Amikor Léna először kezdett fiúval járni, nyolc hónap telt el, amíg hagyta, hogy a fiú megfogja a kezét. Újabb három hónap múlva csókolták először meg egymást. Ezt követően Léna megdöbbenve tapasztalta, hogy a fiú erotikus közeledései egyre erősebb szorongást váltanak ki belőle. Amikor eljutottak odáig, hogy feküdtek egy ágyon egymás mellett, Léna hirtelen felpattant és magyarázat nélkül elszaladt. A fiú azóta sem érti, mi történt akkor.
Azóta több év telt el. Léna több fiúval járt, mindegyik kapcsolatban hasonló szorongások, félelmek jelentkeztek, ahogy egyre közelebb került aktuális barátjához érzelmi és testi értelemben. Léna nem talált erre semmilyen értelmes magyarázatot. Barátnői „bolondnak”, „ostobának”, „kishitűnek tartották, a fiúk „frigidnek”, „leszbikusnak”, „hülye tyúknak” nevezték. Anyja csak annyit mondott minden ilyen eset után: „lányom, ráérsz még ezzel, biztosan nem találtad meg az igazit”. Az apja mit sem tudott minderről.
Az alkohol hamar rátalált Lénára, oldotta a gátlásait, megakadályozta a férfiak közelségére kialakuló pánikot, csökkentette a csábítás által provokált szorongást. Így veszítette el szüzességét is. Sokat ivott előtte.
Amikor rátaláltam Lénára, már az alkohol uralkodott fölötte. Az érettségi megszerzése után már nem tudott továbbtanulni, alkalmi munkákból keresett valamennyi pénzét alkoholra költötte. Tőlem is félt. Hónapok teltek el anélkül, hogy a férfiakkal való kudarcairól beszélni tudott volna. Többször kilépett a kezelésből, de mindig visszajött. „Nem hagyhatom úgy el Önt, ahogy a többi férfit”. Aztán hozzátette: „De kérem, hagyjon békén, ne bántson, ne kérdezzen, bízza rám, mikor jövök, és mit mondok.” Rábíztam, mit tehettem mást. Havi egy-egy találkozásunk előtt felhívott telefonon és azt kérdezte tőlem, van-e lyukas órám. Ha volt, találkoztunk, ha nem, nem.
Ez a bizonytalan, laza keretek között vergődő terápiás kapcsolat akkor kezdett megerősödni, amikor az alkohol fölött átvette az irányítást. „Ez az első viszony, amelyben nem a pánik az erősebb”, mondta, majd feltette a kérdést, „mikor jöhet a többi?
Léna életének legfontosabb szereplője, anyja, végig mellette állt, kitartó, állhatatos szeretettel. Apja nem volt jelen, mintha egyáltalán nem létezne. Léna sem beszélt az apjáról, mintha nem venne róla tudomást.
Az anyjával való viszony közös végiggondolása után azt vártam, az apját veszi elő, vele folytatja a sort. Nem ez történt. Barátnői következtek. Róluk könnyebb volt beszélni. A férfiakkal való kapcsolatait kerülte, mint a forró kását.
Aztán, lassan, fokozatosan, fel-felbukkant a férfitéma is. Eleinte csak úgy, mellékesen, egy-egy barátnő gondjainak részeként. Hamar kiderült, a férfiakról nagyon rossz a véleménye.
Alattomosnak, kegyetlennek, könyörtelennek tartotta őket. Meg volt győződve arról, hogy a férfiak kihasználják a nőket, érzelmi függőségre kényszerítik őket, a szexben csak a saját kedvtelésüket keresik, a nők érzéseivel, igényeivel nem törődnek.
Ekkor kezdhettük fokról fokra felfejteni partnerkapcsolatainak titkait. Kiderült, hogy azok a fiúk, akikkel járt, egyáltalán nem feleltek meg a férfiakról általában alkotott képnek. Erre az ellentmondásra felhívtam a figyelmét. Eltűnődött. „Lehet, hogy én vetítem a férfiakra a gonoszságot, és ők ennek megfelelően válnak gonosszá?” Tette fel saját magának a kérdést. És rögtön válaszolt is: „Vagy nem válnak gonosszá, inkább elmenekülnek… „Gyorsan helyesbített: „Nem, nem, mielőtt kiderülne, hogy ők valójában milyenek, én menekülök el előlük.”
„De miért, doktor? Miért vagyok ilyen? Mit kell tennem ahhoz, hogy ne ilyen legyek?!” Hangzott a kétségbeesett kérdés, amelyre a válasz nem egymondatos és nem azonnali volt.
A kezelés végéig ki nem ejtette az apja nevét. E nagyfokú elfojtás is jelezte, ő kulcsfigura Léna életében. Én tiszteletben tartottam ezt, nem provokáltam őt. Éreztem, hogy az idő, a terápiás folyamat érleli gyümölcsét…
Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnt el az életemből, köszönés nélkül, másfél éves gyötrelmes út bejárását követően. Néhány hónappal később rövid levelet írt, amelyben nem kért elnézést, nem mondott köszönetet sem. Az udvarias semmit mondás nem volt rá jellemző.
„Doktor! Abbahagytam a kezelést, mert már nincs szükségem rá. Jól vagyok. A férfiakból még mindig nem kérek, de már tudom, miért. Mindegyikük az apámra emlékeztet, és én gyűlölöm az apámat. Nem terhelem azzal, hogy leírjam, miért, biztosan kitalálta már régóta, azért pszichiáter. Vagy nem?”
Utolsó kommentek