Amikor belépett az ajtón, egyértelművé vált, hogy Linda igazat írt, amikor levelében kétségbeesetten kért sürgős segítséget tőlem. Úgy érezte, életveszélyben van. Bal szemén a napszemüveg friss monoklit takart, bizonyítékául annak, hogy fenyegető környezetben él. A „fenyegető környezet” férje, Iván volt, aki naponta ütötte meg, rugdosta a testét, amikor már a földre zuhant. És mindez évek óta tartott.
Linda többször „kitette a szűrét” Ivánnak. De minden alkalommal a férfi „visszakönyörögte magát”. Arra a kérdésre, miért tartott ki ilyen sokáig Iván mellett, Linda tömören válaszolt: „képtelen voltam elhagyni. Ő az én életem párja”.
Linda élete párja már házasságuk első évében kétszer úgy megverte Lindát, hogy kórházban kellett kezelni. Később az asszonynak kétszer volt bordatörése, egyszer pedig a bokáját ínszalagszakadás miatt megoperálták. Volt egy időszak Linda és Iván életében, amikor a szomszédok naponta hívták ki a rendőröket, mivel féltették Linda életét. Linda mindannyiszor megtagadta, hogy feljelentse Ivánt.
„Ha legalább inna, doktor úr, azonnal elhagynám! Undorodom az alkohol szagától is. De nem iszik. Színjózanul törnek rá gyilkos indulatok, és ilyenkor megfékezhetetlen. Ha szembeszállok, az a baj, ha nem, akkor meg az.”
Lindát kértem, azonnal költözzön el otthonról. Megígérte. Két napig izgultam, meg tudja-e tenni. Megtette. Az egyedül élő édesanyjához költözött. Iván naponta többször hívta, fogadkozott, hogy megváltozik. Linda erőt kapott a találkozásainktól, és nem gyöngült el Iván könyörgéseitől és fogadalmaitól. Az állandó rettegésből kiszabadulván, Linda nyitott lett arra, hogy feltegyem neki a kérdést: miért?
Miért élt évekig rettegésben? Miért nem tudott az egyre brutálisabb Ivántól elszakadni? Miért hagyta, hogy évekig verjék, kínozzák? Miért maradt egy számára elviselhetetlen kapcsolatban?
Linda úgy járt hozzám, mint egy diáklány, aki szemináriumra jár. Jegyzetfüzet volt nála, és mindent feljegyzett, ami az elhangzottakból fontosnak tűnt a számára. De feljegyezte álmait és gondolatait is. Önéletrajza végén ezeket a mondatokat olvastam: „most jutottam el a jelenig. Találtam magamnak egy orvost, aki egyfolytában kérdez, és én egyetlen kérdésére sem tudok válaszolni. Hát hogy éltem én idáig?”
Soha sehol senki nem kérdezte Lindát, sem az anyja, sem az apja, sem a férje, senki. Ő sem tett fel soha magának kérdéseket. Ezért örültem annak, hogy önéletrajzát kérdéssel zárta. A továbbiakban ennek a kérdésnek a megválaszolására fordítottuk figyelmünket: hogy élt Linda addig, amíg nem találkoztunk?
A legkésőbb azt tudtam meg, hogy öt éves korában meghalt az apja. Erről eleinte nem tudott beszélni. Később is csak egy-két töredékes mondatot. Álmaiból kiderült, hogy apja halálát gyermekként azzal hozta összefüggésbe, hogy rossz tanuló volt, és apja azzal büntette, hogy örökre elhagyta őt. Iván azért férkőzött mélyen a szívébe, mert sok tulajdonsága emlékeztette apjára. És főleg: a lelke mélyén jóvátételt érzett. Úgy érezte, hogy mindezzel a szörnyűséggel a sors igazságot tesz. El kell viselnie férje brutalitását, mert ezáltal teszi jóvá mindazt, amit az apja ellen elkövetett. A „diáklány” megtalálta a választ a kérdésemre: miért.
„Nincs bűn, amit jóvá kell tennie, kedves Linda. Az édesapja halála nincs összefüggésben azzal, hogy az iskolában nem tanult rendesen.” Ez a feloldozás Lindának szárnyakat adott. Ivánnak nem volt többé hatalma fölötte.
Utolsó kommentek