép, beiratkozik az egyetemre és végre azt teszi, amit mindig is szeretett volna, képzőművészeti kiállításokat szervez gyermekek képeiből, gyermekeknek.

Diánával azóta havonta egyszer találkozom. Mindig felkészülten jön, tudja, mit szeretne a csoportnak elmondani. Új barátja van, az egyetemen ismerkedtek össze. „Épp akkor szokott le ő is a dohányzásról, amikor én. De neki a Nők lapja nélkül sikerült. Nekem való, nem?”

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://drgerevich.blog.hu/api/trackback/id/tr375639120

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.