Sándor zugivó volt. Mindenki, aki ismerte, ezt mondta róla, feleségét, Orsolyát is beleértve. Azzal is kezdte mondandóját, hogy „Sándor vagyok, zugivó”. Majd csendben hozzátette: „de nem alkoholista. Azt csak a feleségem állítja rólam.”

A zugivás amolyan stigmaként ült Sándoron. Nem azért jött, hogy abbahagyja az ivást, hanem azért, hogy leszokjon az ivás rejtegetésének szokásáról. Orsolya a második alkalommal jött el vele. Ő viszont az ivást tartotta nagyobb problémának. „férjem iszik, doktor úr, naponta, hatalmas mennyiségeket. Meg fog halni.” Sándor csak mosolygott, meg nem szólalt, pedig provokálva érezhette magát. Mindössze annyit jegyzett meg Orsolya hosszú monológja után, hogy „egyszerűen szeretem az alkoholt, és nem én vagyok az első ezen a világon.”

Orsolya jött, elmondta kasszandrai jóslatait férje májzsugor-betegségéről és korai haláláról, majd teljesen eltűnt az életemből. Máig próbálom megfejteni, miért nem jelentkezett többé. Rám bízta volna a férjét? Lemondott róla? Belefáradt az örökös „rabló-pandúr” játszmákba? Szeretőt tartott?

Sándor viszont, bármennyire nem tekintette alkoholistának magát, „csak” zugivónak, rendületlenül járt hozzám. Még nem találkoztam olyan pácienssel, aki ennyire motivált lett volna élete problémája egy kis mozaikjának megoldásában. Önéletrajzát ”A rejtőzködés kultúrája című esszével helyettesítette, amelyben eleinte elvont gondolatokat fejtett ki arról, miért nem vállalják fel önmagukat az emberek. A tizenharmadik oldaltól kezdve azonban személyessé vált és új fejezetének ezt a címet adta: „Sándor, a világ legzugabb ivója”.

A legzugabb ivó töredelmesen vallotta be, hogy gyermekkorában is „zug” volt, de ekkor még nem ivó, hanem vásott kölyök, akinek az okozott a legnagyobb örömet, ha sikerült félrevezetnie szüleit. „Hazudtam nekik egyfolytában és élveztem, hogy tökéletes hazugságokat találtam ki”. Vagy a hazugságok voltak tökéletesek, vagy egyszerűen a szülei nem figyeltek rá eléggé, mindegy, Sándor kamaszkorára jóképű szélhámossá cseperedett. Többnyire a naiv, hiszékeny nőknek imponált laza, ellenőrizhetetlen mondataival. Nála a szó jelentése többsíkú volt: mindig azt jelentette, ami aktuális érdekeinek legjobban megfelelt. Azt hitte, velem is könnyen elbánik. Hihette. Sok orvost „elfogyasztott” előttem, egyik sem tudta megállítani az alkoholizmus sikamlós csúszdáján. Harmadik felesége, Orsolya, nem volt hiszékeny.

Eleinte úgy tűnt, én sem vagyok ura a helyzetnek. Bosszantott a fölényessége, ahogy áradó mondatait nem az önmegismerésre, hanem sziporkázó szellemessége fitogtatására fordította. Meg kellett tanulnom a nyelvét, kommunikációs kultúráját ahhoz, hogy segíteni tudjak neki. Ez sok időt vett igénybe. De megérte.

Azon a ponton fordult meg a viszonyunk, amikor elmondtam Sándornak, hogy ugyanaz a játszma van kettőnk között, mint amilyen játszmát folytatott a feleségével. Felnézett rám és tréfásan megkérdezte: „ez azt jelenti, hogy a doktor úr most a feleségem?”

Így is mondhatjuk, tettem hozzá. Valami olyasmiről van szó, hogy közös óráinkon is zugivás folyik, alkohol nélkül. Ő a „tökéletes páciens”, aki elhiteti magáról, hogy kíváncsi arra, miért rejti el a világ elől, hogy iszik, csak azért, hogy még biztonságosabban ihasson.

Alibi-kezelésünk ekkor más mederbe terelődött. A kapcsolatunkat elemeztük. Sándort kíváncsivá tette, hogy miért jár hozzám, mi (ki) vagyok neki, mit akar tőlem, mit akar magától.

A zugivó ráébredt arra, hogy nem az alkoholon van a hangsúly a zugivásban, hanem a feleségén. Ő az, akinek, mint annak idején anyjának és apjának, nem mond igazat. Az alkohol csak kellék. A kelléknek az a sorsa, hogy az előadás után a sarokba dobják.

Sándor egy éve nem iszik. Havonta egyszer találkozunk. A megállapodásait betartja, ura lett szavainak.