Mónika úgy emlékezett vissza a gyermekkorára, akár egy tündérmesére. Szülei és ő tökéletes harmóniában éltek. Mindenki mindenkit „rajongva” szeretett. Ebben a nagy és kölcsönös rajongásban az apja és az apjával való kapcsolata volt a „legtökéletesebb”. „Imádtuk egymást, úgy, ahogy egy igazi apa-lány kapcsolathoz illik”, mondta könnyes szemekkel. Aztán egy napon vége lett a tündérmesének.

Mónika már egyetemre járt, ráadásul nem abban a városban, ahol szülei éltek, amikor megtudta, hogy apja elköltözött otthonról és soha többet nem akar anyjához visszamenni. Azonnal hazautazott, hosszasan beszélt apjával is, anyjával is, de nem tudta meg a teljes igazságot. Először azt hitte, valamilyen nőügy lehet a hirtelen elköltözés oka, de nyoma nem volt semmilyen nőnek. Viszont szomorúan döbbent rá arra, hogy apja folyamatosan iszik. Kérdezte, mióta, de nem kapott választ. Kérlelte apját, hagyja abba, de apja erre semmilyen hajlandóságot nem mutatott. Mónika ekkor még azt hitte, meg tudja menteni az apját. Nem sokkal később felkeresett a rendelőmben, hogy segítséget kérjen: képtelen volt abbahagyni az ivást.

Beszélgetéseink során sok mindent megtudtam Mónikáról. Például azt, hogy húsz éves kora ellenére nem mutat érdeklődést a fiúk iránt. Pedig nőiesen öltözött és feltűnően csinos volt. Arra is fény derült, hogy amíg nem tudta meg apja alkoholproblémáját, soha egy korty alkoholt nem ivott. Az is kiderült, hogy apai nagyapja is sokat ivott, bár soha nem kezelték emiatt.

Mónika alkoholivását viszonylag gyorsan le lehetett állítani. Nem alakult ki még nála függőség, elvonási tünetei sem alakultak ki. Találkozásaink „helyettesítették az alkohollal való találkozást”, izgalmas oknyomozó beszélgetéseink annyira felvillanyozták, hogy szinte szenvedélyévé vált az igazság kiderítése: mi lehet az összefüggés apja és az ő ivása között.

Lassan, fokozatosan ébredt rá Mónika arra, hogy az a bizonyos tökéletes gyermekkor messze nem volt annyira tökéletes. Gyermekkora rekonstrukciója során figyelt fel arra, hogy apja már akkor is ivott. Apja végig itta a gyermekkorát anélkül, hogy ő ezt észrevette volna. De ez a folyamatos alkoholivás akkor került új és még veszélyesebb mederbe, amikor ő kilépett a szülői házból. Apját sokkszerűen érte lánya „elvesztése”. Teljesen belebetegedett. Megsokszorozta a naponta elfogyasztott ital mennyiségét. Hónapokig képtelen volt dolgozni. Nem érdekelték a nők. Csak egy nő érdekelte. A saját lánya, aki „elhagyta őt”.

Könnyebb volt apját megértenie Mónikának, mint saját magát. Számtalan kérdést tett fel. Miért nem látta gyermekkorában olyannak a családját, amilyen valójában volt? Miért kezdett ő is inni, ahelyett, hogy hozzájárult volna apja leszoktatásához? Mi a baja a férfiakkal? Mi a baja a nőkkel? Törvényszerű-e, hogy az apák, és a lányaik között ilyen erős kapcsolat alakuljon ki?

A válaszok lassan érlelődtek Mónikában. Meg kellett erősödnie, fel kellett nőnie a válaszokhoz. Az idealizált „jó” apakép tört össze Mónikában, amikor meglátta apját súlyosan ittas állapotban. Ez akkora krízist okozott, hogy elveszítette a lába alatt a talajt, és önkéntelenül is a szeretett apa mintáját követte. Az idealizált apakép akadályozta meg abban is, hogy férfiakkal kapcsolatot építsen ki. Minden férfi elvérzett, amikor összehasonlította ezzel a valóságos apától független apaképpel. A krízisből egy másik „apa” segítette kilábalni, aki nem ivott, és akire támaszkodni tudott élete kritikus időszakában. Én. A „jó” apa.

Ezek a felismerések Mónikát felbátorították. Egyszer elhozta apját is a rendelésre, aki korábban soha nem fogadott el semmilyen orvosi segítséget. Lánya orvosában megbízott. Apa és lánya egyszerre és külön-külön jártak hozzám. Mónika megerősödött, és képessé vált arra, hogy apjával való kapcsolatát átértékelje. Ennek egyik első megnyilvánulása az volt, hogy szerelmes lett egy korban hozzá közel álló férfibe. Apja még sokáig járt hozzám, több évtizedes alkoholizmusát legyőzendő. De ez már egy másik történet.